Új Ifjúság, 1980 (29. évfolyam, 1-52. szám)

1980-01-02 / 1. szám

1 080 az Az új év első munkanapján "Ívesé asztalára kérni la* punk XXIX. évfolyamának első száma. Ezzel a számmal mi is átlépjük a történelmi értelemben vett nyolcvanas évek küszöbét. Korunkra nézve egy év* vel idősebbek lettünk, de ki gondol ilyenkor az évekre, amikor még fülünkben Csengetnek a szokásos jókívánságok és poharunkból még nem párologott ki minden bor. Maradjunk tehát mindannyian fiatalok továbbra is; ezt szeretnénk, ha vonatkozna ez elsősorban lapunk fiatalos jellegére. Munkatársaink tehát öregedhetnek, vagy mondjuk így, hogy belesebbé válhatnak, de a lapnak fiatalnak, fiatalosának kell maradnia. Ezért vezetünk be fokozatosan néhány új rovatot is, így például világjárók címmel rendszeresen olvashatnak majd érdekes útleírásokat kiváló hazai és külföldi riporterek tollából, foglalkozni kívánunk a családalapítás, a fiatal családok gondjaival, örömeivel. Ebben az évben tekintettel az előttünk álló gazdasági feladatok teljesítésének elsőrendű jelentőségére, szeretnénk olvasóinkkal jobban megértetni pártunk gazdaságpolitikájának lényegét, amely minden vetületében mindnyájunk szociális biztonságát, jólétét tartja szem előtt. Olvasóink közül igen sokan készülnek hivatásukra, vagy éppen a pályaválasztás nagy kérdőjele felett töprengnek, ígérjük, róluk sem feledkezünk meg ebben az évben. Itt van tehát az 1980-as évi rokonszenves, erős és fiatal. Háromszázhatvanhat napon át hordozza majd vállán az időt és az emberiséget. Legyen ez az év tettrekész, okos esztendő, gyors, de higgadt, erős, de békés. Gondjaink kétségkívül nagyok, mert nemcsak eredményeket örökölt, sok gondot is átvett elődjeitől. Ámde minden gondját megosztja majd szövetségeseivel, legjobb ismerőseivel, az emberek millióival. Kívánunk olvasóinknak az új esztendőben munkában és tanulásban sok sikert; a szülőknek teljék gyermekeikben öröme; kívánunk szép és felejthetetlen szerelmet. Végül pedig toldjuk meg jókívánságainkat azzal, hogy szeretnénk, ha minden olvasónk, aki kezébe veszi lapunk első számát, kitartana mellettünk egészen az 52-es számig, s akkor majd ismét ugyanazt kivánjuk neki, mint ma. A CSODA Csoda történt? Vagy a világ csupán egy pöttöm emberke érdekében készséges, derűs tekintetű, mindenáron segítőkész? A gyermek felét adta, hogy megérett az életre, s a világra kívánkozik. Húzta-halasztotta ugyan a dolgot, tizenhárom napot még ráhúzott a védő anyatestben. Aztán kórházba kellett „őket“ szállítani, hajnali fél hatkor. Világ végi lakótelepünkön egyetlen telefonbódé van, de a készülék nem működik. Az alattunk lakó szomszédasszony ajtaján zörgetek. Soha nem láttuk még egymást, de ő azonnal hajlik a szóra, magára kap valamit. Indítja a motort. Fagyos a reggel, életveszélyesen csúszós az út , megyünk. Segítőtársunk ágyban maradhatott volna, becsaphatta volna előttem az ajtót, hogy nem is ismer, ne molesztáljam őt, de nem tette. Mosolyog, viccel, vigasztalja a feleségemet. (Jó múltkor a toronyházunk előtt összecsuklott egy idős néni, nem volt kinek kórházba szállítania.) Öt óra múlva egy emberpalántával több lett a Földön. Telefonhívást adok fel, a fővárostól két távoleső pontra, ahol már várják a hírt. A csoda tetőzik: a postáskisasszony extrakedves, visszaköszön, emberi hangnemben beszél velem, nem érezteti, hogy felsőbbrendűnek tartja magát, mint bármikor máskor. Mert hallja, hogy a mellettem állóval az újszülöttről beszélgetünk. Gratulál. Egy percen belül kapcsolja Nagykapóst. Máskor „fényéveket“ kell várni. Ha... Most nem kapcsolnak szét, tiszta a vonal. Újabb egy perc, és már Baloggal beszélek, pedig csak a hívott nevét tudtam, a telefonszámát nem. Hát létezik ez?! Pedig csúcsidő van. Hát ilyen csodákra is képes a posta? De hát, mindig is ez lenne a kézenfekvő. A kórházi portás most első szóra suttyomban felenged. Máskor súlyos halálos beteghez sem engedett fel. Az orvosok nem beszélnek velem félvállról, nem adják tudtomra, hogy milyen nagy az ő zsebük. Mindenki bűbájos, mosolygós, előzékeny, megértő ember az emberhez. Egy síró-nyafogó-pelenkás emberke kedvéért. Nem lehetne máskor is, mindig így? Nem lehetne csak így élni: egymásért, egymás mellett, egymás között? Mindennapi jó közérzetünkért, borútlan hangulatunkért. Szeretném hinni — annak ellenére, hogy nem vagyok idealista fiú —, az új évben és ezentúl minden új évben számíthatunk majd egymás segítőkészségére, csak így telefonálhatunk, csak így élhetünk majd. Anélkül, hogy csoda történnél Zolczer János XXIX. évfolyam 1980. január 2. Ara 1,— korona Figyelő szemek Fotó: archív