Új Ifjúság, 1966 (15. évfolyam, 1-52. szám)

1966-02-15 / 7. szám

Síi. H­a foglalkozásom iránt érdeklődnek, meglehetősen zavarba jövök: el­pirulok, hebegek-habogok, én, akit különben határozott embernek ismernek. Irigylem azokat, akik gátlástalanul elmondhatják: kőmű­ves vagyok. Irigylem a borbélyokat, könyvkereskedőket és írókat e beismerés egyszerű voltáért, hiszen e mesterségek önmagukban is megmagyarázhatók, és így nem szorulnak hosszabb magyarázgatásra. Nekem az ilyenszerű kérdé­sekre azt kell felelnem: nevető vagyok. Ez a beismerés továbbiakat is maga után von, mert a második kérdésre: „És ebből él?“ — a valóságnak megfe­lelően ,,Igen“-nel kell válaszolnom. S én valóban a nevetésemből élek, és jól élek, mert a nevetésemnek — kommersz nyelven kifejezve — keletje van. Jó, képzett nevető vagyok, senki sem nevet úgy, mint én, senki sem ismeri jobban művészetem minden csín­­ját-bínját. Hosszú ideig — hogy a magyarázkodást elkerüljem — színésznek mondtam magam, de a mimika- és beszédkézsségem annyira korlátozott, hogy ez a megnevezés, úgy tűnt, nem felel meg a valóságnak; szeretem az igazságot, nevető vagyok. Nem vagyok csepűrágó, se komikus, nem derítem fel az embereket, csu­pán a derültséget reprodukálom. Úgy nevetek, akár egy római imperátor vagy egy széplelkű végzős diák; a XVII. század nevetése pont annyira ke­zem ügyében van, mint a XIX. századé, s ha kell, átnevetek minden évszá­zadot, minden társadalmi és korosztályt, egyszerűen megtanultam, ahogy a cipőtalpalást is tanulják. Mellemben hordozom Amerika nevetését, Afrika ne­vetését, fehér, vörös és sárga nevetést, és megfelelő honorárium fejében kieresztem a rendezés minden előírása szerint. Nélkülözhetetlenné váltam, hanglemezeken, magnószalagon nevetek, s a rádiójátékok rendezői előzékenyen bánnak velem. Bánatosan, mérsékelten, őrülten nevetek, és nevetek úgy is, mint a villamos jegyszedője, vagy az élel­miszer­cég inasa; nevetés reggel, nevetés este, éjszakai nevetés és nevetés az alkonyatban, szóval, ezeket mind-mind megcsinálom. Mivel a ragályos nevetésben is jártas vagyok, elhihetik, hogy egy ilyen szakma túl fárasztó. Sajnos, ebben is egyedül állok; nélkülözhetetlenné vál­tam harmad- és negyedrangú komikusok számára is, akik joggal rettegnek sovány poénjüktől, és majd minden este a varietékben ülök, a claquer szub­­tilis módozataként, hogy az előadás gyengébb helyein ragályosan fölneves­sek. Pontos munkának kell lennie: szívből jövő, vad röhögésemnek nem sza­bad se túl korán, se megkésve felharsannia, a legtalálóbb pillanatban kell jönnie , akkor tervszerűen kirobbanok, a hallgatóság velem bömböl, és a poén megmenekül. D­e én kimerülten lopózom a ruhatáramba, felveszem a kabátom, bol­dogan, hogy végre-valahára megpihenhetek. Otthon sürgönyök fo­gadnak: „Szükségünk van nevetésre. Felvétel kedden­, s néhány ó­­rával később már gyorsvonaton kuksolok, és átkozom a sorsom. Bárki meg­­értheti, hogy egy ilyen este után kevés hajlamot érzek a nevetésre: a feje boldog, ha tehenét, a kőműves boldog, ha habarcsát elfelejtheti, s az aszta­losok ajtaja