Új Látóhatár, 1962 (5. évfolyam, 1-6. szám)
1962 / 6. szám - Veress Sándor: Kodály Zoltán
VERESS SÁNDOR KODÁLY ZOLTÁN Kodály Zoltán december 16-án tölti be életének 86. esztendejét. Ezen a napon a politikai határokon bevül és azokon kívül, a hazai földön és a világban diaszpórában élő, a térben szétszakíttatott, de az időben mégis egy magyarság és egy egész világ fordul Feléje, köszöntvén a Mestert a tisztelet főhajtásával, a szeretet melegével és egy nemzet hálájával nagy fia iránt. A tisztelet főhajtásával az iránt, aki több mint félévszázados működésével a magyar zenét visszavezette a nyugat-európai népek nagy zenei családközösségébe, amelyből a törökvész folytán kiszakadt volt, amiért a magyar zenei műveltséget újra a nyugat-európai kultúrnemzetek művészetének szerves tényezőjévé emelte, úgy, ahogy az volt a 16. század elejéig. A szeretet melegével a magyar nép nagy tanítómestere iránt, akinek egy gazdag élet sok küzdelmén,keservén, de végül is még több megbecsültetésen át gondja volt arra, hogy a magyar óvodásgyermektől kezdve a nemzetcsalád legidősebb tagjáig a nemzeti társadalom minden rétegének eljuttassa korábban, írásban és szóban fogant tanítását a zenei hangból formált dallam harmónia, az írott szó és az élő beszéd médiumán keresztül. Ennek a tanításnak egy alapmotívuma szólt minden dallamából, minden betűjéből és minden kimondott szavából: legyünk teljes magyarok és legyünk teljes európaiak, mert csak így maradhatunk fenn és csak így tölthetjük be hivatásunkat Kelet és Nyugat mesgyéjén, Európa és a világ nemzeteinek nagy családjában. És végül egy nemzet hálájával az iránt, akit sok nehéz időkben és végül a legnagyobb megpróbáltatásokban is mindig ott tudhatott a maga körében és aki akkor is felemelte tiltó szavát a gazság, becstelenség, hazugság és igazságtalanság ellen, amikor sokan mások hallgattak, vagy némaságra kényszeríttettek volt. És nem akadt olyan farizeus a sok képmutató között, aki szemtől szembe állva mert volna követ dobni rá, az igazság útján járóra. Olyan a magyar nép sorsa, mint azoké a telepeseké, akik földrengéses vidéken, vagy tüzes lávájukkal időnként mindent elpusztító vulkánok környékén tanyáznak. Időről időre romba dőlnek házaik, a tüzes láva elégeti termőföldjeiket, de minden ilyen katasztrófa után újrakezdik az életet. Talán mindig azt remélik titokban, hogy az volt az utolsó baj, több földrengés nem