Új Ifjúság, 1966 (15. évfolyam, 1-52. szám)
1966-02-15 / 7. szám
Síi. Ha foglalkozásom iránt érdeklődnek, meglehetősen zavarba jövök: elpirulok, hebegek-habogok, én, akit különben határozott embernek ismernek. Irigylem azokat, akik gátlástalanul elmondhatják: kőműves vagyok. Irigylem a borbélyokat, könyvkereskedőket és írókat e beismerés egyszerű voltáért, hiszen e mesterségek önmagukban is megmagyarázhatók, és így nem szorulnak hosszabb magyarázgatásra. Nekem az ilyenszerű kérdésekre azt kell felelnem: nevető vagyok. Ez a beismerés továbbiakat is maga után von, mert a második kérdésre: „És ebből él?“ — a valóságnak megfelelően ,,Igen“-nel kell válaszolnom. S én valóban a nevetésemből élek, és jól élek, mert a nevetésemnek — kommersz nyelven kifejezve — keletje van. Jó, képzett nevető vagyok, senki sem nevet úgy, mint én, senki sem ismeri jobban művészetem minden csínját-bínját. Hosszú ideig — hogy a magyarázkodást elkerüljem — színésznek mondtam magam, de a mimika- és beszédkézsségem annyira korlátozott, hogy ez a megnevezés, úgy tűnt, nem felel meg a valóságnak; szeretem az igazságot, nevető vagyok. Nem vagyok csepűrágó, se komikus, nem derítem fel az embereket, csupán a derültséget reprodukálom. Úgy nevetek, akár egy római imperátor vagy egy széplelkű végzős diák; a XVII. század nevetése pont annyira kezem ügyében van, mint a XIX. századé, s ha kell, átnevetek minden évszázadot, minden társadalmi és korosztályt, egyszerűen megtanultam, ahogy a cipőtalpalást is tanulják. Mellemben hordozom Amerika nevetését, Afrika nevetését, fehér, vörös és sárga nevetést, és megfelelő honorárium fejében kieresztem a rendezés minden előírása szerint. Nélkülözhetetlenné váltam, hanglemezeken, magnószalagon nevetek, s a rádiójátékok rendezői előzékenyen bánnak velem. Bánatosan, mérsékelten, őrülten nevetek, és nevetek úgy is, mint a villamos jegyszedője, vagy az élelmiszercég inasa; nevetés reggel, nevetés este, éjszakai nevetés és nevetés az alkonyatban, szóval, ezeket mind-mind megcsinálom. Mivel a ragályos nevetésben is jártas vagyok, elhihetik, hogy egy ilyen szakma túl fárasztó. Sajnos, ebben is egyedül állok; nélkülözhetetlenné váltam harmad- és negyedrangú komikusok számára is, akik joggal rettegnek sovány poénjüktől, és majd minden este a varietékben ülök, a claquer szubtilis módozataként, hogy az előadás gyengébb helyein ragályosan fölnevessek. Pontos munkának kell lennie: szívből jövő, vad röhögésemnek nem szabad se túl korán, se megkésve felharsannia, a legtalálóbb pillanatban kell jönnie , akkor tervszerűen kirobbanok, a hallgatóság velem bömböl, és a poén megmenekül. De én kimerülten lopózom a ruhatáramba, felveszem a kabátom, boldogan, hogy végre-valahára megpihenhetek. Otthon sürgönyök fogadnak: „Szükségünk van nevetésre. Felvétel kedden, s néhány órával később már gyorsvonaton kuksolok, és átkozom a sorsom. Bárki megértheti, hogy egy ilyen este után kevés hajlamot érzek a nevetésre: a feje boldog, ha tehenét, a kőműves boldog, ha habarcsát elfelejtheti, s az asztalosok ajtaja otthon többnyire nem működik, s a fiókokat is csak nagy üggyel-bajjal lehet megmozdítani. Cukrászok a savanyú uborkát kedvelik, mészárosok a marcipánt, a pékek a kolbászt részesítik előnyben a kenyérrel szemben; a torreádorok galambokkal szeretnek bíbelődni, s az ökölvívók elsápadnak, mihelyt orrvérzés éri gyereküket: én ezt mind megértem, mert ilyen esték után nem nevetek soha. Halálosan komoly vagyok, s az emberek — talán joggal — pesszimistának tartanak. Házasságom első évében gyakran szólt a feleségem, nevessek már, de időközben ő is rájött, hogy ezt a kívánságát nem teljesíthetem. Boldog vagyok, ha megerőltetett arcizmaiamat, megstrapált kedélyemet ábrándos komolysággal pihentethetem. Igen, még a mások nevetése is