Új írás, 1981. július-december (21. évfolyam, 7-12. szám)
1981-07-01 / 7. szám - PILINSZKY JÁNOS 1921-1981 - Juhász Ferenc: Az új halott
Az új halott Istenben hívő ember haldoklása és halála Isten-bizalma. Csak az lehet. Túlvilág-reményű. Megváltódás-tudatú. Megváltás-hitű. Az emberé. És gyásza az embernek? Mert az emberi gyász nem isteni gyász. Nem az Isten gyásza. Isten nem gyászol. Isten nem sirat. Isten azért Isten. Mert Istennek gyásza nincs. Isten gyásztalan. Se gyászreménye, se gyászgyönyöre. Mit veszít önmagából? Így van ez Pilinszky János? Így volt ez Pilinszky János? Szólt a barát: „Pilinszky Jánost szívinfarktussal kórházba vitték. Csupa csövek lógnak ki belőle." És látta szánalmam emberszigora: a költő ott fekszik meztelenül egy kórház intenzív osztályán, orrjáratában az orrlikakon át bevezetett, a garatig leágazó vékony műanyagcső-szálak, zöld varangyeres vékony kézfejében, lágyékaiban, a sáskacomb-vékony comb töve s az ágyék nemi szőrzete közti bőrlávacsöndbe, az erekbe szúrt injekcióstűk, az infúziós üveg táplálékoldata cseppenként lüktetve hull a piros gumicső torkába, drótszálak, csövek, csatlakozások, teste mellkasi részére gumiszájjal tapasztott, ragtapasszal rögzített elvezetők, ingermutatók, aztán arcán gumiálarc-oxigénsisak, s fönt a verejtékező gipsz-Jézusfej fölött a jelzőgép fekete műanyagernyő-domborulatán izzó hullámvonalak, szív-gyorsírásjelek, hullámszakaszok, pattogó, üstököselsejlő lüktetés-szikrapontok, zagyva, zavarodott, sárga égésvonal-cikkcakkok. És minden ürülés. Aztán egy rángás. Aztán a teljes ritmustalan elcsöndesedés! S az emberláva-sárarc, s a nemiszerv átizzadt vászonnal letakarva. Így hal meg az anyag! Az az anyag, amit szervezetnek mondunk! Jaj, Barátom! Aki a szánalom és a szeretet száraz rajongása voltál, íme ez volt, ez az ágy a te megfeszíttetésed végső keresztje. Kórházi-ágy-kereszt. Rettegted-e haldoklásod? Rettegted-e meghalásod, barátom? Szívemben mennyi halál, szívemben mennyi halott, szívemben mennyi sír, szívemben mennyi temető! Mert nem ment föl a gyönyörű és szégyentelen, zord emberi gyászból, ha föloldódtál most Reményed Egyszerű Istenében! És nem tilthatja meg hitednek kereszten-árva, csüggedt túlvilágló Jézusa sem, hogy éneklő nagy zöld Májusomban szívemtékozolva elsirassalak! Hiányzol. Nagyon hiányzol. Azzal hiányzol, hogy voltál! És tested rothadozni kezdett. Pedig itt állsz most nyitott szemem előtt, megbiccent fejjel, ősszel énekelve, kezdetben óriás sercegő hablánkos söröskorsó. Mint József Attila nyara. Pedig május van itt, zöld növényi ragyogás, gyermekek vannak, láz, politika, szerelem és világrobbanás-veszély, izzó izgalom, mert meghalhat az Emberiség! Tudja ezt a Hitek Istene? Tudtad ezt, Költő, te halszálkákból összedrótozott Áhítatszobor-Embermosoly? Ömlik a víz a Föld egéből. Nagy nyerítő májusi eső. Mint egyetlen csődörnyerítés vízből. Ablakom előtt körtefa. Annak ág-ujjháromszögében rigófészek. Fa üst. Abban pucér rigófióka. Tátogó rózsaszín szív. Élő, sárga szemgolyójú csont-és bőrzacskó. Mint összehajtogatott kicsi piros fújtató. És a rigóanya a fészek üstfedője: szárnyesernyő. Legyezősen szétterítve szárnyát, mint üvegrügyes, puffadt tollkorong. Néző esernyő-védelem. Íme: a megszerkesztett szerelmes Anyag. A Jövőt őrző. Énekeld így őrzöm agyamba, meghalt Barátom! Én, az Anyag himnuszát ragyogó, magam is Anyag, a Nem-Rettegő Természet Ember-Mindenség Hite.