Új Magyarország, 1945 (1. évfolyam, 1-3. szám)

1945-07-03 / 1. szám

foglyok vagonirozásáról. Erről szeretnénk­­valamit tudni — val­látjuk a hadifoglyot“. Mosolyog. Gondolkozik. Töp­reng. — Ezt szeretném megmagya­rázni úgy, hogy elhigyjék. Látni biztosan sokkal rosszabb, mint végigélni. Állítom, hogy a hadi­fogoly, aki útnak indul kifelé Ma­gyarországról, kényelmesebben utazik, mint a polgári utas, aki Szolnokról Pestre akar jutni. A vagonba negyven embert tesznek és mindenkinek fekvőhelye van. Vizet kapnak bőven és az ellátás többé-kevésb­ ugyanolyan, mint a táborban. Hangverseny, faliújság, kártya, párt, feketepiac egész­­,szóra-Érdeklődünk a táborok légügyi helyzetéről és a hozási­ lehetőségekről.­­ Orvos elegendő van és gyógyszerek is vannak. A fog­lyok közül is kiválogatják az or­vosokat és rögtön munkába állít­ják őket. A fertőtlenítést komo­lyan és szigorúan végrehajtják. A halálozás arányszáma sem olyan nagy, mint ahogyan azt a „civilek“ képzelik. Számításba kell venni, hogy némelyik he­lyen húsz-harmincezer ember van együtt. A foksári táborban van szimfonikus zenekar, dzsesszzene­­kar és cigányzenekar. A hangver­senyek napirenden vannak. Hang­szerekről gondoskodtak az oro­szok. Amihez legnehezebben le­­hetett hozzájutni, az talán a pa­piros volt. A foglyot azonban ta­lálékonnyá , és leleményessé teszi az unalom. Újságot nem lehetett csinálni, de faliújságot igen. Az volt is. Bridzs és römikártya is készült már az első hetekben és megindultak a­ nagy „csaták“. Még könyvtárat is lehetett össze­állítani. Nem volt valami nívós, de mindenesetre könyvek voltak és a könyvben betűk. Még „po­litizáltak“ is a foglyok, sőt pártot alakítottak. Sem az­­ orosz tábor­parancsnokság, sem az őrség soha nem szólt bele a tábor belső éle­tébe. Annyira nem, hogy minden táborban megalakult a feketepiac is. A ceglédi táborban cigarettát is adtak a koszthoz. Napi tizenöt darabot. Itt nehéz dolga volt a feketézőnek. A dohány azonban nem mindenütt „járt“ a koszthoz é­s mihelyt megszűnt, kialakult a ssörze. A napi hatvandekás ke­­nyéradagott kétszázötven pengőért vásárolták meg. Egy darab „Simphoni­a“ hetven-nyolcvan pengőbe, egy „sodrás“ negyven­ötven pengőbe került. Egy jólfej­­lett „gsikrcet“ tizenöt-húsz pen­gőért lehetett kapni. Nagyon so­vány és­­ cigarettaszűk napokon tíz pengőt ért egy „sluk“. Voltak hivatásos „csikk“-szedők. A hozzátartozók kérdése — Mit beszélnek a foglyok a hazajövetelről? — kérdezzük. — Errő­l beszélnek a legtöbbet. Tudják, hogy a békekötésnél ők is szóba kerülnek. Nincs olyan nap, hogy szóba ne kerülne a ha­zatérés és az otthon. Az orosz tá­borparancsnokság is hangsúlyozta többízben, hogyha a foglyok megismerik Szovjetoroszországot, részt vesznek az újjáépítés mun­kájában és hazatérnek, megértik, hogy soha többet nem kell fegy­vert fogyni Szovjetoroszország el­len. A legjobban hozzátartozóik sorsa miatt aggódnak. — Az oroszok gondoskodnak rólunk, •— mondják, — a magyar kormány kötelessége volna, hogy hozzátartozóinkról legalább olyan mértékben gondoskodjék. Ha ezt tudnák,­­sokkal könnyebb volna a helyzetük, könnyebben menne a