idegesít, mert túlságosan emlékeztet szakmámra, így csöndes, békés házaséletet élünk, mert a feleségem is elfelejtette a nevetést; néhanapján halvány mosolyon érem, és akkor én is mosolygok. Csak halkan beszélünk egymáshoz, mert gyűlölöm a varieték lármáját, a lármát, mely a felvevőtermekben tombolja ki magát. Akik nem ismernek, zárkózott lénynek tartanak. Talán az is vagyok, mert túl sokszor kell nevetésre görbítenem a számat. Merev arcvonásokkal sietek át a saját életemen, s csak ritkán engedek meg magamnak egy sápatag mosolyt, és gyakran gondolkozom afelől, hogy nevettem-e valaha igazán. Úgy hiszem, nem. Testvéreim is igazolhatják, a világéletemben komoly gyerek voltam. Apáthy Géza fordítása NICOLAS GUILLÉN: Te ősi és kerek hold, szófián nikkel korongja, ki a legényre váró leányt segíted éjjel, nagy érem, mely az éjnek mellét fényébe vonja, láttad-e a halált, mondd, mint jött viasz a szemével ? Trópusi óriás hold, a nádak néma csősze, te, aki éjjel élsz és nem ismered az álmot, ki tükrödet a bércek kö-élén zúzod össze, az a sok védtelen mell hallottad, mint kiáltott, láttál nyakat kötélből s szíjból vetett hurokban, melytől a szem kitágult s a gége összeroppan? Trópusi óriás hold a pálmafák felett, te, ki a gyászos éjen fenn jártál éber őrként, te ősi kerek hold, ki láttad, ami történt, hallgatnom nem lehet, hallgatnod nem lehet! RAFEL ALBERTI: Véres húsvét Két nap lángja éget Lásd, e földnek napja, másöld napját hordom én szívemben. íme a tied, s az enyém is, egyként, bár egymással szemben. Perzsel a tied, a másik örök tűzzel perzsel engem. Két nap lángja éget folyton. Lánggal égő bika lettem. 1. A konyha felől kiabálást hallok. Anyám a nővéremet szidja, este későn jött haza. Nekem a múlt héten mosta meg a fejem. Énrám most nincs oka haragudni, jó fiú vagyok. Kívánsága szerint cselekedtem. Példás magaviseletű, engedelmes gyerek vágyik. Ma Éva van soron. Miért is ne? Hadd kínlódjék ő is. Hol van az megírva, hogy csak engem érhet kellemetlenség? Szinte kárörömet érzek, ha elképzelem, amint magába roskadva áll, és nem felel anyának; az ember azt hinné, lelkiismerete szólalt meg. De a a szemébe lenne jó belenézni. Javíthatatlan pimaszság sugárzik belőle. A szeme mindig elárulja. Onom Flaubertét s akaratom ellenére minden szót hallok. Valóban akaratom ellenére? Apám hangját nem hallam. Biztosan elpárolgott. Mindig elmegy, ha civakodás van a házban. Méltóságán alulinak tartja az effélét. Akkor is elment, amikor velem veszekedett anya. Később, az ebédnél jóváhagyta, amit a fejemre olvastak. Idehaza nyugalomra vágyik, nem avatkozik bele semmibe. Anya újra felemeli a hangját. Ellenvetést nem hallani. Teli torokból kiabál, feljebb már aligha tudja vinni, állapítom meg elégedetten. Pillanatokon belül elakad a hangja, abbahagyja a kiabálást, leroskad a székre és idegrohamot kap. Évára nincs hatással az idegroham, csak én szoktam ilyenkor viszakozni. Talán a sajnálat környékez. — Korcsokat szültem a világra! Felneveltem őket. Eredményes volt a nevelés, mondhatom. Ha úgy tetszik, ezt magamra is érthetem. — Azért gürcöltünk apáddal, hogy éjnek idején csavarogj, szégyent hozz a fejünkre? Mindenki rendes embereknek tart bennünket. Tehát anya a tekintélyt félti. De most már minden mondat után szünetet kell tartania. — Fújj, bemocskolod a nevünket! Remélem, az udvari ablak nyitva van, s a szomszédok kitűnően mulatnak. Elfúlt a hangja, hirtelen csend lett. Most jön a roham, jól számítottam. Felkelek az ágyból, megnyitom az ajtót. Anya ernyedten ül a feldúlt asztalnál. Intek a fejemmel a nővéremnek, hogy tűnjön el. Ő is sokallja már a dolgot. Miért kell egyszerre megfosztani minden ábrándjától? Lesi az alkalmat, hogy eltűnjön. A számításba hiba csúszott. Anya mérges pillantást vet felém és újból rákezdi: — Te