Új Idők, 1948 (54. évfolyam, 1-26. szám)

1948-03-27 / 13. szám - Kóródi József: Amikor a szamár nem ordít hiába / Regények, elbeszélések, rajzok, színdarabok

— Hordja el magát, barátom — mondta az embernek. Amit szabad a szamárnak, nem szabad magának. Így történt, hogy Gábris megint minden nap meg­rántotta a Csűri farkát és minden nap jobban elkeserí­tette szegény Sinkó urat. Valóságos lelki betegségbe esett. Bújában elhanyagolta üzletét, komor volt, kedvetlen. A ve­vőknek nem tetszett az unalmas főnök. Délelőtt volt ilyen a lelkiállapota, mert akkor járt arra Gábris. De akkor t­árt hozzá a legtöbb vevő is .. . ! Az emberek nevettek a szamáron. Fura, rögeszmés állat, hogy mindig itt ordít, gondolták, de Sinkó úr­­ nem tudta megszokni ... Egyszer azután nem állhatta meg, hogy dűlőre ne vigye a dolgot. Megvárta Gábrist és szép szóval megszólította: — Hallod-e, Gábris. Nagy húsz font vagy. Mikor adod már el ezt a szamarat? — Nehezen megy az üzlet­­nak — Én nem hiszem, hogy nincs ennek a szamárordítás­orvossága. — Van, van. — Hát ha van, akkor... Mondd meg nekem, milyen most a szódavizetek? Gábrisnak erre lassan megmelegedett a vére: lám, mégis sikerül lávátennie Sinkót. — Most nagyon jó — válaszolt. — Olyan erős, hogy más két literbe sem rak annyi savat. — Megint rendelnek belőle. Napi tizenkét üveggel. — Nagyon jó lesz. De tessék írni kötelezvényt róla. Sinkó bement az üzletbe és tintaceruzával megírta a «kötelezvényt»: «Alulírott Sinkó György kötelezem ma­gamat, hogy Bezlzegh Gábristól minden nap...». befejezte, gyanakvással nyújtotta át a fiúnak és Amikor megje­gyezte: — Ezt megcsináltad! Jól kihasználtad ezt a sza­marat. Tudod, hogy ez zsarolás? Bűn! Gábris nagy komolyan nemet intett és azt felelte: — Hát ami azt illeti! A szamárordítás nem hallatszik az égbe ... Rejt­vény versenyünk nyereményei: 1. díj: Négy darabból álló díszes íróasztalkészlet. Szállítja: Csillárok és Világítási Rt. (Buda­pest, VII., Erzsébet­ körút 41.) 2—10. díj: Egy-egy üveg «Lohse» levendula kölnivíz. 11—16. díj: Egyenkint 75 forint bolti árú könyv az Új Idők Rt. kiadványaiból. 17—21. díj: Egy-egy tubus Parcel-krém és egy-egy ajak­rúzs. 22—25. díj: Egyenkint 40 forint bolti árú könyv az Új Idők Rt. kiadványaiból. 26—30. díj: Egy-egy doboz Hudnut-púder. VE­ UZAIEJQIFZELEAS Aki a börtönben kapta a Nobel-d­íjat Irtás Sós Endre egy Rövidesen tizenöt esztendeje lesz, hogy zivataros tavaszi estén lezajlott a berlini Opera előtti térségen a világ­történelem egyik legbecstelenebb égetése. Elbolondított és lelkileg könyv­meg­mérgezett német diákok táncolták körül, sziú-indiánok módjára, a hatalmas könyv­máglyát, amely mellett ott álltak — Göb­l­elsszel, az ördögi főrendezővel az élü­kön­­— a horogkeresztes «kultúrélet» ve­zetői. Néhány mondat kíséretében dobál­ták a lángok közé a «bűnös írók» mű­veit. Egymásután kerültek a tűzbe Heinrich Heine, Max Ilrod, Henri Barbusse, Hein­rich Mann, Walter Hasenclever, Arthur Schnitzler, Sigmund Freud, Ernst Karl Marx, Erich Mária Remarque, Toller, Karl von Ossietzky és mások művei. Az egyik nácivezér így harsogott: — Az osztagharc és materializmus el­len! Átadom a lángoknak Karl Marx írá­sait!. A másik szónok így beszélt: — Az erkölcsi métely ellen! Átadom a lángoknak He­nrich Mann írásait! A harmadik szónok ezeket mondta: — A becstelenség ellen! Nyeljétek el, lángok, Ossietzky írásait! Ki volt ez a nácik által szimbolikusan elégetett Karl von Ossietzky? Szeretnénk portrét rajzolni róla, hi­szen a magyar közönség elég keveset tud erről a kitűnő publicistáról és esztétá­ról, aki 1936-ban a fasiszták börtönében­ kapta meg a Nobel-békedíjat. Az 1933 tavaszán történt berlini könyv­égetés idején, Ossietzky már fogságban volt. Néhány nappal, a Harmadik Birodalom