Új Ifjúság, 1980 (29. évfolyam, 1-52. szám)

1980-01-02 / 1. szám

1 080 az Az ú­j év első munkanapján "Ívesé asztalára kérni la* punk­ XXIX. évfolyamának első száma. Ezzel a számmal mi is átlépjük a történelmi értelem­ben vett nyolcvanas évek kü­szöbét. Korunkra nézve egy év* vel idősebbek lettünk, de ki gondol ilyenkor az évekre, a­­mikor még fülünkben Csenget­nek a szokásos jókívánságok és poharunkból még nem párolo­gott ki minden bor. Maradjunk tehát mindan­­­nyian fiatalok továbbra is; ezt szeretnénk, ha vonatkozna ez elsősorban lapunk fiatalos jel­legére. Munkatársaink tehát ö­­regedhetnek, vagy mondjuk így, hogy belesebbé válhatnak, de a lapnak fiatalnak, fiatalosá­nak kell maradnia. Ezért veze­tünk be fokozatosan néhány új rovatot is, így például világjá­rók címmel rendszeresen ol­vashatnak majd érdekes útle­írásokat kiváló hazai és kül­földi riporterek tollából, fog­­lalkozni kívánunk a családala­pítás, a fiatal családok gond­jaival­, örömeivel. Ebben az évben tekintettel az előttünk álló gazdasági felada­­tok teljesítésének elsőrendű je­lentőségére, szeretnénk olva­sóinkkal jobban megértetni pár­tunk gazdaságpolitikájának lé­nyegét, amely minden vetületé­ben mindnyájunk szociális biz­tonságát, jólétét tartja szem előtt. Olvasóink közül igen sokan készülnek hivatásukra, vagy­ éppen a pályaválasztás nagy kérdőjele felett töprengnek, ígérjük, róluk sem feledkezünk meg ebben az évben. Itt van tehát az 1980-as évi rokonszenves, erős és fiatal­. Háromszázhatvanhat napon át hordozza majd vállán az időt és az emberiséget. Legyen ez az év tettrekész, okos eszten­­dő, gyors, de higgadt, erős, de békés. Gondjaink kétségkívül nagyok, mert nemcsak eredmé­nyeket örökölt, sok gondot is átvett elődjeitől. Ámde minden gondját megosztja majd szö­­vetségeseivel, legjobb ismerő­­seivel, az emberek millióival. Kívánunk olvasóinknak az új esztendőben munkában és ta­nulásban sok sikert; a szülőknek teljék gyerme­­keikben öröme; kívánunk szép és felejthetet­len szerelmet. Végül pedig toldjuk meg jó­kívánságainkat azzal, hogy sze­­retnénk, ha minden olvasónk, aki kezébe veszi lapunk első számát, kitartana mellettünk egészen az 52-es számig, s ak­kor majd ismét ugyanazt ki­­vánjuk neki, mint ma. A CSODA Csoda történt? Vagy a világ csupán egy pöttöm emberke érdeké­ben készséges, derűs tekintetű, min­denáron segítőkész? A gyermek fe­lét adta, hogy megérett az életre, s a világra kívánkozik. Húzta-halasz­­totta ugyan a dolgot, tizenhárom na­pot még ráhúzott a védő anyatest­ben. Aztán kórházba kellett „őket“ szállítani, hajnali fél hatkor. Világ végi lakótelepünkön egyet­len telefonbódé van, de a készülék nem működik. Az alattunk lakó szomszédasszony ajtaján zörgetek. Soha nem láttuk még egymást, de ő azonnal hajlik a szóra, magára kap valamit. Indítja a motort. Fa­gyos a reggel, életveszélyesen csú­szós az út , megyünk. Segítőtár­sunk ágyban maradhatott volna, be­csaphatta volna előttem az ajtót, hogy nem is ismer, ne molesztáljam őt, de nem tette. Mosolyog, viccel­, vigasztalja a feleségemet. (Jó múlt­kor a toronyházunk előtt összecsuk­­lott egy idős néni, nem volt kinek kórházba szállítania.) Öt óra múlva egy emberpalántával több lett a Földön. Telefonhívást a­­dok fel, a fővárostól két távoleső pontra, ahol már várják a hírt. A csoda tetőzik: a postáskisasszony extrakedves, visszaköszön, emberi hangnemben beszél velem, nem é­­rezteti, hogy felsőbbrendűnek tartja magát, mint bármikor máskor. Mert hallja, hogy a mellettem állóval az újszülöttről beszélgetünk. Gratulál. Egy percen belül kapcsolja Nagy­­kapóst. Máskor „fényéveket“ kell várni. Ha... Most nem kapcsolnak szét, tiszta a vonal. Újabb egy perc, és már Baloggal beszélek, pedig csak a hívott nevét tudtam, a tele­­fonszámát nem. Hát létezik ez?! Pedig csúcsidő van. Hát ilyen cso­dákra is képes a posta? De hát, mindig is ez lenne a kézenfekvő. A kórházi portás most első szóra suttyomban felenged. Máskor súlyos halálos beteghez sem engedett fel. Az orvosok nem beszélnek velem fél­vállról, nem adják tudtomra, hogy milyen nagy az ő zsebük. Mindenki bűbájos, mosolygós, elő­zékeny, megértő­ ember az emberhez. Egy síró-nyafogó-pelenkás ember­ke kedvéért. Nem lehetne máskor is, mindig így? Nem lehetne csak így élni: egy­másért, egymás mellett, egymás kö­zött? Mindennapi jó közérzetünkért, borútlan hangulatunkért. Szeretném hinni — annak ellené­re, hogy nem vagyok idealista fiú­ —, az új évben és ezentúl minden új évben számíthatunk majd egymás segítőkészségére, csak így telefonál­hatunk, csak így élhetünk majd. Anélkül, hogy csoda történnél Zol­czer János XXIX. évfolyam 1980. január 2. Ara 1,— korona Figyelő szemek Fotó: archív

Next