otthon többnyire nem működik, s a fiókokat is csak nagy üg­­­gyel-bajjal lehet megmozdítani. Cukrászok a savanyú uborkát kedvelik, mé­szárosok a marcipánt, a pékek a kolbászt részesítik előnyben a kenyérrel szemben; a torreádorok galambokkal szeretnek bíbelődni, s az ökölvívók el­sápadnak, mihelyt orrvérzés éri gyereküket: én ezt mind­ megértem, mert ilyen esték után nem nevetek soha. Halálosan komoly vagyok, s az emberek — talán joggal — pesszimistának tartanak. Házasságom első évében gyakran szólt a feleségem, nevessek már, de idő­közben ő is rájött, hogy ezt a kívánságát nem teljesíthetem. Boldog vagyok, ha megerőltetett arcizmaiamat, megstrapált kedélyemet ábrándos komolyság­gal pihentethetem. Igen, még a mások nevetése is idegesít, mert túlságo­san emlékeztet szakmámra, így csöndes, békés házaséletet élünk, mert a fe­leségem is elfelejtette a neve­tést; néhanapján halvány mosolyon érem, és akkor én is mosolygok. Csak halkan beszélünk egymáshoz, mert gyűlölöm a varieték lármáját, a lármát, mely a felvevő­termekben tombolja ki magát. Akik nem ismernek, zárkózott lénynek tartanak. Talán az is vagyok, mert túl sokszor kell nevetésre görbítenem a számat. Merev arcvonásokkal sietek át a saját életemen, s csak ritkán engedek meg magamnak egy sápatag mosolyt, és gyakran gondolkozom afelől, hogy nevettem-e valaha igazán. Úgy hiszem, nem. Testvéreim is igazolhatják, a vi­­­lágéletemben komoly gyerek voltam. Apáthy Géza fordítása NICOLAS GUILLÉN: Te ősi és kerek hold, szófián nikkel korongja, ki a legényre váró leányt segíted éjjel, nagy érem, mely az éjnek mellét fényébe vonja, láttad-e a halált, mondd, mint jött viasz a szemével ? Trópusi óriás hold, a nádak néma csősze, te, aki éjjel élsz és nem ismered az álmot, ki tükrödet a bércek kö-élén zúzod össze, az a sok védtelen mell hallottad, mint kiáltott, láttál nyakat kötélből s szíjból vetett hurokban, melytől a szem kitágult s a gége összeroppan? Trópusi óriás hold a pálmafák felett, te, ki a gyászos éjen fenn jártál éber őrként, te ősi kerek hold, ki láttad, ami történt, hallgatnom nem lehet, hallgatnod nem lehet! RAFEL ALBERTI: Véres húsvét Két nap lángja éget Lásd, e földnek napja, más­­öld napját hordom én szívemben. íme a tied, s az enyém is, egyként, bár egymással szemben. Perzsel a tied, a másik örök tűzzel perzsel engem. Két nap lángja éget folyton. Lánggal égő bika lettem. 1. A konyha felől kiabálást hallok. Anyám a nővéremet szidja, este későn jött haza. Nekem a múlt héten mosta meg a fejem. Énrám most nincs oka haragudni, jó fiú vagyok. Kívánsága szerint cse­lekedtem. Példás magavisele­­tű, engedelmes gyerek vágyik. Ma Éva van soron. Miért is ne? Hadd kínlódjék ő is. Hol van az megírva, hogy csak en­gem érhet kellemetlenség? Szinte kárörömet érzek, ha el­képzelem, amint magába ros­­kadva áll, és nem felel anyá­nak; az ember azt hinné, lelkiismerete szólalt meg. De a a szemébe lenne jó belenézni. Javíthatatlan pimaszság sugár­zik belőle. A szeme mindig el­árulja. Onom Flaubertét s akaratom ellenére minden szót hallok. Valóban akaratom