is meg akarod kapni a magadét? Nem volt elég a múltkor? Ó, anyának ma kiapadhatatlan a szókincse. — Hagyjátok már abba, meghallják a szomszédok. Ez hatott. Anya felpattant a székről, az ablakhoz rohan. Megkönnyebbül, mert látja, hogy a szomszédok nem hallgatóznak, de azért bevágja az ablakot, azután nekitámad. Bosszút áll a szomszédokért. — Te ne szólj egy szót sem. Elég bajt okoztál már a száj 1 háddal... Most aztán elég! — Az edény összecsörrent. Öklömmel az asztalra sújtottam. Anya csodálkozva mered rám, de szólni nem mer. Ritkán szoktam az asztalt verni. — Miféle szajhával? — ordítottam, noha tudom, hogy Jankára gondolt. Hogy merészel ilyesmit... — Miféle szajhával ?! Az utcán gyerekek kergetőznek. Az egyik nekem jött, aztán eliszkolt. Nem értem, miért. Hiszen nem akartam bántani. Miért bántanék bárkit is? A jobb hónaljamban hideg verejtéket érzek. Nincs hőség, májusban nem szokott hőség lenni. Nem valami jó a közérzetem. Ha rossz a közérzetem, mindig izzadni kezdek. Gyerünk gyorsan Jankához. Anya nem érdekel. Megélek nélküle is, még akkor is, ha apa nem ad pénzt. Megtanulják, hogy engem nem lehet sértegetni... Előbb vagy utóbb úgyis elvenném Jankát, miért ne esküdhetnénk meg azonnal? Mindenkinek joga van a boldogsághoz. Nem igaz? Példás magaviselni, engedelmes fiú vagyok! Fütyülök az engedelmességre. És anya kiabálását sem óhajtom többé hallani. Jankának megmondtam, hogy még nem lehet gyerekünk, elkergetnének a háztól. Nem válaszolt semmit. Túl büszke ahhoz, hogy könyörögjön, pedig fájhatott neki a dolog. Igyekeztem mindent megmagyarázni; talán belátta, hogy igazam van. S az orvos, akiről anya beszélt, jó ember. Elvégre anya biztosan nem úgy gondolta... Csak tudnám, hogy Janka miért hallgatott?, Átkozott büszkeség. Csütörtök óta nem láttam. Hamarább is elmehettem volna hozzá, de nekem is büszkének kell mutatkoznom egy kicsit. Ha nem akar elmenni az orvoshoz, hát ne menjen. Összeházasodunk. Úgy terveztem, hogy csak akkor veszem el, ha befejeztem a tanulást, dehát... Mikor Janka elárulta, hogy gyerekünk lesz, örülhettem volna, de anya... Nem vitatkoztam vele, nem bírom a veszekedést. Meg aztán lesz még nekünk gyerekünk... Két múlva végzek, akkor majd elég veszem feleségül... Pár perc múlva Jankánál leszek. A távolból gyengén idehallatszik a villamos csengetése. Az utca néptelen. Csupán egy kisfiúval találkoztam, söröskancsót vitt a kezében. Vasárnap délben mindig üres az utca, miért érzem ezt most különösnek? A házat, amelyben Janka lakik, nemrég festették, sérti a szemem rikító piros színe. Mindjárt másnap beszélnem kellett volna vele. Megbutított ez a bonyolult história. Annyira elfásultam, hogy ma reggel a Salambot olvasgattam. Ez bizony disznóság. A csengő fülsértően berreg. Várok. Túl hosszúnak tűnik a várakozás. Az ajtó mögül lépések hallatszanak. Nehéz cipő kopog, ez nem lehet Janka. Brodňanský Miro áll a küszöbön. Mit keres ez itt. Megérthette végre, hogy Janka engem szeret. Nem rossz fiú, én mégis utálom. Ha beszélni kezd, csak összefüggéstelen mondatokat képes kipréselni magából. Funkcionáriusi szövege pedig nem érdekel. Bármit elviselek, csak az anyám és a funkcionáriusok szövegét nem. Elég rágondolni, s máris hányinger környékez. Prücsök, nem tudja, miről beszéljen; ha nőkről beszél, kiröhögnék. Várom, hogy megszólaljon. Gyűlölködve méreget a szerencsétlen. Megpróbálom kitalálni, mit akar mondani. Végre kiböki: — Janka alszik, nem jöhetsz be! Mit képzel ez? S egyáltalán miért szórakozom itt vele? — Ha akarok, bemegyek. — Nem jössz be, Janka alszik! Kihallatszik a hangja a szobából. Szokatlanul halkan beszél: — Ki keres? Belépek az ajtón. Janka az ágyban fekszik. Ilyenkor, délben? Mire értetlen szavakat mormog, távozni készül. Fölösleges a jelenléte. Látom, hogy szeretne még