Új Látóhatár, 1964 (7. évfolyam, 1-6. szám)
1964 / 1. szám - Szabó Zoltán: Emberség és reform
potok egyikében sem gondolkodtam soha, ezt gyakran be is vallom, s lehet, hogy mások is ezt teszik." Voltaire argumentuma Pascal tézisével szemben természetesen nem volt egészen igazságos. De van benne igazság. Iróniája az emberi szellemnek azt a hajlamát vette célba, amely az emberit kizárólag szellemibben keresi. S emlékezetem szerint azok a férfiak, barátaim és ismerőseim, akik magukat legszívesebben humanistának nevezték, mind ebben voltak tudósok és tudósok. Azért beszélek férfiakról, mert olyan nővel nem találkoztam, aki humanistának mondta volna magát. Holott a nők szemlélete a világ dolgairól általában emberszabásúbb, emberközpontúbb és emberelvűbb — hogy egy sereg rossz magyar szót csináljak —, mint a férfiaké. Volt persze női humanista is, a humanizmus korában. Isota Nogarola, aki arról a fontos kérdésről vitatkozott 1451-ben Foscarini Lajossal, hogy az ember bűnbeesésénél Ádám vagy Éva vétke volt-e nagyobb? Vitairatát nem olvastam, de ha történetesen azt állította volna, hogy Ádám vétke nagyobb volt Éváénál, akkor a feminizmus úttörőjének is tekinthető. Térjünk vissza azonban a közelmúltra. Azokat, akik a harmincas években magukat humanistának nevezték, általában színvonaligény jellemezte. Többnyire más és más, ezt hellenizmus, azt pusztán kulturális nyugatosság. Volt, akinél Thomas Mann egymaga rejlett a szó alatt. Olyan is volt, akit a szaglószerve tett humanistává. Nem bírta a parasztszagot, a proletárét se. Még akkor se, ha paraszttal, munkással csak irodalmilag találkozott, a szavakkal, azon a könyvpapíron, melynek éppúgy nincs szaga, mint a pénzének. E humanistáknak közös vonása az volt — nem filozófusokról beszélek, csak esküdt híveikről —, hogy a gondolatnak tulajdonítva elemi emberi jelentőséget, szívesen feledték, hogy az embernek van keze, lába, sőt emésztése is, s ennek következtében az éhséget is ismeri jelentős tömegeiben. A humanisták az emberiből elmélkedve ezt mintha nem vették volna túlzott mértékben tudomásul. A feledkezés szexuáli éhségekre nem terjedt ki; ennek számbavételét a reneszánsz hagyomány, mondhatni, előírta. A magát „harcos humanistának" nevező típus ugyancsak ehhez az eredeti hagyományhoz kapcsolódott. A harcos, modern humanista a hitlerizmustól barbársága miatt iszonyodott. Vagyis rokona volt ama régieknek, akik a török kiverését már nem azért tartották szükségesnek, mert a török pogány, hanem azért, mert a török barbár. A jelzőcsere értéke, politikai effienciájával mérve, már akkor is kétes volt: a humanista törökverésnél a keresztesháborúk viszonylag alighanem eredményesebbek voltak. S nem hinném, hogy Dózsa seregében, amikor még a török ellen gyülekezett, lett volna olyan ember, akit az Európát fenyegető barbárság bírt volna arra, hogy kaszáját kiegyenesítse. Az átlagos angol vagy amerikai közkatonát, a francia ellenállót se a barbárság visszaszorítása vitte harcba a mi napjainkban. S a vörös hadsereg katonáiról e vonatkozásban jobb nem beszélnünk. Mindez persze nem megbízható mértékű filozófiák