Új idők, 1946 (52. évfolyam, 24-47. szám)

1946-07-01 / 24. szám - Illés Endre: Egy ismeretlen asszony arcképe / Regények, elbeszélések, rajzok, színdarabok

la­. Megértettem, hogy az ilyennek két nyila van. Az egyikkel megöli a halot­tat, a a másikkal gyógyíthatatlanul megsebzi az élvemaradót. Igazi halál volt. Ez kilőtte a második nyilát is. Ez a temető tudott­ valamit, amit az élők s a halottak általában nem tudnak. Hallgatni tudott s emlékezni tudott. * Mintha azon az estén nekem is emlé­keznem kellett volna, —­ egyedül va­csoráztam Downey rejtett fényekkel vi­lágított, hűvös, nyári éttermében, az otthoniakra gondoltam, m­eg a San Mi­niato temetőjére. Mint a jeges szesze­ket, az emlékeinket is új ízekért kever­jük össze. Amikor hazatértem, a P. panziót iz­gatott nyüzsgésben találtam. — Hallgassa csak meg, mit tett az Andreoni-lány! — kiáltott rám a gróf­né. — Tudja az a feketehajú, vastag csuklójú, a második emeletről. Maga is ismerte őt —­ magyarázta tovább. — Nuela az ebédlőben az ablak mellett ült a kis asztalnál. — I­gen, ismertem az Andreoni­lányt, Nuelát. Szép, űzött tekintete volt. •— Nem is tudom, miért nevezem lánynak — ültetett le a h­allba­n a gróf­né. — Asszony volt, Nolában élnek, Nápoly mellett. A férje ügyvéd, amo­lyan kicsi, heves ember. Déli típus, a szakálla hegyes és fekete. Alig több, mint egy ugráló, fekete kecske. Ilát Emanuela három év múlva visszajött Firenzébe. Ez a lány itt született. A Simonetti-fiúhoz jött vissza, az ostoba. Tudnia kell, ez nagy ügy volt, az Andreoni-lány és Dino Simonet­ti sze­relme. Évekig tartott, de végül szakí­tottak. A lány jobban szerette a fiút, szakítania kellett, ügyvédné lett Nolá­ban. Ostobán tette, de mit tehetett volna? Igyék velem egy mandarinér­ól. Cigarettával s tűzzel kínáltam. — Sis Nuela három év múlva vissza­jött — folytatta a grófné. — A szülei már elköltöztek, itt nálam szállt meg tíz nappal ezelőtt. Jól ismertem az anyját, derék nő volt. A lánya is na­gyon tisztességes, most sem akarta hogy a fiú elvegye. Szeretni akarta Dinot. És ma délután agyonlőtte. Meghökkentem. — Agyonlőtte? Megsajnáltam az űzött tekintetű, ko­moly, fekete lány­t. — Igen, agyonlőtte. Miért? Mert szerette a fiút, s ez rossz volt. Megint nagyon rossz, mint azelőtt. Néhányszor bejött a szobámba, sokáig beszélgettünk. Rögtön láttam, tejét. Azt a szorongató sírt. Azokat a halott halottakat, hogy milyen szomorú és megalázó itt minden. De ő Azt az igazi halált, csak ezzel a fiúval tudott... Végül is mit tehetett? Ez A grófné hallgatott, volt a felelete az egészre.­­— Ez Margherita lehetett — mondta később. Majd Persze, nevetnem kellett a grófnén. De éreztem, ez ^itt. — Ma­ga Margherita sírját látta fent a hegyen, így igaz: ez a gyilkosság tisztességes, kemény felelet volt. Jojjon­­etem. Egy ember kivágta magát abból a hurokból és ökrendezés­ A szobájába vezetett­­ből, amivé a rossz szerelem torzul. ! — üljön le. Még egy pohár mandarinettot! — Milyen teljes maguknál minden — mondtam aztán. Kihúzta íróasztala egyik fiókját, keresgélt benne. De — A szerelem, a halál. Maguk végigmondják, nem találhatta, amit keresett, másik fiókhoz nyúlt. És elmondtam, amit délután láttam. San Miniato teme­­— Kíváncsi rá, hogy ki fekszik abban a sírban? Kain és Abel. Zichy Mihály festménye. Ez az első reprodukció 361

Next