Új Magyarország, 1991. május (1. évfolyam, 5-30. szám)
1991-05-02 / 5. szám
SERÉNYI PÉTER Privát sport SZÁVAI GÉZA Lelkemben Keleti Európa !-'H') Nem tudom, mivel járulhatnék hozzá a sokat emlegetett Európa Ház felépítéséhez. Egy tégla? Az sok. Talán maréknyi homok a malterba — hiszen a kötőanyag is fontos. Talán ideállhatnék segédmunkásnak néhány napra. És felkínálnék egyegy töltetre való pipadohányd az éppen pihenő mestereknek. És amint európai öntudattal füstölnénk, akkor egy füst alatt bevallanám, ha már ilyen szépen összetalálkoztunk az Európa Ház fundamentumánál, hogy uraim, a helyzet az, hogy én kelet-európai vagyok. És hiába mondják nekem, hogy „az is Európa”. Kelet-Európát eltemette Európa és a nagyvilág Idestova nyolcvan éve kezdődött a temetés, amikor a történelem új fogalmat avatott: világháború ... Szóval, kelet-európai vagyok, és érzek ugyanholmi késztetést, hogy olykor közép-, közepebb- és legközepebb európainak valljam magam, de nem teszem, mert lélekben — és ez a döntő, ugyebár?! — kelet-európai vagyok. Gyerekkoromban, mely a szavalókórusoik évadjára esett, sokszor szavaltuk egy akkoriban divatos (de emellett valóban tehetséges) költő versét, melynek címe belém rögződött: Lelkemben gyermekkórusok. Lelkemben Kelet- Európa ... úgy él, mint a gyermekkórusok emléke. Egy családban az emlék, közkincs; ily módon én még emlékszem arra az időre, melyben a nagyapáim gyermekeskedtek, és amidőn a Kelet-Európa szókapcsolatban a Kelet csupán földrajzi megjelölés volt, az Európa pedig szerves hjséget fedett. Na, de jött a Keletet eltemető világháború, nagyapám gyerekfővel a „talián” frontra került, fogságba esett, a mire hazavergődött, egy Európáról leszakadt Kelet-Európában találta magát, ahol közölték vele, hogy most már román állampolgár, s hiába volt katona és hadifogoly, mivel a román állam katonája még nem volt , besorozták, elvitték. Három esztendőre. Amire még rájött némi büntetőszázadbeli egzecirozás is, mert (mikor volt rá ideje, nem tudom) időközben megnősült, lánya született, akit látni akart, nem engedték, ezért megszökött a hadseregből... összesen kilenc év. Ennyi ideig tartott nagyapám menetelése különféle egyenruhákban az egységes és gyászos Európából — Kelet-Európába. Ennyi idő alatt tanulta meg azt, amit a későbbi nemzedékeknek az anyatejjel kellett magukba szívniuk: Kelet-Európa meszszire esik Európától. Szép és jó hogy most talán újra Európa leszünk, de ne siessünk olyan szemérmesen. Kelet-Európa feltámadása nem mehet végbe úgy, hogy nem ejtünk szót a temetéséről. És arról, ami annak előtte volt. Hiszen tudnunk kell: mi az, ami feltámad, ha feltámad. Közös családi emlékeim révén lelkemben Kelet-Európa — az a régi! — még európai Kelet-Európa. A minap az emlékeknél „konkrétabb” dimenzióban találkoztam vele. Megvásároltam egy 1914-es kiadású imagyűjteményt. Igen, akkor már folyt a háború, sebesültjei, halottai voltak. Ebben a gyűjteményben olvasható egy temető imádság. Az 1914. évben kezdték temetni Kelet-Európát, fölötte máig se hangzott el méltó temető imádság, de ha egyszer — feltámadása előtt — mégis elhangzana, akkor a tisztességadó kórusba ennek az imádságnak a hangja is belefonódhatna, mely az osztrák— magyar hadseregben küzdött, harctérenmegsebzett, s hazai kórházban meghalt mohamedán vallású bosnyák katona” holtteste fölött mondatott el. A szertartást református lelkész celebrálta, aki így szólt Istenhez: „Előtted nincsen emberben különbség. Előtted nincsen keresztyén, s pogány, mert egy embert terentettél Te régen, s minden porember a Te gyermeked. Te van ura azoknak is. Atyánk, akik