ellenére? Apám hangját nem hallam. Biztosan elpárolgott. Mindig elmegy, ha civakodás van a házban. Méltóságán alulinak tartja az effélét. Akkor is el­ment, amikor velem veszeke­dett anya. Később, az ebédnél jóváhagyta, amit a fejemre ol­vastak. Idehaza nyugalomra vá­gyik, nem avatkozik bele sem­mibe. Anya újra felemeli a hangját. Ellenvetést nem hallani. Teli torokból kiabál, feljebb már aligha tudja vinni, állapítom meg elégedetten. Pillanatokon belül elakad a hangja, abba­hagyja a kiabálást, leroskad a székre és idegrohamot kap. É­­vára nincs hatással az ideg­roham, csak én szoktam ilyen­kor viszakozni. Talán a sajná­­­lat környékez. — Korcsokat szültem a vi­lágra! Felneveltem őket. Ered­ményes volt a nevelés, mond­hatom. Ha úgy tetszik, ezt magamra is érthetem. — Azért gürcöltünk apád­dal, hogy éjnek idején csava­rogj, szégyent hozz a fejünk­re? Mindenki rendes embe­reknek tart bennünket. Tehát anya a tekintélyt fél­ti. De most már minden mon­dat után szünetet kell tarta­nia. — Fújj, bemocskolod a ne­vünket! Remélem, az udvari ablak nyitva van, s a szomszédok kitűnően mulatnak. Elfúlt a hangja, hirtelen csend lett. Most jön a roham, jól számítottam. Felkelek az ágyból, megnyitom az ajtót. A­­nya ernyedten ül a feldúlt asz­talnál. Intek a fejemmel a nővé­remnek, hogy tűnjön el. Ő is sokallja már a dolgot. Miért kell egyszerre megfosztani minden ábrándjától? Lesi az alkalmat, hogy eltűnjön. A számításba hiba csúszott. Anya mérges pillantást vet fe­lém és újból rákezdi: — Te is meg akarod kapni a magadét? Nem volt elég a múltkor? Ó, anyának ma kiapadhatat­lan a szókincse. — Hagyjátok már abba, meg­hallják a szomszédok. Ez hatott. Anya felpattant a székről, az ablakhoz rohan. Megkönnyebbül, mert látja, hogy a szomszédok nem hall­gatóznak, de azért bevágja az ablakot, azután nekitámad. Bosszút áll a szomszédokért. — Te ne szólj egy szót sem. Elég bajt okoztál már a száj­ 1 háddal... Most aztán elég! — Az e­­dény összecsörrent. Öklömmel az asztalra sújtottam. Anya csodálkozva mered rám, de szólni nem mer. Ritkán szok­tam az asztalt verni. — Miféle szajhával? — or­dítottam, noha tudom, hogy Jankára gondolt. Hogy meré­szel ilyesmit... — Miféle szaj­hával ?! Az utcán gyerekek kerge­­tőznek. Az egyik nekem jött, aztán eliszkolt. Nem értem, miért. Hiszen nem akartam bántani. Miért bántanék bárkit is? A jobb hónaljamban hideg verejtéket érzek. Nincs hőség, májusban nem szokott hőség lenni. Nem valami jó a közér­zetem. Ha rossz a közérzetem, mindig izzadni kezdek. Gyerünk gyorsan Jankához. Anya nem érdekel. Megélek nélküle is, még akkor is, ha apa nem ad pénzt. Megtanulják, hogy engem nem lehet sérte­getni... Előbb vagy utóbb úgy­is elvenném Jankát, miért ne esküdhetnénk meg azonnal? Mindenkinek joga van a bol­dogsághoz. Nem igaz? Példás magaviselni, engedel­mes fiú vagyok! Fütyülök az engedelmességre. És anya kia­bálását sem óhajtom többé hal­lani. Jankának megmondtam, hogy még nem lehet gyerekünk, el­kergetnének a háztól. Nem vá­laszolt semmit. Túl büszke ah­­hoz, hogy könyörögjön, pedig fájhatott neki a dolog. Igye­keztem