Új Ifjúság, 1984 (32. évfolyam, 1-52. szám)
1984-01-03 / 1. szám
Qf-L ho (Kulcsár Tibor fordításaV t»AVEl HOYS: Tehát égni Beíni magunkat a sötétségbe belehasítani magunkat mint tüzes fejsze A félhomályt füstölő lappangó kúszó köd nem illik szavainkba Égni térdre kényszerítve is Égni mint a jég ele égni elbukottan is megsebzetten égni mint az acélkék reggelek Tehát csak égni az idegek csúcsain égni Égni az álmok hátországából az elfojtott sírásokból a ki nem tört igazságokból, az arcpirongató érzéstől visszafordulni a diadalkapuk előtt Égni , tiszta mágneses lánggal ÉGNI 1984 Óévet búcsúztattunk, újévet köszöntöttünk Még fülünkben csengenek barátaink, ismerőseink szavakban kifejett jókívánságai. Békességet, boldogságot, erőt, egészséget — hangzott világszerte milliók ajkáról. Minden jókívánság vágyakat fejez ki. Az emberséges vágyak valóra váltásához azonban békére van szükségünk. A békéért folytatott küzdelmet csak akkor nyerhetjük meg, ha békeakaratunk tettekben ölt testet. Ma úgy kell akarni a békét, úgy kell dolgozni, oly sokat kell tenni érte, mint még soha. Minden fiatal tudja, munkálkodjék az élet bármely területén, hogy egyesíteni kell erőinket, állnunk kell a sarat a gazdasági kihívásokra adott válaszokban, és azt, hogy szocialista társadalmi rendünk bármikor képes szembenézni a nehézségekkel. A mindig megújuló év, az újrakezdés lehetősége fűt bennünket ezekben a napokban. Tudjuk, hogy sok munka vár reánk, tudjuk, hogy csakis a népgazdaság színvonala, nem pedig a tetszés szerinti óhaj dönt arról, milyen lesz a jövőnk, és miként válthatók valóra az ó- és az új év találkozójakor elhangzott jókívánságok. Az új év kezdetén is tudatosítanunk kell, hogy a gazdasági téren előttünk álló problémák megoldására, a feladatok teljesítésére irányuló szívós, kitartó munka nélkül a jövőben sem tehetnénk életünket szebbé, boldogabbá. Itt van tehát az 1984. év. Legyen ez az esztendő a tettek esztendeje. Gondjaink kétségkívül lesznek, mert nemcsak eredményeket örököltünk az 1973-as évtől, hanem elfecsérelt lehetőségeket is. A reménység realizmusának talaján kell hogy álljunk, és annak tudatában munkálkodjunk, hogy a cél felé haladunk. Építőmunkánk biztosítéka a béke. Bízunk és bízzunk abban, hogy a két társadalmi rendszernek — a szocializmusnak és a kapitalizmusnak — történelmi vitáját a békés versengésnek és nem a fegyvereknek kell eldönteniük. Álmaink és vágyaink ez évi valóraváltásához fokozott ébrenlétre van szükség. CSIKMÁR IMRE Csak békében repülhet messze a gerely, csak békében zenghet a hegedű húrja, csak békében lehet alkotni, csak békében lehet nyugodt a katonaélet, csakis a béke élnünk éltető öröme. mmm ÜZENETFÉLE EGYKORI ISKOLÁMBA Állok a második emeleten, a hajdani IV.A előtt. Hallom, odabenn valamin derül az osztály. Ha kinyitnám az ajtót, talán Lengyel tanár elvtársat is látnám, amint jogos méltatlankodással csóválja a fejét. Tudom, ez képtelenség, hiszen öreg mesterünk már régen eltávozott sorainkból, de mit nekem a halál, ha bennem tovább él minden, aminek élni érdemes. És velem sem múlik el, a fiaim közül valamelyik csak átveszi,majd a stafétabotot,, és ha kegyes lesz hozzám, no meg hozzájuk a sors, talán majd az unokák közül is valamelyik. Messzire röpít a fékezhetetlen optimizmus vagy a hosszú élet reménye — ennyire talán a folytonosságban sem szabad hinni... Igaz, nem véletlen. Néhány éve alkalmam adódott végigjárni a régi, illetve a megújult alapa matert. És ott, abban a hajdani IV.A-ban tábla tisztségviselőinek függött a falon az osztály névsorával. Azon olvasom: osztályelnök Papp János. Megrohannak az emlékek. Alacsony termet, göndör haj, szelíd, szinte szégyenlős mosoly. Ilyen volt Papp János Királyhelmecről Járáf. Chlmec), ennek a mostani osztályelnöknek az apja. Alig húsz éve, hogy Schulz igazgató szelíd szavakkal útjára bocsátotta a társaságot, és íme, Jancsi, az örökké vidám, felejthetetlen János már részt követelt magának a folytonosságból... Kozmán Tóni a folyosó túlsó végén énekli saját szerzeményű slágerét. Kuzma tanár elvtárs dühöng a botcsinálta nóta hallatán, de Kolczán mester határozottan évezi a helyzetet. Tóni született bohém, és a jobb lába aranyat ér, pedig akkor még nem játszott a gépgyáriak csapatában. Sajnos, már ma sem. Tóni és a többi élsportoló kapcsán jut eszembe Rezsuda, tanár elvtárs is, aki nem volt lelkes híve a „ma edzésre negyünk“ gyakori hangoztatásának. Még melőtt hatalmas termete betöltötte volna az ajtókeretet, minden diák előtt ott volt a füzet a készenlétben. A tollak szakszerűen ellenőrizve, hogy bírják-e majd az iramot, mert Rezsuda szakkönyvek hiányáért egyetlen szusszanásra nyolc-tíz oldalt is diktált. Talán azóta vagyok grafomániás... Matematika. Külön fejezet az életemben Ha valami csoda folytán most beülhetnék a régi helyemre — bal szél, második sor —, és belépne Breznicky tanár elvtárs, megint elsápadnék. Nem tudom a matekot, igaz nem is érdekel túlságosan. Ennek ellenére az előadását elhallgatnám reggeltől estig. Úgy mint adja elő a számomra felfoghatatlant, Sinkovits a Lear királyt a Nemzeti színpadán. Elegáns alakja ide-oda hajlik a tábla előtt, a végtelen hosszúra nyúlt képletek vonalát követve, és egy drámai hős kézmozdulatával mutat az ismeretlen x-re, amelyet éppen keresünk. És az óra végére meg is találjuk. Meg kell találni, mert... mert elvi kérdés és becsület dolga. „Fűzfapoéta“ mivoltom az ott töltött évek során ritkán esett latba, mint ahogy a Szabados Gyurié is, aki akkor még csak amatőr szinten verte a zongorát. De az igazi tehetségek József Attila örök érvényű szavai szerint: elvegyültek és kiváltak. Legtöbben a szakmában mint mérnökök vagy technikusok dolgoznak. De akadnak bőven más „műfajban“ is: Duba Gyula, Gyüre Lajos, Takáts Ernőd ... és ki győzné sorolni. Az iskola történetét megírni vannak nálam különb koponyák. Lírikus sem vagyok, a prózaírásban is csak vendég — drága jó magyar tanárom, Kanócz János vesztett reménysége, így magam sem tudom, mi adta a kezembe a tollat egy ilyen eszmefuttatásra. A hála, a köszönet vagy a büszkeség, hogy valamikor én is ide tartoztam?! Varányi Béla