munka, — fejezi be a beszélgetést a hazatért hadifogoly — mert az egyetlen­ gondjuk: a családjuk mindennapi kenyere. Joós F. Imre SoiM (LesuMneJc ma ßukah&stßm Kié Marica grófnő ? Az ember azt hinné, hogy Buka­restben Mindenkit a nagy nemzet­közi és belpolitikai események ér­dekelnek- Nem. Akadnak egyéb szenzációk is, így például az a harc, amit a színházi vállalkozók folytatnak a nagy kérdés körül: kit illet meg a Marica grófnő előadási joga? Kál­mán Imre világhírű darabja körül a bukaresti Gioconda-színház és az Alhambra marakodik, még­pedig hangosan, nyilvánosan. Úgy látszik,­­ magyar darab előadása jó üzlet­nek ígérkezik. A bukaresti színházi lapok elbeszélik a vetélkedés egész történetét, mintha publikumot akarnák felhívni döntésre, hogy ki­nek van igaza. Kevés hiányzik hozzá, hogy népszavazást nem ren­deznek. Adó-­­drágasági pótlék—pénzhiány Egyébként ez a jókedv és színház szenvedély csak Bukarestben dúl e percben, mert Románia most gaz­dasági válságon megy át. Rendkívüli pénzhiány állott be. Ennek több oka van. Az egyik az, hogy ezekben a he­tekben léptek életbe a súlyos adó­törvények, amelyek szerint egy­szerre viszamenőleg kell bizonyos áruk után közel 43­% adót befizetni. Továbbá most vált esedékessé a munkások számára kifizetendő drá­gasági pótlék is. Ez minden munkás után havi 1500 lej, három hóra 4500 lej, ami egy-egy cégnél igen tekin­télyes összegre rúg. Ez a két tétel, az adó és a drága­sági pótlék oly nagymértékben vette igénybe a piacot, hogy úgyszólván, semmiféle készpénz nincs. Tekinté­­lyes cégek nem képesek kis tétele­ket rendezni, a gyárakban a meg­rendelések leálltak és a kereskedői forgalom is szünetel. Főleg áll mindez Északerdélyre, ahol termé­szetesen jobban érződik a válság a román gazdasági és adórendszerre való átmenet miatt. Ugyanekkor léptek életbe a kor­mány drasztikus rendelkezései a fekete­piac letörésére, amely egy­szerre elfojtott minden eddigi galád üzérkedést, árdrágítást és láncolást. Természetesen ez a készpénzválság csak átmeneti és mihelyt a piac túl lesz a mostani­ rendkívüli teljesít­ményeken, újból megindul a terme­lés és vásárlás. A legérdekesebb jelenség azonban az, hogy az árak nem esnek, ami azt mutatja, hogy a közönség nem hiszi a válságot tartósnak és tisztában van vele, hogy senki nem fogja árukészletét piacra dobni csak azért, hogy némi készpénzre tegyen szert. A bukaresti nagy bankok e nehéz napokban bőségesen állanak az északer­délyi hitelkereső vállalatok rendelkezésére, hogy az átmeneti válságon átsegítsék őket. Furfangos specialisták Bukarestben jól élnek a becsüle­tes emberek és a szélhámosok is. Ez utóbbiak, mint minden nagy metropolisban, elég szép számmal vannak és változatos módon igye­keznek megélni. Jellemző a gazfickók üzelmeire az a kommüniké, amit a napokban a romániai amerikai követség tett közzé a lapokban és amely így szól: " Az Egyesült Államok missziója Romániában úgy értesült, hogy bi­zonyos egyének azokat a személye­ket, akik úgy vélik, hogy az ameri­kai állampolgárságra joguk van, ar­ról i­gyekeznek meggyőzni, hogy jogaik érvényesítéséhez, illetve amerikai állampolgárságuk elisme­réséhez az amerikai missziónál ki­járásra van szükség. Hír szerint ezek iiz ügyes alakok, akik „speciá­lis képviselőknek“ nevezik magu­kat, jó summa pénzt csikarnak ki „speciális feladatuk“ elvégzésére.