nem ismerik a Te szent neved, s Te szerezted azoknak életét is, akik mást imádnak istenek gyanánt (...) A Te kezednek alkotása volt e koporsóban szendergő halott is. A Te fiad volt. A Te gyermeked. S nekünk testvérünk volt, s felebarát. Más ország szülte, más nyelven beszélt. Imája más volt, más volt a dala. Más név alatt imádott Téged is, Allahnak hívott Téged, istenét. De Te az voltál mindig néki is, ki nékünk voltál, vagy ma és maradsz: jó Istenünk és mennyei Atyánk ... S mi nem kevesebb könnyel adtuk át a holt vitézt a síri álmodásnak, mint hogyha édes testvér volna az, kit e koporsó tőlünk elragad ...” Igen, ez még Európa hangja. Az európai Kelet-Európáé. Persze a lelkekben élt az a hajdani — és reményeink szerint majdani — Kelet-Európa. Maga a tiszteletes úr, Szombati-Szabó István költőként is ösztönzően hatott a romániai magyarként eszmélődő első író- és költőnemzedék tagjaira ... Szóval, biológiai szóval: latens életet élt a lelkünkbe temetett, tetszhalott Kelet-Európa. Azt hiszem, ennek a tetszhalottnak mégiscsak tetszene alkalomadtán (például az Európa Ház építő csinnadratták szüneteiben) némi tisztességes tényfeltáró megemlékezés halála és temetése körülményeiről. Lelkemben Kelet-Európa reménykedik. Talán a közeli jövőben utoljára fordul meg sírjában Arnautov Hasszán „mohamedán vallású, bosznadubicai ember, az egyik grátzi ezred közkatonája” — aki bizony sokat forgolódhatott azóta, hogy elhangzott fölötte Szombati-Szabó István tiszteletes úr temető imádsága. Most talán utoljára fordul egyet a végső helyzetére és örök nyugalomra találva annak a Kelet-Európának a földjében, melybe őt annak idején még európai tisztességgel temették. I. évfolyam, 5. szám Egy évvel ezelőtt — legalább a veszett fejsze nyele maradjon meg alapon — azt szajkóztuk pályatársaimmal, hogy a sport pártsemleges. Magyarán: a „mezszínektől függetlenül’* kell mindenkinek foglalkoznia vele, szeretni „őt”. És hogy miért veszett a fejsze? Nos, ha még emlékeznek rá, a választási kampány idején színészek és popsztárok csöpögtek még a vízcsapból is, az élsportolókról azonban mintha megfeledkeztek volna... Tehát ott tartottunk, hogy — jobb későn, mint soha — azt sugalltuk győztes és vesztes pártnak egyaránt, amit nagyon szerettünk volna, amiben őszintén hittünk: a sportot, mert érdemes rá, valamennyiüknek fel kell vállalniuk! Vártunk. Türelmesek voltunk, mi, sportközeliek. Hja, tudják, a sport önmérsékletre (is) nevel. Lassan-lassan azonban kiderült: nem csak a kampány idején feledkeztek meg az ország talán első számú húzóágazatáról, ami esetenként még konvertálható is! Akkoriban kezdtünk olyasmiről cikkezni, hogy bár lenne még egy olyan műfaja ennek a nemzetnek, mint a sport, persze, nemzetközi összehasonlítást, eredményeket, hatékonyságot alapul véve. Vagyis lobbiztunk a sportért. Mindhiába. Kollégáim nevében nem szívesen szólok, nincs rá felhatalmazásom, de a saját pálfordulásomra még élesen emlékszem. Valmikor tavaly ősszel „pálfordultam”. Kezdtem rájönni, hogy elég volt a nagy egyenlősdiből, ezzel semmire sem megyünk, mert ha mindenkinek egyformán a szíves figyelmébe ajánlom a sporttal való törődést, akkor a sport — éhenhall Igen, bevallom: kezdtem szélsőségesen pártos hangnemet megütni! Hogy azt ne mondjam (mondanám, ha nem hatna elképesztően nagyképűnek): provokáltam én mindenkit! Kormánykoalíciót, s ellenzéket egyaránt. Tettem ezt egyértelműen a sport érdekében, reménykedve: majdcsak valaki felvállalja és a zászlajára tűzi! Már az idei januárt mutatta a naptár, amikor felvirradni látszott az én napom, az emlékezetesen sikeres