Új Idők, 1948 (54. évfolyam, 1-26. szám)
1948-03-27 / 13. szám - Kóródi József: Amikor a szamár nem ordít hiába / Regények, elbeszélések, rajzok, színdarabok
— Hordja el magát, barátom — mondta az embernek. Amit szabad a szamárnak, nem szabad magának. Így történt, hogy Gábris megint minden nap megrántotta a Csűri farkát és minden nap jobban elkeserítette szegény Sinkó urat. Valóságos lelki betegségbe esett. Bújában elhanyagolta üzletét, komor volt, kedvetlen. A vevőknek nem tetszett az unalmas főnök. Délelőtt volt ilyen a lelkiállapota, mert akkor járt arra Gábris. De akkor tárt hozzá a legtöbb vevő is .. . ! Az emberek nevettek a szamáron. Fura, rögeszmés állat, hogy mindig itt ordít, gondolták, de Sinkó úr nem tudta megszokni ... Egyszer azután nem állhatta meg, hogy dűlőre ne vigye a dolgot. Megvárta Gábrist és szép szóval megszólította: — Hallod-e, Gábris. Nagy húsz font vagy. Mikor adod már el ezt a szamarat? — Nehezen megy az üzletnak — Én nem hiszem, hogy nincs ennek a szamárordításorvossága. — Van, van. — Hát ha van, akkor... Mondd meg nekem, milyen most a szódavizetek? Gábrisnak erre lassan megmelegedett a vére: lám, mégis sikerül lávátennie Sinkót. — Most nagyon jó — válaszolt. — Olyan erős, hogy más két literbe sem rak annyi savat. — Megint rendelnek belőle. Napi tizenkét üveggel. — Nagyon jó lesz. De tessék írni kötelezvényt róla. Sinkó bement az üzletbe és tintaceruzával megírta a «kötelezvényt»: «Alulírott Sinkó György kötelezem magamat, hogy Bezlzegh Gábristól minden nap...». befejezte, gyanakvással nyújtotta át a fiúnak és Amikor megjegyezte: — Ezt megcsináltad! Jól kihasználtad ezt a szamarat. Tudod, hogy ez zsarolás? Bűn! Gábris nagy komolyan nemet intett és azt felelte: — Hát ami azt illeti! A szamárordítás nem hallatszik az égbe ... Rejtvény versenyünk nyereményei: 1. díj: Négy darabból álló díszes íróasztalkészlet. Szállítja: Csillárok és Világítási Rt. (Budapest, VII., Erzsébet körút 41.) 2—10. díj: Egy-egy üveg «Lohse» levendula kölnivíz. 11—16. díj: Egyenkint 75 forint bolti árú könyv az Új Idők Rt. kiadványaiból. 17—21. díj: Egy-egy tubus Parcel-krém és egy-egy ajakrúzs. 22—25. díj: Egyenkint 40 forint bolti árú könyv az Új Idők Rt. kiadványaiból. 26—30. díj: Egy-egy doboz Hudnut-púder. VE UZAIEJQIFZELEAS Aki a börtönben kapta a Nobel-díjat Irtás Sós Endre egy Rövidesen tizenöt esztendeje lesz, hogy zivataros tavaszi estén lezajlott a berlini Opera előtti térségen a világtörténelem egyik legbecstelenebb égetése. Elbolondított és lelkileg könyvmegmérgezett német diákok táncolták körül, sziú-indiánok módjára, a hatalmas könyvmáglyát, amely mellett ott álltak — Göblelsszel, az ördögi főrendezővel az élükön— a horogkeresztes «kultúrélet» vezetői. Néhány mondat kíséretében dobálták a lángok közé a «bűnös írók» műveit. Egymásután kerültek a tűzbe Heinrich Heine, Max Ilrod, Henri Barbusse, Heinrich Mann, Walter Hasenclever, Arthur Schnitzler, Sigmund Freud, Ernst Karl Marx, Erich Mária Remarque, Toller, Karl von Ossietzky és mások művei. Az egyik nácivezér így harsogott: — Az osztagharc és materializmus ellen! Átadom a lángoknak Karl Marx írásait!. A másik szónok így beszélt: — Az erkölcsi métely ellen! Átadom a lángoknak Henrich Mann írásait! A harmadik szónok ezeket mondta: — A becstelenség ellen! Nyeljétek el, lángok, Ossietzky írásait! Ki volt ez a nácik által szimbolikusan elégetett Karl von Ossietzky? Szeretnénk portrét rajzolni róla, hiszen a magyar közönség elég keveset tud erről a kitűnő publicistáról és esztétáról, aki 1936-ban a fasiszták börtönében kapta meg a Nobel-békedíjat. Az 1933 tavaszán történt berlini könyvégetés idején, Ossietzky már fogságban volt. Néhány nappal, a Harmadik