Új Magyarország, 1991. július (1. évfolyam, 57-82. szám)

1991-07-02 / 57. szám

2 .1 SZILÁGYI FERENC Mosoly­turizmus Míg nálunk a szexturizmus van kialakulóban, a szomszédos Bécs felé lassan megindul a mosoly­turizmus. Nem akárhon­nan: innen tőlünk, Kelet-Kö­­zép-Európából. Amerikából — az Egyesült Államokból — jött haza osz­tálytársam. ’56 után el kellett mennie, másfél éve járt itthon először, akkor nem találkoz­tunk. Kérdés nélkül is előtola­kodnak a benyomásai: a másfél év előttihez, meg a harmincöt év előttihez képest. Azt a túláradó boldogságot ke­reste, amit 1989-ben a diktatú­ra bukásakor tapasztalt, s az elkomorulást találta, amit 1956 előtt. Sőt, akkor még a Margit­sziget gyepét öntötték és nyír­ták is. Most kivitte az ameri­kai asszonyt, Lizát, s nem tu­dott hogy szégyenkezni a gyom, a gaz, az elhunyt papírok, poha­rak miatt. (Míg ezt mondja, a 27-es buszon minden kanyar­ban, mintha pokolgép robban­na, vágódik a kocsi falának a padlón gurigázó sörösüveg, míg a Búsulónál a pilóta az egyik utas figyelmeztetésére ki nem lép fülkéjéből, hogy beleejtse a sárga szemetesbe.) Közben egy pillanatra mellbevág az otrom­bán beépített budai hegyvidék sajgó panorámája. Pesti mérnök osztálytársunk mondja: — Az ember szinte felüdül, ha kimegy Bécsbe. Az árak pi­szok magasak, de az, hogy ahogy a boltban fogadnak, a mosoly, az udvariasság már maga az megéri a kiutazást és a vásárlást. S most eszembe jut 67-es pá­rizsi utam: csengő a kis péküz­let ajtaján, ahogy benyitok, s hozzá az elárusítólány csilinge­lő hangja: S’ il vous plait Mon­sieur? ... És ellenpontnak a Luxemburg-kert, ahol amikor átvettem a szendvicset, beideg­­zett kelet-európai mozdulattal nyújtottam a markom a visz­­szajáró pénz után, a szőke hölgy finoman elhúzta a száját és a porcelán táskába számolta le az aprót. Meg lehet számolni, ma itthon hány pénztárosnő tesz ugyanígy. S eszembe jut Japán is, a vesztes Japán, amelynek „ke­reskedelmi agresszivitása” ellen próbál felkészülni a féltékeny Nyugat. Kyotóból , a régi főváros­ból utaztunk a másik régi fővá­rosba, Narába, egy csoporttal. Múzeumnézés után a szállónk üvegfalú éttermében — ahol szökőkút csobogott kis szikla­kert közepén —, a harmadik, vagy negyedik tál hal és rák közben a kert felől futva érke­zik egy úr, de egyenesen az ét­terembe. Ő Mrs. Karácsonyt és Mr. Karácsonyt keresi. Ott ült a fia­tal orvospár, szemben velem. — Önök tegnap Kyotóban egy gumioptikás filmfelvevőt vásároltak nálunk — mondja tökéletes angolsággal. Mr. Karácsony és neje vörö­sebb lett, mint tányérjukon a főtt rák, mivel valóban vásá­­roltak, de kettejük engedélye­zett valutakeretét is meghalad­ta a csudamasina ára. Márpedig a „dugi” valutát akkor szigo­rúan büntették. — Sajnos, elfelejtettük meg­adni a külföldi turistáknak az útlevél alapján járó kedvez­ményt — s szíves elnézésüket kérve leszámolta a különböze­­tet. Elhozta utánunk, másnap, egy másik városból. Lehet, hogy csak üzleti fogás volt, a cég reklámja, de akkor is figyelemre méltó. S számom­ra a japán gazdasági csoda­gyik nyilát is fölkattintotta. Úgy látszik, a pénz nem min­den. S eszembe jut egy másik ja­pán­ pillanat is: az egyik nem­zeti park szentélyében helyi ve­zetőnk váratlanul odalépett az imaszövegekkel felpántlikázott kis Cserjéhez, tapsolt, — híván az istenségeket — meghajolt és elmondta a­ maga röpimáját. A magyar csoportból többen mo­solyogtak. Ma már talán nem mosolyognának, mert a japán gazdasági csodában ez