úszó-világbajnokság után megvillantak a legelsőbb szintű politikusok is, együtt sütkéreztek a perthi aranyérmesekkel — utóbbiak dicsfényében. Megtört volna a jég? Bíztam benne. A szép napok, a sport felvállalásával kecsegtető látványos események azonban gyorsan elenyésztek. És a sport ma újra- finoman fogalmazok — vegetál. Azt is mondhatnám, hogy lóg a levegőben. Az állam mintha kipipálta volna azzal, hogy gyakorlatilag a tavalyival egyező összeget biztosított számára a költségvetésben, s aztán ... Már-már úgy fogalmaznék, hogy utána az özönvíz, de ez nem lenne igaz, mert azért az állam nem érzéketlen, s ajánlja, privatizáljon a sport is! Na, nem így, szó szerint, de gyakorlatilag erről van szó, hiszen az anyagi terhek tetemes részét át kellene vállalniuk a szponzoroknak, mecénásoknak. Csakhogy ... Még azok a vállalkozások sem szívesen állnak a sport mellé, amelyek ezt megtehetnék. Hogy miért? Nem akarok részletkérdésekbe bonyolódni, de — például — a monopolhelyzetben lévő állami televízió megközelítőleg sem biztosítja azt a publicitást (reklámot), amit a pénzt adók méltán elvárhatnának cserébe a sport támogatásáért. Persze, tudom, a tévé is ugyanolyan szegény, mint a sport, a reklámból muszáj pénzt csinálnia... Ördögi kör ez! A huszonkettes klasszikus csapdája! Mi lehet a megoldás? Mire lenne elég a kevés pénz? Azt már régen tudja mindenki, hogy áldozatokra szükség van és még lesz is, hosszú ideig. Ez egyet jelent a temérdek sportág némelyikének „viszszatömörítésével”. Kis ország vagyunk ... Olyan zsinórmérték ez ügyben, persze, nem létezik, amelyiket minden érdekelt elfogad, nagy lesz a sírászívás. Valamennyi szívfájdalomra alkalmazható receptet én sem tudok adni, mindenesetre egyfajta konklúziót, amolyan házi használatra, már kidolgoztam. Nevezetesen: csak azokkal a sportágakkal szabad (profi módon) foglalkozni, amelyek 1. világszínvonalon esélyesek; ■ 2. közönségvonzók. Hej, ha ilyen egyszerű lenne a szelektálás?! De talán valamilyen támpontot, speciális „rajtgépet” ez is jelent, ahonnan el lehet indulni, netán még elrugaszkodni is. Hogy mit tehetek még ehhez hozzá? Segítek ... Sorolom a sportágakat: asztalitenisz, atlétika, autóssport, birkózás, cselgáncs ... Nyugi! Nem kell rémüldözni! Ez még nem a szelektálás! Csak az ábécésorrend... - 3/S .-^3 TAXNER-TÓTH ERNŐ Soikat töprengtem azon, vajon mi vonzotta a diktatórikus szellemű Révai Józsefet a magyar szabadelvűség legtisztább alakjához, Kölcsey Ferenchez? (Jobban, mint például Vörösmartyhoz, akitől e cikk címét kölcsönöztem.) A választ a marxizmus kínálja; a föld, a gyárak, a termelőeszközök elvételének a gyakorlata sugallhatta a kisajátítás eszméjének a szellemi értékekre való kiterjesztését. Révai Kölcseyről szóló könyvve határozott — és nem is hatástalan kísérlet — a költő-gondolkodó marxista kisajátítására, „átértelmezésére”. A korszak alapvető törekvése volt, hogy a művelődés történetének általános és nemzeti értékeit a maga céljai szolgálatába állítsa. Legkönyörtelenebb eszközökkel kényszerítettek mindenkit — magasan képzett értelmiségit és „egyszerű” munkásokat —, hogy legalább szavakban ismerjék el a kisajátított szellemi örökség marxizmust igazoló érveit. Az ötvenhatos forradalom egyértelműen tanúsította e kísérlet kudarcát. Az utcára vonuló diákok nem Révai Kölcsey-értelmezésében hittek, hanem a költő-gondolkodó eredeti eszméiben. Nemzeti függetlenséget és valódi szabadságot követeltek — abban az értelemben, ahogy lett Kölcseytől, Vörösmartytól és irodalmunk, történelmünk más nagyjaitól tanulták. Tanáraik és példaképeik velük együtt lelkesedtek. Köztük számos