valamit mondani. — Ne kellj fel! Pihenned kell! Miért törődik annyira Jankával? Ha van valaki, akinek kell törődnie vele, az én vagyok. Egyedül vagyunk. Janka mozdulatlanul fekszik, feltűnően sápadt. Kerüli a tekintetemet. Mit vétettem ellene? Igaz, hamarább is eljöhettem volna hozzá, dehát... ha már így történt... — Beteg vagy? Megfáztál? — tudakolom. — Nem, nem fáztam meg, csak lefeküdtem... Közelebb húzódom. A szeme szomorú. Mindig vidám szokott lenni. Szeretem. Nagyon szeretem. Jobban szeretem, mint bármikor ezelőtt. Az ajka cserepes a láztól. Tehát mégis... Föléje hajolok. Hirtelen eltaszít magától. — Hagyj békében! — Miért? — Mi ketten már soha többé... Nem hittem volna, hogy néhány szó ilyen fájdalmat okozhat. — Még mindig haragszol azért, ami csütörtökön mondtam? — Nem, nem haragszom. — Hát akkor? — Már nem tudnálak szeretni. Érted? Soha! Ez nem lehet ugratás. — Ha nem akarsz, nem kell elmenned az orvoshoz. Janka. Ha nem akarsz, nem mész el. Én csak azért mondtam... — Nem, már nem kell sehová se mennem. Nincs rá szükség. — Talán tévedtél? Nem lesz... — Most már nem. Kezdem érteni a dolgot. — Már voltál nála? Igent int. — Miért nem szóltál? Igaz ez? — Igaz, Palo. Miért van büszkeség a világon? Mindennek az az oka. Sírás fojtogatja a torkomat. — Akkor hát azért... — Azért. — Lesz még gyerekünk, Janka, fáit* — Neked bizonyára lesz, és talán nekem is, de nekünk sohasem lesz gyerekünk, Pa<lo. — Szeretlek, Janka. Nem hiszed, hogy szeretlek? — Én is szerettelek. Minden azért történt, mert szerettelek. Oda is csak a te kedvedért mentem el... — Nem riadtam ki, szeretsz!? — fa— Mirót jobban kedveled?... — Lehet, hogy még szeretlek. Magam sem tudom. De eltaláltad, hogy Mirót jobban kedvelem... Nem sokat értek az egészből. S Janka folytatja: — Tudod, amikor elindultam, úgy éreztem, meg kell tennem azt a dolgot. Csak később, mikor már túlestem rajta, csak akkor jöttem rá, hogy nem kellett volna megtennem. Hogy semmiképpen sem lett volna szabad megtennem... Tudod, az első napokban csak a gyerekünknek éltem... Most már tudom, hogy azelőtt is mindig neki éltem. Csak bebeszéltem magamnak egy csomó dolgot, mert te óhajtottad... — Ne beszélj így, Janka! Az istenért, ne beszélj így! Csókolgatom a kezét. Nagyon fehér a bőre, az erecskéket is látni alatta. Nem húzódik el. De a szorítását nem érzem. Ha legalább egy parányi mozdulattal tudtomra adná, hogy minden rendbe jöhet köztünk... idővel.... — Megesküszünk, Janka. Most rögtön megesküszünk, az sem baj, ha ott kell hagynom az iskolát... Megrázza a fejét. — Nem esküszünk még, Papo. Nem tudom megmagyarázni, hogy miért, de minden pillanatunkat megkeserítené ez a dolog. Te is szenvednél, meg én is. Úgy nem lehet élni. — Miróhoz hozzámennél? — Elrántotta a kezét. Ha legalább megszidna... — Hazudnunk kellene egy-másnak, de nem tudnánk hazudni. Én legalábbis nem tudnék hazudni neked, hiszen szerettelek. Most már mindent értek. Úgy látszik, befejeztük. Lehet, hogy Miróval majd... Ki tudja? Nem tudom elképzelni az életemet nélküle. Ő volt az első az életemben, az övében pedig én. Pipogya vagyok. Nagy vagyok és erős, de pipogya. Vége. De miért van vége, amikor most kezdtünk el igazán élni? Nem fejezhetjük be így... Úgy tűnik, mégis sírva fakadok... . Eszembe jut, hogy haza kell mennem, s meg kell ennem a vasárnapi ebédet, melyet anyám főzött. Végig kell hallgatnom a korholást, hogy nem tisztelem kellőképpen a szüleimet, íme most is megkésve ülök asztalhoz... Rendes háznál együtt ebédel az egész család... Olyan képet vágok majd, mint ha nem történt volna semmi, és ismét példás magaviseletű, szófogadó gyerek leszek. Veres János fordítása. Az eredeti novella címei „Deň končí ránom.“ A szerző „Dom pre ži* vích“ c. kötetéből. PETER BRĽGHA: A nap reggel ért véget 2. 3. 4.