megvalósítása után, letartóztatták a horog­k­eresztesek, akik kevés embert gyűlöltek jobban, mint ezt a fínomtollú, mindig 11111 i/ </</ a művészi eszközökkel ható, de ugyanakkor dolgok lényegére tapintó publicistát: a S­zép és Jó fanatikusát. Ossietzky szembeszállt mindennel, ami veszélyeztette a haladást és fenyegette a humanizmust, ami megtévesztő és hazug volt. Ellenségének tekintette a porosz ge­nerálisokat és földesurakat, a tudatlan «tu­dósokat» és nép­butító «írókat». Nem volt olyan korszaka, hogy ne ha­dakozott volna valakivel. Egyszer pöffesz­kedő tábornokokkal, másszor nagyképű aka­démikusokkal, h­ol uszító hadianyaggyá­rosokkal, hol rossz könyvekkel, vagy ké­pekkel. Már a weimari köztársaság idején megismerkedett a börtönnel. A weimari rendszer meghagyta tudva­levően állásaikban és tisztségeikben a császári rendszer képviselőit. Ezek azután mindent megtettek, hogy hátulról ledöfjék a demo­kráciát. Karl von Ossietzky, ahol csak tudta, leleplezte a köztársaság ellenségeit. Nem törődött azzal, hogy milyen magas ál­lásokat és tisztségeket bitorolnak. A hadsereg élén meghagyott császári tábornokok azonban erősebbnek bizonyultak —­ és a segítségükre siető császári bírákkal együtt — 1931-ben tizennyolc hónapra fogházba küldték leleplezőjüket. Hiába írt nyílt levelet a kormányhoz Thomas Mann, h­iába vezettek küldöttségeket Heinrich Mann, Arnold Zweig és Alfred Döblin, h­iába mozdultak meg a német szellemi élet igazi reprezentásai, — Ossietzky nem kapott kegyelmet és bevonult a tegeli fogházba. Barátai, a Nollendorfplatzon búcsúztak tőle. Alfréd Polgár nagy beszédet mondott és azután megindult a menet. Az első taxiban Ossietzky és Alfréd Polgár ült. A többiben a progresszív német iroda­lom legnagyobbjai foglaltak helyet. Sem azelőtt, sem azután nem ért még ilyen taxikaraván a tegeli fogház bejárata elé. Amikor kiszabadult a weimari köz­társaság idején szenvedett fogságából, csak hónapokig élvezhette a szabadságot, m­­ert a weimari rendszer rövidesen befejeződött és helyet adott a fasizmus nyílt, gátlás­nélküli uralmának. Karl von Ossietzky me­hetett vissza a börtönbe. A Weltbühne szerkesztőségének több tagja, idejekorán Franciaországba, vagy Svájcba menekült, sőt külföldön feltá­masztotta a folyóiratot is. Karl von Os­sietzky szintén távozhatott volna. De a hozzá hasonló lelki beállítottságú emberek rendszerint, még olyankor sem szoktak el­menekülni, amikor előre tudják, hogy re­ménytelen a további helytállás és biztos megsemmisülésben lesz részük. Karl von Ossietzky elvei elárulásának és múltja megtagadásának tekintette volna a távozást. Vállalta, az újabb börtönt, amely­ből többé nem juthatott ki, legfeljebb­­ a rabkórházba. 1934-ben, Párisban, akció indult Os­sietzky kiszabadításáért. Az akció szerve­zői úgy vélték, hogy Nobel-díjat kell szerezni a börtönben ülő írónak, mert még a Harmadik Birodalom vezetői sem merészelik rácsok mögött tartani, vagy el­pusztítani azt, aki a világ egyik legna­gyobb jelentőségű díjában részesült. Abban az esztendőben nem sikerült ered­ményt elérni, mert már eldöntött kérdés volt, hogy Norman Angett és Arthur Hen­derson lesznek a Nobel-díj jutalmazottjai. 1935-ben Romain Rolland állt az akció élére, de a béke­díjat egyáltalán nem ad­ták ki. Ebben nagy szerepe volt annak a brutális támadásnak, amelyet a németek zsoldjába szegődött Knut Hamsun indított a védekezni nem tudó Karl von Ossietzky ellen. Nordahl Grieg és a norvég írók leg­kimagaslóbb képviselői sem ellensúlyozhat­ták kellően Knut Hamsun minősíthetetlen eljárását. 1936-ban Thomas Mann, aki az iro­dalmi Nobel-díj birtokosa volt és akit Kérjük olvasóinkat, hogy lejárt előfizetésüket pontosan újítsák meg. Sok felesleges munkától kímélik meg dolgozóinkat 214

Next