a taps, és ez a fohász is benne van. S ma már tudjuk azt is, hogy útjain a magyar pénzügyminiszter is megteszi ezt, betérve a legköze­lebbi, bármilyen felekezetű templomba — hazájára gon­dolva. Ezért is hihetjük, hogy Magyarország még sincs elvesz­ve egészen, sőt, ezért hihetünk még akár a magyar gazdasági csodában is. — Nálatok — mondja ameri­kai barátunk — mindenki... hogy is mondjam: munka nél­kül akar nagyon hirtelen meg­gazdagodni. Most eszembe jut a mosoly­csekk, amit az áruházakban osztogattak az 50-es években. Az üres csekkre rá kellett írni, ki volt — a megszámozottak közül — a legkedvesebb, legud­variasabb eladó. S az a beérke­zett csekkek alapján kapott prémiumot. A mai mosolyunkat ha mérné valaki, kevés prémiumot kap­nánk érte. Hát csakugyan nem változott volna azóta semmi? Athenaeum Nyomda. Felelős vezető: LOSONCZY GYÖRGY vezérigazgató ISSN 1215-0185 Bp.­­ ISSN 1215-1386 Vidék Felelős szerkesztő: KOCSIS L. MIHÁLY Főszerkesztő-helyettes: KISS GY JÁNOS MOLNÁR ISTVÁN ,­ Lapigazgató: DR VÁRHELYI ANDRÁS ■ Szerkesztőség: 1085 Budapest Vill., Sonogyi Béla u. 6. Postafiók: 14.Budapest, Pf. 199 * Telefonok: 118-5009,fe-2801 142-8923, 142-8375 Napi szerkesztés (délután): 122-2099 Telefax 138-3313 (titkárság), 122-2288 (napi szerkesztés) Terjeszti a Magyar Posta. Előfizethető bármely hirlapkézbesítő postahivatal­nál, a hirlapkézbesítőknél, postai hirlapüzletekben, valamint a Hirlapelőfize­­tési és Lapellátási Irodánál (HELIR). 1900 Budapest XIII, Lehel u. 10/A köz­vetlenül vagy postautalványon, illetve átutalással a Postabank Rt. 219-98636, 021-02799 pénzforgalmi jelzőszámra. . Előfizetési díj az 1991 évre egy hónapra 240 Ft, negyedévre 720 Ft, fél évre 1440 Ft. Kedvezmény az előfizetőknek példányonként 3 F­t. Külföldön terjeszti a Kultúra Kereskedelmi Vállalat . H-1389 Budapest, Postafiók 149. Kiadja a PUBLICA RT. a Hírlapkiadó Vállalat közreműködésével Felelős kiadó: CZAKÓ GÁBOR elnök SZUHAY BALÁZS Kresz­telenül Sok bírálat éri mostanában a sajtót. Joggal. Tény, hogy nem megfelelően tájékoztat. Nyil­ván a közelmúlt rendszer hatá­sára fontos dolgokat elhallgat. Például egyetlen sajtóorgánum se közölte, hogy megszűnt a KRESZ. Merthogy megszűnt, az két­ségtelen. Hogy mikor, nem tud­ni, de feltételezem, hogy még a kommunista kormány idején. Ugyanis, ami ma az utakon zaj­lik, a szovjet mintát másolja. Jó néhány esztendeje a Szov­jetunióban adtunk műsort az Orenburg­ gázvezeték magyar építőinek. A bogorodcsányi ma­gyar építésvezetőség Volgája bevitt minket a közeli ,Ivako Frankovszk (korábbi nevén Stanislau, lengyelül Stanislaw) városába. Hol jobbról előztünk, hol balról, a sebesség inkább egy Porschéhoz illett volna. Ezt szó nélkül hagytuk, elsősorban azért, mert az ijedtség belénk fojtotta a szót. Amikor azon­ban pilótánk szemrebbenés nél­kül ellenirányban hajtott be az egyirányú utcába, figyelmeztet­tük. Ő­ csak legyintett: „Rá se rántsanak. Ez a tábla itt azt je­lenti, hogy ajánlott útvonal." Ugyancsak régi­­ történet, hogy egyszer vidéki fellépésről hazafelé jövet, kollégánk min­den kanyart „kiegyenesített”, fittyet hányt a záróvonalra. If­jú táncdalénekesnőnk, aki ak­koriban tanult vezetni, figyel­meztette a szabálytalanságra. Kollégánk faképpel válaszolt: „Nekem szabad. Van ,áróvonal­­áthajtási engedélyem.” Mire a leányzó: „Jaj, akkor szerezz egyet a férjemnek is, mert őt folyton megbüntetik.” Ma már az ilyesfajta bünte­tésre nincs példa. A záróvonalat mindenki átlépi, a