­­ Az Amerikai Egyesült Államok missziója ezúton hivatalosan hozza a közönség tudomására, hogy azok az emberek, akik befolyásukkal di­csekszenek, nem egyebek szélhámo­­sokná­l és csirkefogóknál. Semmi­­képen nem szükséges harmadik sze­mély­ intervenciója ahhoz, hogy az amerikai állampolgárság elismerése iránt­ benyújtott kérvényeket a misszió tárgyalás alá vegye. Hogy e becsüllen szélhámosokat letörjük, közöljük, hogy az Egyesült Államok missziója nem fogadja azt, aki ma­gát amerikai állampolgárságra jo­gosultnak véli, ha más személy, mint közeli családtagja kíséretében jelenik meg. Telefon A bukaresti álkormánybiztos kö­zölte, hogy elutasította a Telefon társu­ság Ulifaemelési kérelmét. Ph­igGYAROKSZIG___________________________________ Thomas Wann legújabb írása: A VÉG A nagy német író ezt a cik­két még a hitleri Németország feltétel nélküli fegyverletétele előtt írta a newyorki Free World részére. Ezért kény­telenek voltunk angol nyelv­ből fordítani. K­orunk legiszonyatosabb ször­nyetegének, a nemzeti szo­cializmusnak a végzete be­teljesedés előtt áll. Ha ez csupán az ő végvonaglása lenne, s egy­ben nem egy nagy és szerencsét­len nemzeté is, amely most meg­szenved elvakultságáért, akkor a katasztrófát, amely jogosan és szükségképen következett be, hű­vösebb elégedettséggel szemlél­hetnénk. Lehetetlen Európa meggyötört népeitől azt kívánni, hogy húz­zanak világos választóvonalat a nácizmus és a német nép között. A világ öt, szenvedésekkel és áldozatokkal teli esztendőn ment át, oly háborún, melyet Német­ország indított el. És ennek a háborúnak első napjától kezdve Németország ellenfelei szemben­­álltak a német találékonyság, bátorság, értelem, fegyelem, ka­tonai tehetség együttes erejé­vel, vagyis a nemzet egész ha­talmával, amely a rendszer mö­gött állt és megvívta annak csa­táit. Nem Hitlerrel és Hitlerrel álltak szemben; ezek semmit se jelentettek volna, ha a német férfiak erejükkel és vak hűsé­gükkel nem harcolnak és nem áldozzák életüket félrevezetett bátorsággal ezekért a gonoszte­vőkért. S­enki sem tagadhatja, hogy az az 1933. évi „nemzeti ébre­désben“ megvolt az igazi forradalom félelmetes ereje. De reménytelenség és kárhozat volt írva homlokára. „A nagy forra­dalmak — írtam akkoriban nap­lómba — rendszerint megnyerik a világ rokonszenvét és csodála­tát szenvedélyes nagylelkűségük­kel. Mi van hát ezzel a német forradalommal, hogy elszigeteli az országot és mindenütt csak irtózatot kelt? Kérkedik, hogy nem tapad hozzá vér, mégis min­den idők leggy­űlölködőbb és legvérszomjasabb forzalma. Alap­vető jellemv­onása a gyűlö­let, a harag, a bosszúállás, az aljasság. Sokkal több vért ontha­tott volna és a világ mégis cso­dálattal szemlélné, ha ugyan­akkor szebb, derűsebb, nemesebb lett volna. A németekre várt, hogy egy soha azelőtt nem látott forradalmat hozzanak létre: olyan forradalmat, amely szembefor­dult eszmékkel, szabadsággal, igazsággal