Birodalom megvalósítása után, letartóztatták a horogkeresztesek, akik kevés embert gyűlöltek jobban, mint ezt a fínomtollú, mindig 11111 i/ </</ a művészi eszközökkel ható, de ugyanakkor dolgok lényegére tapintó publicistát: a Szép és Jó fanatikusát. Ossietzky szembeszállt mindennel, ami veszélyeztette a haladást és fenyegette a humanizmust, ami megtévesztő és hazug volt. Ellenségének tekintette a porosz generálisokat és földesurakat, a tudatlan «tudósokat» és népbutító «írókat». Nem volt olyan korszaka, hogy ne hadakozott volna valakivel. Egyszer pöffeszkedő tábornokokkal, másszor nagyképű akadémikusokkal, hol uszító hadianyaggyárosokkal, hol rossz könyvekkel, vagy képekkel. Már a weimari köztársaság idején megismerkedett a börtönnel. A weimari rendszer meghagyta tudvalevően állásaikban és tisztségeikben a császári rendszer képviselőit. Ezek azután mindent megtettek, hogy hátulról ledöfjék a demokráciát. Karl von Ossietzky, ahol csak tudta, leleplezte a köztársaság ellenségeit. Nem törődött azzal, hogy milyen magas állásokat és tisztségeket bitorolnak. A hadsereg élén meghagyott császári tábornokok azonban erősebbnek bizonyultak — és a segítségükre siető császári bírákkal együtt — 1931-ben tizennyolc hónapra fogházba küldték leleplezőjüket. Hiába írt nyílt levelet a kormányhoz Thomas Mann, hiába vezettek küldöttségeket Heinrich Mann, Arnold Zweig és Alfred Döblin, hiába mozdultak meg a német szellemi élet igazi reprezentásai, — Ossietzky nem kapott kegyelmet és bevonult a tegeli fogházba. Barátai, a Nollendorfplatzon búcsúztak tőle. Alfréd Polgár nagy beszédet mondott és azután megindult a menet. Az első taxiban Ossietzky és Alfréd Polgár ült. A többiben a progresszív német irodalom legnagyobbjai foglaltak helyet. Sem azelőtt, sem azután nem ért még ilyen taxikaraván a tegeli fogház bejárata elé. Amikor kiszabadult a weimari köztársaság idején szenvedett fogságából, csak hónapokig élvezhette a szabadságot, mert a weimari rendszer rövidesen befejeződött és helyet adott a fasizmus nyílt, gátlásnélküli uralmának. Karl von Ossietzky mehetett vissza a börtönbe. A Weltbühne szerkesztőségének több tagja, idejekorán Franciaországba, vagy Svájcba menekült, sőt külföldön feltámasztotta a folyóiratot is. Karl von Ossietzky szintén távozhatott volna. De a hozzá hasonló lelki beállítottságú emberek rendszerint, még olyankor sem szoktak elmenekülni, amikor előre tudják, hogy reménytelen a további helytállás és biztos megsemmisülésben lesz részük. Karl von Ossietzky elvei elárulásának és múltja megtagadásának tekintette volna a távozást. Vállalta, az újabb börtönt, amelyből többé nem juthatott ki, legfeljebb a rabkórházba. 1934-ben, Párisban, akció indult Ossietzky kiszabadításáért. Az akció szervezői úgy vélték, hogy Nobel-díjat kell szerezni a börtönben ülő írónak, mert még a Harmadik Birodalom vezetői sem merészelik rácsok mögött tartani, vagy elpusztítani azt, aki a világ egyik legnagyobb jelentőségű díjában részesült. Abban az esztendőben nem sikerült eredményt elérni, mert már eldöntött kérdés volt, hogy Norman Angett és Arthur Henderson lesznek a Nobel-díj jutalmazottjai. 1935-ben Romain Rolland állt az akció élére, de a békedíjat egyáltalán nem adták ki. Ebben nagy szerepe volt annak a brutális támadásnak, amelyet a németek zsoldjába szegődött Knut Hamsun indított a védekezni nem tudó Karl von Ossietzky ellen. Nordahl Grieg és a norvég írók legkimagaslóbb képviselői sem ellensúlyozhatták kellően Knut Hamsun minősíthetetlen eljárását. 1936-ban Thomas Mann, aki az irodalmi Nobel-díj birtokosa volt és akit Kérjük olvasóinkat, hogy lejárt előfizetésüket pontosan újítsák meg. Sok felesleges munkától kímélik meg dolgozóinkat 214