Új Idők, 1948 (54. évfolyam, 27-52. szám)
1948-07-03 / 27. szám - Örkény István: Skorpió / Regények, elbeszélések, rajzok, színdarabok
Gondolj arra, hogy a papírnak két oldala van a beli fajtájú légypapírról, melyben méz és gumiarabikum volt. De ezt a minőséget a háború óta nemi kapni sehol. Beszéd közben ide-oda villant a szeme, kimustrált egy legyet a kajütablakon vagy az ágyon és gondolatiban nekihelyezkedett, hogy agyonüti. Otthon mindig öldöste a legyeket, bőrcsappantyús csapófával, és azt is megszámolta mindig, hány légy ragadt az enyves papírra aznapon. A legtöbb betegséget a légy hordja szét, a vérhast meg a tüdőbajt és még sok mást. — Marcantonio, — kezdte a kapitány, akinek végre eszébe jutott a komisszár keresztneve. — Marcantonio, én most elmondom neked... — Marhaság. Majd elmondod később. Most fordulj vissza. Massini vállat vont. — Hagyd ezt. — Értsd meg, Dido. Köröznek. — Mondtam, hogy kiteszlek Ajaccioban. De vissza nem fordulhatok, nem érted? A rakomány miatt. Szuezen át kell jutnom... A komisszár szusszantott. — Köröznek, Dido... — A Stellát körözik. Éjjel csónakba szállsz Ajaccio alatt s reggelre hült helye a Stellának. Más név, más lobogó... — Hamis papírok? — Valódi papírok. A Stellát regisztráltattuk egy... Egy délamerikai államban. — Ügyes vagy, Dido... — A rakomány miatt, tudod... Ezt is Melanie akarta így. Vele virrasztott a térkép fölött, mikor az útirányt rajzolta be. Akkor már látta, hogy Massininak maradása nincs. De még sírt. Maradj, Dido — mondta könyörögve s rögtön utána: Adenban köss ki, a tüzelő miatt... És ő írt Tampicoba, Mortonnak. Hogy Mexikóban regisztráltassa a hajót. — Nem öltem meg Melaniet. De tudtam, hogy meg fog halni. Mikor elmentem, visszanéztem. Intett és sírt, hívott és küldött, a karfának dőlt, úgy nézett utánam... És aztán, mikor befordultam a sarkon, hasrafeküdt a párkányon. Várt, nem jövök-e vissza. Nem mentem. Akkor csúszni kezdett, lassan, minden centiméteren meg-megállva, a körmével huzakodva, hátha? Akkor már nem fájt neki semmi. Szinte élvezte azt a pillanatot. Élvezte azt, hogy én elhagyom őt. És azt, hogy ebbe belehal. — Láttad? Nem, hogy látta volna. Már a hatodik utcán járt ő akkor... Nem látta, de tudja, hogy így történt. Kilenc éve ismeri Melaniet. A komisszár megnyálazta a bajuszát. Azt a kis szőrmicsodát, mely a szája fölött éktelenkedett, mintha szénnel húztak volna oda egy vonalat. Ilyen kövér ember különben ne hordjon bajuszt. — Nem volt fiatal.És szép se volt, úgy-e Marcantonio? De minden férfi megbolondult érte. Csak én nem. — Te nem? Massini rázta a fejét. Csend lett, aztán megint rákezdte a komisszár. — Mit kezdtél mondani? * — Azt a dolgot, Volpival. — Miféle dolgot? — A pénzzel. Mert nekem már hónapok óta nem volt pénzem. Azóta, hogy lejárt a szerződésem a Lloydnál... Három hónapja. Aztán jött ez a história. Kibérelni a Stellát, kifizetni a rakományt. Hatezer dollár, hallod, Marcantonio? Annyi kellett volna. Akkor kerültem össze Volpival. Ismered? — A tőzsdéét? — Igaz — Ismerem. Járt utána... — Ki után? — Melanie után. Massini szeme megrándult. Ezt honnan tudja? És mi köze hozzá? — Mit mondott Volpi? — Előbb azt mondta, ad. Aztán meggondolta. Később újra megígérte, és utoljára mégse... Hogy nem üzlet. És hogy nem foglalkozik gőzekékkel. Mert ő azt hitte, hogy gőzekékről van szó. Neki nem mondhattuk meg... — És Melanie? — Mit, Melanie? — Hogy ő mit szólt a tervhez. Massini szűk szemmel nézett rá, mint a kandúr. Elővett egy csomag cigarettát, rágyújtott. A komisszárt nem kínálta meg. Máskor mindenkinek gépiesen nyújtja a csomagot, most nem. Az asztal alá fújta a füstöt és nézte, hogy szállingál fölfelé. És közben beszélt. Az este, az utolsó este, mondotta csendesen, már tízkor ágyban voltak. Mert ő Massini, hajnalban akart fölkelni. Korán ettek, rántott húst, ecetes ugorkát és sajtot. Nem sokat beszéltek. Melanie tudta, hogy a Stella hajnalban kifut, s nincs erőhatalom, mely Massinit visszatartsa. Melanie, úgy látszik, beletörődött. Szótlanul ettek, utána levetkőztek és meztelenül bújtak a könnyű takaró alá, mert az éjszaka fülledt és forró volt, vihar ígérkezett. Az ablakot kitárták, csak a spalettát húzták bi. De a kapitány nem tudott aludni. Lent az utcán egy villanylámpa égett lés a spaletta résein át sárija csíkokat vetett a meznyezetre... Órákhosszat nézte a tigriscsíkokat s nem aludt. — Melanie sem? — Melanie? Ő sem. Éjfélkor megszólalt: Dido, mondd. Félsz te a skorpiótól? Mit akarsz, kérdeztem. Hogy láttam-e már skorpiót. Mondtam, hoggá nem. A skorpió, mondta Melanie, veszélyes állat. A csípése halálos. Arasznyi teste van, hideg, mint a béka, és tövisek vannak rajta, mint a kaktuszon... Mit akarsz vele, kérdeztem. Félsz tőle? Igen, mondtam, félek tőle. Ő is fél, mondta Melanie. És úgy hallotta, hogy a skorpió, ha megijesztik, beleharap a saját testébe. Az egyetlen állat, mely öngyilkos lesz... Hallod, Marcantonio? — Igen. Mit? — Amit Melanie mondott. Hogy a skorpió ha megijesztik, öngyilkos lesz. Ne mozdulj, kért Melanie. Miért, mi van veled? Semmi, mondta. De mit szólnál hozzá, Dido, ha lenne itt egy skorpió... A szobában? Nem. Az ágyban. A takaró alatt. Lábtól. Lassan kúszik felfelé, a meleg felé... Mondtam, Melanie, ne beszélj butaságokat. Nincs skorpió az ágyban. De lehet, felelte lázasan. Bemászhatott az ablakon. Vagy ő, Melanie, szerzett egyet ét Doktorráavatás Szecskó Tamás fejlécrajza 32*