és igazságérzettel. Soha még ilyen nem fordult az emberiség történetében. És mindezt határtalan ujjongással fogadták a tömegek. Azt hiszik, hogy teljesül kívánságuk, pedig valójában őrült ravaszság ámítá­sának estek áldozatul“. Bár fennáll az a veszély, hogy úgy tűnhetek fel, mintha tagadni akarnám a német felelősséget, mégsem hallgathatom el azt, amit akkor tapasztaltam, neveze­tesen azt a gyorsaságot, amely­­lyel a kijózanodás és a kétely országszerte terjedt; az­t a gyorsa­ságot, amellyel az uralmon lévők önazonosítása a néppel, durva csalássá változott. Mert láttam, hogy a nemzet hogyan ment bele a csapdába, amelyből részint ma­kacsságból, részint gyengeség­ből, többé nem tudott kiszaba­dulni. „Belső meggyőződésem — je­gyeztem fel magamnak —, hogy az egész népet mélységes rette­gés tölti el vezetőivel és azzal a helyzettel szemben, amelybe jut­tatták. Közöny, fatalizmus és re­ménytelenség, ezek a rendszer hordozói és támogatói, nem pe­­dig a hit és lelkesedés. Megla­pulva figyelnek és várnak. Ezek az emberek, mint egy lidércnyo­mástól szabadulva, megkönnyeb­bülten sóhajtanának fel, ha már ez egésznek vége volna.“ E­zt írtam és most sem taga­dom meg. Akkor azt lát­tam, hogy a népet belehaj­szolták egy nacionalista, ál-for­radalmi őrjöngésbe; ezt a népet, amely mégis lehangol­t volt, félt az eljövendő bajoktól és fata­lista közönyről tett tanúságot; azt a népet, amely úgy látta, hogy ki van szolgáltatva egy kétséges kalandnak az ellenállás legcseké­lyebb lehetősége nélkül. Az a helyzet, amelyet én „belső bosszúhadjáratnak“ neveztem, csakhamar a külvilággal szem­ben hadi állapottá fejlődött, a reménytelen elszigeteltség er­­satz-háborúja és az a tervszerű ámítás, hogy a németek az igaz­ság bajnokai és hogy a világ minden ármánya gáládul össze­fogott az ellen az ország ellen, amely a megváltást hozhatta volna. De minden hadiállapot, legyen igazi vagy költött, köze­lebb hozza egymáshoz a népet és kormányát, s szükségből vég­­hezviszi a nemzet és a rendszer azonosítását. Aztán jött a háború, az igazi háború. A németek megtették a tőlük telhető legjobbat és a leg­rosszabbat. Atrocitásokat követ­tek el, melyektől remeg az em­beriség szíve. Megbocsáthatatla­­nok, elfelejthetetlenek. Ameddig lehetett, nem voltak hajlandók elismerni, hogy a háborút el­vesztették, amikor pedig végre elismerték, akkor a beléjük ol­tott fanatizmus és a pusztulással szemben jelentkező gót pátosz helyettesítette a győzelemhit el­vesztését.. Rettentő volt látni, hogy egy egész nemzet hogyan rohan tágranyílt szemmel a pokol felé Minden kísérlet, hogy kitörjön, hogy elűzze a rendszert és meg­mentse, ami még a lényegből és a jövőből megmenthető, siralma­san megbukott. Soha még nem­zetnek nem voltak kegyetlenebb vezetői, nem voltak urai, akik lelkiismeretlenebből ragaszkod­tak volna hozzá, hogy velük együt pusztuljon el, nemzeti katasztrófa, ame­lyet a rendszer méhében hordott, most itt van előt­tünk. Mi, német száműzöttek, tizenkét esztendeig vártunk rá a borzalom és remény vegyes érzésével. Igen, mi kívántuk —­ az erkölcs érdekében, őszinte gyűlöletből, abból a