mindent megmagyaráz­ni; talán belátta, hogy igazam van. S az orvos, akiről anya beszélt, jó ember. Elvégre a­­nya biztosan nem úgy gondol­ta... Csak tudnám, hogy Janka miért hallgatott?, Átkozott büszkeség. Csütörtök óta nem láttam. Hamarább is elmehettem vol­na hozzá, de nekem is büszké­nek kell mutatkoznom egy ki­csit. Ha nem akar elmenni az orvoshoz, hát ne menjen. Ös­­­szeházasodunk. Úgy terveztem, hogy csak akkor veszem el, ha befejeztem a tanulást, de­­hát... Mikor Janka elárulta, hogy gyerekünk lesz, örülhettem volna, de anya... Nem vitatkoz­tam vele, nem bírom a vesze­kedést. Meg aztán­­ lesz még nekünk gyerekünk... Két múlva végzek, akkor majd el­ég veszem feleségül... Pár perc múlva Jankánál le­szek. A távolból gyengén ide­­hallatszik a villamos csenge­tése. Az utca néptelen. Csupán egy kisfiúval találkoztam, sö­­röskancsót vitt a kezében. Va­sárnap délben mindig üres az utca, miért érzem ezt most különösnek? A házat, amely­ben Janka lakik, nemrég fes­tették, sérti a szemem rikító piros színe. Mindjárt másnap beszélnem kellett volna vele. Megbutí­tott ez a bonyolult história. Annyira elfásultam, hogy ma reggel a Salambot olvasgattam. Ez bizony disznóság. A csengő fülsértően berreg. Várok. Túl hosszúnak tűnik a várakozás. Az ajtó mögül lé­pések hallatszanak. Nehéz ci­pő kopog, ez nem lehet Janka. Brodňanský Miro áll a küszö­bön. Mit keres ez itt. Megért­hette végre, hogy Janka en­gem szeret. Nem rossz fiú, én mégis u­­tálom. Ha beszélni kezd, csak összefüggéstelen mondatokat képes kipréselni magából. Funkcionáriusi szövege pedig nem érdekel. Bármit elviselek, csak az anyám és a funkcio­náriusok szövegét nem. Elég rágondolni, s máris hányinger környékez. Prücsök, nem tudja, miről beszéljen; ha nőkről be­szél, kiröhögnék. Várom, hogy megszólaljon. Gyűlölködve méreget a szeren­csétlen. Megpróbálom kitalál­ni, mit akar mondani. Végre kiböki: — Janka alszik, nem jöhetsz be! Mit képzel ez? S egyáltalán miért szórakozom itt vele? — Ha akarok, bemegyek. — Nem jössz be, Janka al­szik! Kihallatszik a hangja a szo­bából. Szokatlanul halkan be­szél: — Ki keres? Belépek az ajtón. Janka az ágyban fekszik. Ilyenkor, dél­ben? Mire értetlen szavakat mor­mog, távozni készül. Fölösle­ges a jelenléte. Látom, hogy szeretne még valamit monda­ni. — Ne kellj fel! Pihenned kell! Miért törődik annyira Janká­val? Ha van valaki, akinek kell törődnie vele, az én va­gyok. Egyedül vagyunk. Janka mozdulatlanul fekszik, feltű­nően sápadt. Kerüli a tekin­tetemet. Mit vétettem ellene? Igaz, hamarább is eljöhettem volna hozzá, dehát... ha már így történt... — Beteg vagy? Megfáztál? — tudakolom. — Nem, nem fáztam meg, csak lefeküdtem... Közelebb húzódom. A szeme szomorú. Mindig vidám szokott lenni. Szeretem. Nagyon szere­tem. Jobban szeretem, mint bármikor ezelőtt. Az ajka cse­repes a láztól. Tehát mégis... Föléje hajolok. Hirtelen elta­szít magától. — Hagyj békében! — Miért? — Mi ketten már soha töb­bé... Nem hittem volna, hogy né­hány szó ilyen fájdalmat okoz­hat. — Még mindig haragszol az­ért, ami csütörtökön