kanyarodá­si tilalommal senki sem törődik, az irányjelző használata meg­szűnt, ha meg valaki valami ostoba, régi szokás szerint, la­kott területen hatvannal, or­szágúton nyolcvannal cammog, a mellette elszáguldó autóstár­sak megvetésének és szidalm­na­­zásának teszi ki m­agát. Ma az egyetlen szabálytalanság, amely a büntetés kockázatával jár, a szabálytalan parkolás. Nyilván azért, mert megszűnt a KRESZ, csak elfelejtették ve­lünk közölni. Hasonló a helyzet az élet más területein is. Jobb helyeken (például Euró­pában) nem illik a sajtóban rá­galmazni, mások magánéleté­ben turkálni, a valóságnak nem megfelelő híreket közölni. Az ilyesmi a büntetés kockázatával jár. Nálunk nem. Mert az ide­vonatkozó régi KRESZ — hála Istennek — megszűnt, új KRESZ meg még nincs. Ezért lehet az egyenes útról bárhol és bármikor letérni. Szabálytalan előzésekkel, zá­róvonal-átlépésekkel tarkított rohanás folyik az árversenyben is. Egyesek lassúnak tartják az infláció tempóját, minden áron élre akarnak törni. Gyanítom, itt is csak azokat büntetik, akik parkolnak, mert egyetlen illeté­kes sem áll meg az áremelés­sel, akár csak egy szusszanás­­nyi időre is. Nyilván azért, mert e téren is megszűnt minden korlát, nincs KRESZ. A parlamenti munka is ilyes­mire emlékeztet. Kétségtelen, hogy minden honatya megsze­rezte a választásokkor a jogo­sítványát. A szabályaik betartá­sával azonban nincs minden rendben. Az egyik vezető igyek­szik a másikat árokba szorítani, szabálytalan előzés kísérletére is volt már példa, s az sem rit­kaság, hogy az egyik kocsi a másikat irányváltoztatásra vagy hirtelen fékezésre kényszeríti. És miket mondanak néha egy­másnak ! Akárcsak ország­út(széli) autóstársaik ... Egye­sek meg türelmetlenül villog­nak a vezető kocsi mögött. Ők is tudják persze, hogy ilyen le­robbant úton nem lehet gyor­sabban menni, de csak villog­nak, villognak. Némelyek meg cikikcakkban hajtanak, veszé­lyeztetve ezzel a haladást. Baj van a kocsik műszaki ál­lapotával is. Az egyik kocsi jobbra húz, a másik meg balra, márpedig ez veszélyes, öreg, rozzant keleti járgánnyal köz­lekedni meg nem időszerű. Bü­dös. Trabanttal nem engednek be minket az európai garázsba. Nagy a füstje, de nem jut el se­hova ... Most éppen azon vitáznak, hogy akinek annak idején el­vették a szép, drága kocsiját,­ kaphat-e helyette legalább egy biciklit, hogy ha szerényen is, de részt vehessen a forgalom­ban. Azzal érvelnek, nincs pénz kerékpárutakra. Pedig igazán haladni csak úgy lehet, ha min­denki közlekedhet. Szóval a a Parlamentben is baj van a KRESZ-szel. Pedig jó lenne úgy előremenni, hogy közben ne törjük össze egy­mást. Hogy épen jussunk ki a majdani sztrádára. Akkor aztán majd mindenki roboghat tetszése szerint. Nem számít majd más, csak az, hogy ki milyen kocsiban ül, ki, mi­lyen vezető. Igaz, KRESZ-re az autópá­lyán is szükség van, nehogy úgy járjunk, mint az egyszeri veze­tő, aki a kőingbonni sztrádán hallgatja a rádiót: „Figyelem, figyelem! Egy őrült Köln és Bonn között a menetiránnyal szemben halad! Vigyázat! Egy őrült Köln és Bonn között a menetiránnyal szemben halad!” Mire emberünk: „Egy?! Mind! ! !” Vagyis, ha már jó útjaink lesznek, egy szabályt akkor is tanácsos lesz megfogadni: ha közös a kiindulón­fentusat és azonos célt akarunk elérni, le­het különböző a vezetési stílu­sunk, a sebességünk , de egy irányba kell haladnunk. Mert ha itt maradunk, ahol vagyunk, a parkolásért súlyos árat kell fizetnünk. Rüdkverc­­ben