vágyból, hogy lássuk a határtalan elvete­­mültség bűnhődését. És most, hogy az összeomlás itt van -e, egy minden magával sodró pá­­ratlan erkölcsi, szellemi, katonai, gazdasági csőd, elégedettségünk­nél nem kisebb az a szánalom, amelyet ennyi kisiklatott törté­nelem, ennyi meggondolatlanság és a mai világ igaz követelmé­nyeinek ilyen semmibevevése ébreszt bennünk. Mert minden gyanússá vált, ami német: a né­met szellem, a német gondolat, a német szó is. És kénytelenek vagyunk szembenézni a kérdés­sel: vájjon a jövőben „Németor­szág“ bármely megnyilatkozásá­ban merhet-e megszólalni em­beri dolgokban. Hogyan lehet majd egy olyan nemzethez tartozni, amely soha sem tudta, hogyan válhat nem­zetté és amelynek kétségbeesett, nagyzoló erőlködései következté­ben, hogy nemzetté váljon, a világnak olyan sokat kellett szenvednie? És német írónak lenni, — mi lesz ebből? Minden mondat mögött, amelyet saját nyelvünkön szerkesztünk, ott áll egy megtört, szellemileg kiégett nép, amely rémülten néz önma­gára és történelmére; egy nép, amely a jelentések szerint nem is reméli, hogy valaha önmagát kormányozhatja és inkább haj­landó idegen hatalmak gyarma­tává lenni; egy nép, amelynek magányos elzárkózottságban kell élnie, mert a körülötte felhalmo­zódott félelmetes arányú gyűlö­let nem engedi meg, hogy kilép­jen határai közül, — egy ..népt"­­amely soha többé nem mutat­hatja a arcát. E­gy dolog bizonyos. Kell, hogy­ vége legyen a harcias Reichnek, amely soha sem értette a „szabadság“ szó értel­mét amely szabadságnak csak a mások leigázásának őt illető jo­gát tekintette. A Németország­nak nevezett gépesített romanti­­cizmus olyan átok volt a világra, hogy nem lehet helyteleníteni semmi olyan rendszabályt, amely ezt, mint lelkiséget, lerombolja. Még megvan az a remény, hogy az irgalmatlan szenvedésben megtisztult német akarat közre­működésével olyan kormányzat, és életformát lehet találni a né­met nép számára, amely elősegíti legjobb képességeinek fejlődé­sét és az emberiség derűsebb jö­vőjének egyik munkájává ne­veli. Szomszédunk. A Moszkvában aláírt szovjet­­csehszlovák szerződés szerint Kárpátalja csatlakozott a Szov­jet­ Unióhoz, illetve az ukrán szoocialista szovjet köztársaság­hoz. Magyarország és a Szovjet­ Unió így közvetlen szomszédok lettek. Nyugaton megszűnt a német náci nagyhatalom szomszédsága, amely szörnyű nemzeti katasztró­fánkat elősegítette. Keleten a szláv szocialista nagyhatalom szomszédjai lettünk. Azzal az óhaj­jal köszöntjük új szomszédunkat, hogy legyen a közvetlen érintke­ a Szovjetunió més országunk és népünk számára az új, virágzó korszak kezdete. Legyen a Szovjet­ Unió szilárd támasza és hű őrzője a népek bé­kéjének a Duna-medencében, le­gyen tántoríthatatlan előmozdí­tója a szocializmus nagy és igaz­ságos eszméinek. Köztük a nemzeti egyenjogúság elvének, az önren­delkezés jogának, amely alapja volt Kárpátalja csatlakozásának is a Kárpátokon túli Ukrajnához. Kárpát Ukrajna problémájára és a csatlakozás történelmi jel­en­tőségeinek méltatására vissz­térünk. NEMZETI KIS KÁVÉZÓ Kossuth Lajos­ utca és Szép-utca sarok A Nemzeti Casino épületében

Next