mond­tam? — Nem, nem haragszom. — Hát akkor? — Már nem tudnálak sze­retni. Érted? Soha! Ez nem lehet ugratás. — Ha nem akarsz, nem kell elmenned az orvoshoz. Janka. Ha nem akarsz, nem mész el. Én csak azért mondtam... — Nem, már nem kell se­hová se mennem. Nincs rá szükség. — Talán tévedtél? Nem lesz... — Most már nem. Kezdem érteni a dolgot. — Már voltál nála? Igent int. — Miért nem szóltál? Igaz ez? — Igaz, Palo. Miért van büszkeség a vilá­gon? Mindennek az az oka. Sí­rás fojtogatja a torkomat. — Akkor hát azért... — Azért. — Lesz még gyerekünk, Janka, fáit* — Neked bizonyára lesz, és talán nekem is, de nekünk sohasem lesz gyerekünk, Pa­<­lo. — Szeretlek, Janka. Nem hi­szed, hogy szeretlek? — Én is szerettelek. Min­­den azért történt, mert sze­rettelek. Oda is csak a te kedvedért mentem el... — Nem riadtam ki, szeretsz!? — fa­— Mirót jobban kedveled?... — Lehet, hogy még szeret­­lek. Magam sem tudom. De eltaláltad, hogy Mirót jobban kedvelem... Nem sokat értek az egész­­­ből. S Janka folytatja: — Tudod, amikor elindul­­­tam, úgy éreztem, meg kell­ tennem azt a dolgot. Csak ké­sőbb, mikor már túlestem raj­­­ta, csak akkor jöttem rá, hogy nem kellett volna megtennem. Hogy semmiképpen sem lett volna szabad megtennem... Tu­dod, az első napokban csak a gyerekünknek éltem... Most már tudom, hogy azelőtt is mindig neki éltem. Csak bebe­­­széltem magamnak egy csomó dolgot, mert te óhajtottad... — Ne beszélj így, Janka! Az istenért, ne beszélj így! Csókolgatom a kezét. Nagyon fehér a bőre, az erecskéket is látni alatta. Nem húzódik el. De a szorítását nem érzem. Ha legalább egy parányi mozdu­lattal tudtomra adná, hogy minden rendbe jöhet köztünk... idővel.... — Megesküszünk, Janka. Most rögtön megesküszünk, az sem baj, ha ott kell hagynom az iskolát... Megrázza a fejét. — Nem esküszünk még, Pa­po. Nem tudom megmagyaráz­ni, hogy miért, de minden pil­­­lanatunkat megkeserítené ez a dolog. Te is szenvednél, meg én is. Úgy nem lehet élni. — Miróhoz hozzámennél? — Elrántotta a kezét. Ha lega­­­lább megszidna... — Hazudnunk kellene egy-­­másnak, de nem tudnánk ha­zudni. Én legalábbis nem tud­­­nék hazudni neked, hiszen sze­rettelek. Most már mindent értek. Úgy látszik, befejeztük. Lehet, hogy Miróval majd... Ki tudja?­ Nem tudom elképzelni az éle­­­temet nélküle. Ő volt az első az életemben, az övében pedig én. Pipogya vagyok. Nagy va­­­gyok és erős, de pipogya. Vé­ge. De miért van vége, ami­­­kor most kezdtünk el igazán élni? Nem fejezhetjük be így... Úgy tűnik, mégis sírva faka­­­dok... . Eszembe jut, hogy haza kell mennem, s meg kell ennem a vasárnapi ebédet, melyet a­­­nyám főzött. Végig kell hal­l­gatnom a korhol­ást, hogy nem tisztelem kellőképpen a szülei­­­met, íme most is megkésve ü­­­lök asztalhoz... Rendes háznál együtt ebédel az egész család... Olyan képet vágok majd, mint ha nem történt volna semmi, és ismét példás magaviseletű, szófogadó gyerek leszek. Veres János fordítása. Az eredeti novella címei „Deň končí ránom.“ A szerző „Dom pre ži* vích“ c. kötetéből. PETER BRĽGHA: A nap reggel ért véget 2. 3. 4.

Next