Új Látóhatár, 1988 (39. évfolyam, 1-4. szám)

1988 / 1. szám - Csurka István: Irodalom és politika kölcsönhatásai - A 70 esztendős Vásárhelyi Miklósnak

végső „recipe ferrum!"-ja nem csupán a ziháló gladiátor, hanem egy egész nemzeti közösség halálos ítéletét jelenti. (Ki a Princeps? Ki a gladiátor? Ki a plebs? Nos, csak ez utóbbi a biztonsággal meghatározható. A magyar népről van szó. A többit hagyjuk benne az ódon metafora tárlójában.) Ez egy ilyen előadás, minden hamis és álságos benne, csak a halál valóságos. Az írók pedig, ez már így van, sokkal érzékenyebbek a halál neszezéseire és ele­­settenkedésére, mint mások, számukra a kultúra tusája is éppen olyan végzetes valóság, mint a rögök dübörgése a koporsón. Felemás szereposztású, kontraszelekcióval terhelt társadalmak­ban a közszereplés egyik elvégzendője az áthárítás. Az irodalmat fogyasztó közönségnek részben azért van szüksége írókra és az írók közszerepléseire, hogy megcsináljanak helyette valamit. Megnyugtató érzés, hogy mialatt én, a közmegegyezésen belül létező átlagpolgár, bánatosan tengetem hús alattvalói létem és előre köszönök a párttitkáromnak, akit — tisztelet a kivételnek — nem tartok sokra, addig itt vannak ezek a lázas donkihótok, akik nemcsak obszcén kérdőjeleket rajzolnak ennek a közmegegyezés­nek a téglafalára, közvetlenül a rácsok alá, hanem még a nemzeti sorskérdések keresztjét is a vállukra veszik olykor. (Don Quijote és a Kereszt? Összefér ez? Talán. Esetleg nagyon is ...) Így aztán nekem, a jobb sorsra érdemes meghunyászkodónak nem szüksé­ges elvégeznem a fájdalmas műveletet, tisztázni alapvető vi­szonyomat a fennálló rendhez, létezéshez, parancsuralomhoz, rendetlenséghez, áldemokráciához, fogyasztói társadalomból lesüllyedt bóvlikultúrához, jobbágy voltamhoz, mert itt vannak erre ezek a Petúrok, Tiborcok, borisszák és bornemisszák, akik helyettem is naponta nekiszaladnak e kérdések roppant hegy­meredélyének — a közöny elbírhatatlan sziszifuszi tömbjével a lelkükön. „Én, kérem, kijárok a temetésükre és ott el szoktam éne­kelni a tömeggel a Nemzeti Himnuszt annak ellenére, hogy ezt a temetésrendezőség nem nézi jó szemmel." Ez a nemzeti tönkre­­menés egyenes útja: hiába mondják vajákosok és ál-vajákosok, talpas-kurucok és mű-kurucok, felkentek és ön-felkentek, „mélyek" és „hígak", urbánusok és népiek, a tömeget nem tudják megállítani. A nemzet tulajdonképpen ügyet sem vet rájuk, mert kielégíti, hogy hallja a hangjukat. Annyira eltompult ebben a me­netelésben, hogy már nem tudja, mi a különbség hallani és meg­hallani között. A magyar társadalom a korrupció kéz-a-kézbe lán­cával vonul a saját Tajgetosza felé és minden bizonnyal azokat hajtja majd le szálláscsinálónak a végső, sötét kövekre, akik meg akarták állítani végzetes útján. Akikre nem hallgatott senki. Ez így azonban egy kicsit igazságtalan az avar temetési me­netek lehangoltságával bandukoló magyar köznéppel szemben.

Next