Új Látóhatár, 1966 (9. évfolyam, 1-6. szám)

1966 / 1. szám - Cs. Szabó László: A négy vonósnégyes. Emlékezés T. S. Eliotra

­ Nagy költő nem szokta beérni azzal, hogy érzékeny antennája egy sorsfordulat nemzedéki közérzetének. Ártani nem árt a kéretlen kivá­­lasztás: hírhez és korán tekintélyhez segíti s ezzel több szabad­­sághoz. Hogy aztán e szabadság birtokában megváljék szerepétől, amely évek múltán sorvasztani kezdené, mint egy gonosz varázsing. Szabadulhat egocentrikusan, mint a romantikusok: maga körül kitá­­gítja a szavakból teremtett mindenséget vagy szabadulhat úgy, mint a klasszikusok: fölkutatja önmagán kívül, egyre személytelenebbül az emberélet háromszögelési pontjait s azt a végső pontot, ha van ilyen, ahová a mérési jelentések e háromszögelési pontokról begyűlnek. Ha valaki, Eliot alkatilag erre az útra volt predesztinálva. Fölismerte a legjobbak sorában, hogy mit tett magával Európa s megírta. Aztán az újjáértékelt, teljes keresztény hagyaték segítségével nekilátott a mentésnek. Művének értékét nem az dönti el, hogy helyes úton járt-e, hanem a leszámolás és oltalmazás egymást hitelesítő, kettős bátorsága. Még mindenki első nyomdokán tartott, mikor ő már eltűnt saját nyomdokából. Látomások villannak: valami borong a sivatag szélén, talán egy rózsakert, ami lehet szó szerint az, de lehet a középkori Hortus Conclusus, Máriával a lugasban s lehet az elvesztett gyermek­­kori édenkert. Szól a madár. Mi ez, látkép, hallucinálás? De a kiürült koponyák és fehér csontok se pattognak már kaján értelmetlenséggel a száraz hőségben. Énekelnek a csontok a borókafenyő alatt, a fel­­támadás sejtelmével s megihletve egy titokzatos Hölgytől, akin nem fog a halál. Verséről, a Hamvazó Szerdáról beszélek. S egy másikban, a Marina-­ban, amelyen Shakespeare alkonyi derűje ragyog, a király a habokon át megleli holtnak hitt lányát, hogy lemondjon saját életéről, cserébe a megtalált életért. Enyhül az aszály. Szól a víz, amely már A Puszta Országban is az élő természet jelképe (s a keresztelésé), virágzik a tűz, amely tisztít és újjáteremt s lángjaival végül mozdulatlanná csukódik a rózsában. Elvonultak a sáskák. S a por és homok alól elől előtűnik a gránitszikla, már nem a tikkadt sivatagi, hanem amit az Óceán öntöz. Aggastyánok, öreg nők és középkorú koravének voltak a fiatal Eliot jelképei a meddőség és eleven halál gúnyos ábrázolására. Fiatal nők, Beatrice hasonmásai kezeskednek az új versekben, hogy van út vissza a halálból, abból a lelkiből. S még az öregek is, az újfajták, mint a Mágusok, ámbár nincs bennük bizonyosság, „más halált akarnak már", ahogy mondják s ha Simeon maga erőtlen is a megváltás elfogadására, tanúnak áll. 1929-ben jelent meg Eliot mesterműve, a Dante tanulmány. Azok a versek, amelyekre címmel vagy cím nélkül most sorban utaltam, az említett év körül születtek. Amíg készül a tanulmány, költő szer­­zője a tudat mélyén útra készül a Pokolból ha nem is a Paradicsomba. 3

Next