meg senki sem akar ha­ladni. Még akkor sem, ha so­kan folyton hátrafelé néznek. Könyörgöm, tartsuk be a KRESZ1-t. Mert karambol ese­tén nemcsak az van veszélyben, aki a kormánykeréknél ül. Az utasok is! ! ! Amint lepakolok, kigördül a fehérvári személy a Déli pá­lyaudvar kopott síneiről. Nyi­korogva, de biztosan. Fülledt meleg van. A rézs­­útosan szemközt ülő katonák cihelődnek is, amég a laktanyá­ba érés előtt nekifogna­k mű­anyag dobozból előhalászott eper­estebédjüknek. A gyü­mölcs láthatóan jó hideg, kár volna még többekkel meg­­osztaniok. Valahonnan porcu­kor is előkerül, azt szórják rá jó vastagon. Kelenföld előtt a kalauz is vagonunkba ér. A közé­pkorú hölgy nemrégiben eltört szem­üvege híján lupéval és elem­­lámpával bogarássza, nem akarjuk-e érvénytelen jeggyel becsapni. Az állomás peronján kül­földi turisták ugrálnak mezít­láb, izzadt testüket, sáros lá­bukat mossák a vízcsapiban. Egyikőjük cipőjét barátnője jó messzire hajította. Egy harmincas férfi tánto­rog közéjük a vonat lépcsőiről. A kalauz kéri, üljön le, mi­előtt összetöri magát. Beren­dezést nem mondott, nem is mondhatott, hiszen­ a poros üléseken kívül már csak a függöny nélküli zsíros abla­kok tartoznak a leltárba. A férfi naptól és alkoholtól vörösen, sárosan mellém tele­pedik. Karját mintegy negy­ven centire távolítja egymás­tól miközben magyaráz, nem kis derültséget keltve a je­lenlévőkben. — Ekkonka ni! Most szüle­tett a szentem, jövő héten !ulajd én, nevelem! jönnek haza az asszonnyal. S mielőtt kíváncsi tekinte­temet kérdés is követné, hoz­záteszi: — A városból hozom haza őket. Mert odav­alósi az asz­­szony, ott akart szülni! A bajuszos férfi arcán ka­ján vigyor jelenik meg, vé­gigmér, vajon érdemes va­gyok-e arra, hogy más tititóalt is megossza velem. Bár úgy látni, mindegy kinek, csak be­szélhessen ... — Veszélyeztetett terhes volt, egy hónapja van kórház­ban. Ez idő alatt nyolccal meg­csaltam ... Mondom, szőrkével, barnával. A feleségem­ hu­szonöt éves, csinos nő — s bi­zonyítékul előveszi félmezte­len fotóját —, de ki a fene vár még hat hétig... Meg az­tán ő is megcsal... Napok óta csak a négyhetes kiskutyám, meg az egyéves macsikám al­szik velem. A férj mun­kásem­ber, jól keres. — Kőműves vagyok, 24—25 ezret viszek haza tisztán, szó­rom is a pénzt. Naponta vé­gigjárom a kocsmákat! Nem hisz nekem? — s már veszi is elő személyi igazolványát, mintha fizetését is beleköny­velték volna a fontos okirat­ba. S köziben megint visszatér a kisgyerekre. Elmondj­a, hogy miket fog énekelni neki, hogy kicsi fekete haj van a fején, hogy a szeme ugyan kék, amint az apjáé, de mégis, hátha nem az övé... A szóáradatira a katonák is figyelni kezdenek. Beszélget­ni nincs kedvük, „elég hülyét hallanak a seregben is” — vélekednek félhangosan. Útitársam kalandjait a ka­lauznő is hallotta, a fülembe súgja: — Bírom az ilyeneket! Jó ember ez, s csak kicsit többet ivott a kelleténél. De még ő is jobb, mint a dühöngő suhan­­cok. Ezen a diszkóvonaton erősnek érzik magukat, itt szoktak randalírozni a fülkék között. Szerencsére ezt ritkán kell elővennem — s előkapja kabátzsebéből a kicsi sprayt. A férfi még mindig vigyo­rog.