Új Idők, 1948 (54. évfolyam, 27-52. szám)

1948-09-11 / 37. szám - Hatvany Lajos: Petőfi Sándor első színigazgatója / Tanulmányok, bírálatok, ismeretterjesztő cikkek, útirajzok, kisebb elbeszélések

ÚJ Idők TÁRSADALMI, SZÉPIRODALMI, MŰVÉSZETI ÉS KRITIKAI KÉPES HETILAP SZERKESZTI FODOR JÓZSEF ÖTVENNEGYEDIK ÉVFOLYAM 1948 SZEPTEMBER 11­37. SZÁm Kérjük, idejében újítsa meg előfizetését. 10 Petőfi Sándor első színigazgatója — SEPSZY KÁROLY — írta Hatvany Lajos KÉT MAGYAR HÁZ MŰVELT LELKŰ HON FIAINAK NYELVÜNK ÉS NEMZETISÉG C.N.K ŐRANGYALAINAK A MAGYAR HONLEÁNYOKNAK, KEGYES PÁRTFOGÁSOK HATÁRTALAN TISZTELETE EMLÉKÉÜL AJÁNLJA az író A kegyes pártfogás határtalan tisztelője, a sok jetién fekete­ és halványan szürke betű alatt, szerény elmosódott petiiben megbújt író, aki munkáinak négy kötetét ily görögtüzesen ajánlja, Sepszy Károly, Petőfinek első színi­direktora volt. Négy kötete közül kettőt oly alaposan nyelt el az idő, hogy még a Széchenyi-könyvtárban sem találtam rájuk. A megmaradt kettőt sem a szerzőjük, hanem Petőfi kedvéért ismertetem. Mert a költő emberábrázoló képességét, csak az mérheti fel, aki a «Színészbarátomhoz» írott levél­ben megszólaltatott színidirektort összehasonlítja a «mun­káiban» leleplezett eredetijével. Mielőtt Sepszy­t és Petőfit a sor­s összeterelte, pályáik­nak első érintkezési pontja, hogy egyiket is, másikat is a színészet ábrándja ragadta el a családjától. Ezentúl azon­ban kettejük közt az a különbség, ami ennek a közös élménynek, két feldolgozása közt. Petőfié a «Kis lak áll a nagy Duna mentében», melynek sorai kis iskolás korunk­tól fogva, olyan mélyen vésődtek emlékezetünkbe, hogy szemünk előtt, mint a szóképek tiszta sora vonul fel, az a képzavaros, költői gyakorlatozás: «Kínok égnek a szülő­kebelben,­­— Hogy búcsúmnak csókját ráleheltem; — S kínja lángi el nem aluvának, — Jéggyöngyétől szeme harmatának». Igaz, hogy a dagályért, szívhez szólóan egyszerű és gyermetegen átérzett szavakat kapunk, kiengesztelésül: «Mint ölelt át reszkető karával! « Mint marasztott esdeklő szavával . ..», egészen addig a már-már­­ népdali csengésű strófáig: «Szép hazánkba ismerősök mennek; — Jó anyám­nak tőlük mit izenjek? — Szóljatok be, földiek, ha lészen — Utazás­tok háza közelében». Ennek az élménynek petőfics földolgozása után, íme a sepszyes: «Ezernyolcszázharmincnyolcadik év egyik őszi reggelén, szomorúan süvöltött az északi szél, sárgult lombo­kon, amint a családom és az iskola köréből titkon kisza­kaszt,ám magam, hazám megismerése és a művészet utáni vágyaim elérhetése végett... Lélekborulatokba merülve haladtam kétes pályámon... Jó anyámra gondolok ekkor, arcomra égető körmycsep gördült...» Útja Mármarosba vitte, ahol az ifjú komédiás úgy áll az első szerepével kezében «a bércsokont», mint a szín­padon, hogy a lába alatt elterülő tájat is úgy aposztrofálja, mintha annak szirtei és folyója a kulissza vásznán lobog­nának. «Szédítő mélység ölében, a nem messze fakadó Tisza habjai törtek szét óriás kövek érchomlokán. A habok ifjú erővel elrohantak, — sorsom hű képe, csillámaiban tükrözött». Így a frázis, mellyel szemben a valóság, hogy a bércfokon áll egy tányérozó komédiás, kinek pártfogóiról ily hátgörnyesztő és kalaplengető alázatossággal kell gon­doskodnia. «Kies Erdély ... őszinte székely nemzet, a színművészet egyik legjobb pártolója... regényes Fogaras vidék nagy­lelkű lakói, mélyen emlékembe zárvák... Hunyad megye sokat követel, de bőven is jutalmaz. M. Vásárhely, Kolozs­vár és Deés környéke fáradhatatlan áldozó. A Szilágyságot lelkes, művelt magyarok lakják... A derék kunok és hajdúk az utóbbi években szépért és jóért hevülni látsza­nak . .. Hortobágy pusztáin is már-már nyílik a virág. Mátra gyöngyeihez (Eger és Gyöngyös) a vándor-művész vissza, meg vissza vágyik». Óh kérh­ető! Óh első szerep! Mekkora lejtő, míg az ifjú, aki egykor «magasztos reményekkel» lépett ki a nagyvilágba, odáig jutott, hogy mint primadonnák, akik jobbra-balra, fel- és lefelé dobálják csókjaikat s közben fogsor-villantó mosollyal küldenek egy-egy megkülönböz­tetett csókot valamely notabilitás páholya felé. Sepszy is gondosan különbözteti meg a magyar haza négy világ­táján lakó publikumát, melynek a színházlátogatók hajlan­dósága szerint méri ki magasztaló jelzőkbe göngyölt bókjait. Sepszynek fellengző, kötetlen beszédével szemben áll Petőfinek reálisan kötött beszéde: Kényért keresni színészek leszünk Nem a művészet szent S haladni nincsen semmi szerelmiből, ösztönünk. «Pártolj, közönség és majd haladunk* Mond a színész, és az meg így felel <í h­aladjatok, majd aztán pártolunk». És végre mind a kettő Nem is hiszem, hogy a elmarad. színészt Becsülni fogják, míg az befogad Minden bitangot, kik a viágnak söpredékei, S itten keresnek biztos menhelyet Barátom, ez fájt . . . Szegény Petőfiről úgy volt megírva a csillagokban, hogy jóformán, még el sem hagyta Sepszy társulatát, Sepszy sorsa még ebben az 1843. esztendőben, máris jobbra fordult, mert, így mond: «a drámaköltők meghozzák nem­zeti hatásos műveiket; ekkor üdült fel újra sorsom fölött hanyatló reményem . .. még bizonytalan pálya terül előttem el... de van egy szeglet mégis, hol az elfáradt vándor nyugalomra hajthatja fejét.» SEPSZYNEK ÉS PETŐFINEK, még útjaik szétválása után is, második érintkezési pontjuk, a közös vágy Olaszország felé, melynek , azonban kettejük közül, csak a láő

Next