olyan kó,tudós is, akik korábban, sőt egyesek szinte az események kezdetéig, marxistának valották magukat, tagjai voltak a kommunista pártnak is. Noha jórészt munkások, diákoik mentek az utcára és fogtak fegyvert, a forradalmat leverő hatalom az értelmiség lázadását ítélte alegveszedelmesebbnek. Ez nem csupán a büntetésekben nyilvánult meg, hanem a levont következtetésekben is. Révai kisajátítási kísérletét a köztudatból f eltörlés elszót törekvése váltotta föl. Minél kevesebb szó esik történelmi, irodalmi eszményekről, minél több vereségekről, kudarcokról, csődökről, annál érdektelenebbé válik a múlt, s abban is főleg az, amipéldát és erkölcsi tartást adhatott a fennálló rendszerrel egyet nem értőknek. Ehelyett pénzkereseti lehetőségeket ajánlottak — sajátos feltételekkel, s például sok rosszul fizetett orvos hatalmas jövedelemre tehetett szert betegei zsebéből, gyakran emberfölötti terhek ráhalásával, aminek az volt atovábbi haszna hogy sem kedve, sem ideje nem maradt mondjuk politikával foglalkozni. Azt is észrevették, hogy az ötvenhatos lázadó indultak kirobbanásában az általános szegénységnek fontos szerepe volt. Rákosiék kétségtelenül létező tartalékaiból azonnal emelték az életszínvonalat. A további években, évtizedekben pedig a párt alapvető törekvő az volt, hogy az ország lakóinak a pilanatnyilag lehető legnagyobb jólétet biztosítsa. Ne tagadjuk, mindannyiunk javára, persze különböző mértékben. Amikor másként nem lehetett, külföldi keresőnőkből, a következő kormányok és nemzedékek terhére. Cserébe a hatalom semmi mást nem kívánt, mintönmaga elfogadtatását. Ez lett a legfőbb mérce, aminek egy különleges — ámbár a feudalizmusban általános alkalmazott — gyakorlata alakult ki: a személyes függőségek láncolata, a hűbérúr—a vazallus viszony. Aki ebbe jól beilleszkedett, boldongult, érvényesült. Ehhez természetesen vállalni kellett a hűbéri szolgálatokat, amiért bőségesen jártak a törvényekbe nem foglalt előnyök. Teljesítmény és tudás elveszítette értékét az élet minden területén. Ennek egyik következménye a termelés minőségének és mennyiségének a fejlett világtól való egyre nagyobb lemaradása lett. Szomorú tény, hogy termékeink silánysága mellett a nyolcvanas évekre a sokat magasztalt magyar tudomány tartalékai is jórészt kimerültek: világszínvonalú eredményeknek hiányzott és hiányzik a szellemi fedezete. A gazdaság gyorsa mélyülő — a párt szakemberei által már 1968-ban fölismert, és azóta számos „reformmal” orvosolni próbált — válságánál súlyosabb következmény a társadalom minden rétegében kialakult hamis tudat. Az emberek megszokták, hogy az államtól — aminek működésére nem lehetett befolyásuk — egyre többet várjanak, hogy a nyelem és szét „jár” nekik. Sok szó esett akkor is atársadalom teherbíró képességéről, arról, hogy az ország többet fogyaszt, mint amennyitmegtermel, de a szó szó maradt, a közpénzek pedig bősségesen csordogáltak — megfelelő kapcsolatokkal kiépített csatornákon — az egyének zsebébe. Beletáplálták aköztudatba, hogy a munkához való jog ,„biztos” állást jelent, amit „valaki” ad. Az érvényesülésnek és jövedelemnek pedig semmi köze a teljesítményhez, s a hatalom „jósága” amellékkeresetek lehetőségében nyilvánul meg. Kádár Jánosnak és hű tanácsadójának, Aczél Györgynek gondja volt rá, hogy a köz pénzéből —különféle módokon — bőven jusson a párt vezetői mellett a gazdaság urainak és a társadalom hangadóink, a közvélemény formálóinak. A rendszer mindent megtett, hogy megvásárolja azokat, akiknek a lázadásától a legjobban félt; a tudósokat, a művészeket, írókat, újságírókat. Díjakat osztogatott — gyakran olyanoknak is, akiket nem kedvelt, s akiket végül nem is tudott megvásárolni — és kényelmes állások sokaságát biztosította azért, hogy összemoshassa az értékest és értéktelent, a valódi és álteljesítményt. Fölösen nagy létszámú intézeteket, intézményeket, szerkesztőségeket és más műhelyeket hozott létre, amelyekben néhány megszállott munkája fedezte a többség látszató tevékenységét. Az egyik megyében nemrég kiszámították, hogy a közepesen megfizetett ,4 órású” rendezők egy-egy munkája százötven-száznyolcvanezer forintba kerül, ha évi két előadást állítanak színpadra. Tudok olyan természettudományi kutatóintézetről, ahol a beszámoló évenként ugyanarra a változatlan berendezésre hivatkozik új eredményként. És mindenki, aki jóban van az igazgatóval, változatlanul kapja a fizetését, jutalmát, elismeréseit. Természetes, hogy semmiféle változásban nem érdekelt. Akárcsak azok a szakszervezeti vezetők, akik az ötvenes (negyvenes?) évek rémképével ijesztgetve önigazolásukat keresik, vagy azok a jó szándékú aggódók, akik kusz viszonyaink között nem látják és nem is akarják látni a Kádár-rendszer csődjének fő tényezői közé tartozó tékozlás elképesztő arányait. Nem tudom, komolyan gondolták-e valaha a marxizmushirdetői az emberi gondolkodás gyors és alapvető megváltoztathatóságát. Ha igen, ebben is tévedtek. Sem a sztálinizmus a maga erőszakkultuszával (amiben sok — esetleg magát a változások hívének valló — neveltje a mai napig hisz), sem a „kádárizmus”, sem Aczél „elvtárs” művelődéspolitikájának a következményei nem törölhetők ki az emberek tudatából. Megkell értenünk azokat, akik ragaszkodnak a kényelmükhöz, teljesítmény nélküli jövedelmeikhez, akik érdekeik védelmében nem haboznak félrevezető érveket harsogni. S ezt annál könnyebben tehetik, mert összekuszált értéktervdünkben bizony nem könnyű kiigazodni. Gyakran a jó szándék is eltéved a nehezen fölismerhető megoldások útvesztőjében. Azt hiszem, sok harsány követelésről nem is olyan nehéz kideríteni, hogy nem magasabb rendű célokat, hanem a nagy többség számára közömbös magánérdeket szolgálja. Egy társadalom akkor működhet kiegyensúlyozottan és hatékonyan, ha az érdekeket az értékek rendjébe rangsorolja. Ha csak a teljesítményt veszi figyelembe, s nem a személyt tekinti megvásárolhatónak. Lassan másfél százada, hogy Vörösmarty Mihály megkérdezte: „Mit csinálnak Magyarhoniban?” Válaszát minden kötetében megtaláljuk. Itt csak ennyit: „Esznek, isznak”, álmodoznak, gondolkoznak, hadakoznak, „s tán dolgoznak”. Mert „Munka jobb a koplalásnál .. Lehet, hogy ilyen egyszerű? POLGÁRI NAPILAP Felelős szerkesztő: KOCSIS L. MIHÁLY Lapigazgató: DR. VÁRHELYI ANDRÁS Szerkesztőség: 1085 Budapest Vill., Somogyi Béla u. 6. Postafiók: 1410 Budapest, Pf. 199 Telefonok: 138-2399. 138-4871. 138-4262. 138-2696. 118-5009 Telefax: 138-3313 Terjeszti a Magyar Posta. Előfizethető bármely hirlapkézbesítő postahivatalnál, a hírlapkézbesítőknél, postai hírlapüzletekben, valamint a Hírlapelőfizetési és Lapellátási Irodánál (HELIR); 1900 Budapest XIII., Lehel u. 10/A közvetlenül vagy postautalványon, illetve átutalással a Postabank Rt. 219-98636, 021-02799 pénzforgalmi jelzőszámra. Előfizetési díj az 1991. évre egy hónapra 240 Ft, negyedévre 720 Ft, fél évre 1440 Ft. Kedvezmény az előfizetőknek példányonként 3 Ft. Külföldön terjeszti a Kultúra Kereskedelmi Vállalat H-1389 Budapest, Postafiók 149. Kiadja a PUBLICA RT. a Hírlapkiadó Vállalat közreműködésével Felelős kiadó: CZAKÓ GÁBOR elnök Athenaeum Nyomda. Felelős vezető: LOSONCZY GYÖRGY vezérigazgató ISSN 1215-0185 1991. május 2., csütörtök