­­— Úgysem hiszi el, de ta­vasszal beleestem a tóba — mondja. — Mert Dinnyésnél kellett leszállnom, hogy Pá­­kozdra átgyalogoljak, s közben majd belevesztem a nádasba. Hiába evickéltem, majd meg­­fulladtam — ujjaival jelzi, a nyakánál meddig ént a víz. — Rendőrök vittek haza, úgy néztem ki. Aztán őket is meg­hívtam egy sörre. — Ismét a gyerekről áradozik. — Én fo­gom nevelni a kicsit! Már amikor otthon vagyok, mert az asszony rendetlen! Ennek az embernek kajla feje, borvirágos, ugyanakkor örömtől ragyogó arca van. Ilyen apja van sok ezer falusi Szilviának. iKöbli JAnikó I. évfolyam, 57. szám 1991. július 2., kedd Szovjet film, szovjet színpap „Őrzők, vinázzottak a strázsán Az Élet él és élni akar,­­ Nem azért adott annyi szépet, Hoffi átvádoljanak ,most fajta Véres M­ostoha feneségek." (Ady Endre: Intés őrzőidhöz) Nemcsak költőnek, filozófusok­nak, humán tudományokkal fog­lalkozó tudósoknak, művészek­nek adatik meg az őrzővé v­álás lehetősége. Időnként politikusok­nak is­ őrző az, aki magára ve­szi a világ minden fájdalmát, ő a­z, aki visszalopja a tüzet, ő az, aki figyelmeztet, ő a kanárima­dár a szénbányában. Vonnaut vallja önmagáról és művésztársairól egy interjúban. „Valamikor a szénbányászok madarakat viitek magukkal a bá­nyába, hogy azok észleljék a gá­zokat, még mielőtt az emberek rosszul lesznek. Ezt tették kétség­telenül a művészek is Vietnam esetében. Csiripeltek és felfordul­­tak.” Őrző a házkezelőség fiatal fő­mérnöke is a Szökőkút című, pe­resztrojkáról szóló szovjet film­ben. A háztető beszakall, a főfa­lon egyre szélesebb a repedés, előbb a víz és fűtés, majd az áramszolgáltatás szűnik meg. A miacsikék, amiket eddig hiába próbáltak kiűzni, most tiniksze­­rűen, ijedt csapatokban hagyják el a házat. Mi­őtt a ház felrob­­­banna, lakói, már kint ülnek a hóban, a hideg szilveszteri éj­szakán. Ülnek. Előbb rémülten, később a pusztulás előtti „utolsó ünnep” őrjöng a hangulatában. Legvégül elcsendesülve mind­­ a kommunista veterán, a bukott és lebukott színésznő, a monar­­chista vágyakba temetkezettek, az örökké káromkodó és a jég hátán is megélő házkezelőségi al­kalmazott, mindenféle korú és világnézetű ember — egy pra­voszláv kórus tiszta hangján, megtisztulást adó kastartással, egy nagyon szép és nagyon szomorú doni korék balladát énekelnek. A ■vég bekövetkeztét megelőző­en a főmérnök és talpraesett be­osztottja gyertyafénynél beszél­get. A főmérnök észreveszi a lo­pott holmik kis házi raktárát és keserűen mondja, hogy az ilyen tolvajok mi­att dől össze minden. Zsíros pofájú, vodkát­­vedelő be­osztottjának esze ágában sincs védekezni — támadásba lép, az olyan idealista hülyék miatt, mi­nt a főmérnök i is, akik örökké lótnak-futnak, sápadnak és sová­­nyodnak, dől össze a ház. Miért nem hagyták, hogy minél előbb bekö­vetkezzék a ház összeomlá­sa? Ezzel az örök ja­vítgatásukkal rontottak el mindent! A lavírozó, kiváló Gorbacsov, a­,tiszta hangú Raj Medvegyev és az értékőrzővé vált Sevard­­nadze is nemegyszer pusztán sze­replőnek tűnnek a szovjet­­poli­tika bizánci szomorújátékának színpadén, igen hasonlían a film kesernyés humorú főmérnöké­hez. Sevardnadze egyébként lehet, hogy vendégszereplésre kap al­kalmat, mint esélyes jelölt ke­rült az ENSZ főtitkári posztjára pályázók sorába. Még idén ja­nuárban, amikor az Ogonyok ol­vasói a hónap emberének válasz­tották, nyitt levélben tette közzé politikai nézeteit és em­beri ér­zéseit a lap hasábjain. Ekkor fi­gyelmeztette az oreg vezetőit a várható negatív változásokra: szerette volna hinni, hogy a ha­talom legfelsőbb szintjén nem hagyták jóvá a fegyveres erők baltikumi bevetését. Lemondása óta áradnak hozzá a levelek, táviratok olyan he­lyekről is, amelyeknek létezésé­ről eddig fogalma sem volt. Mint mondja, csa­k összeszoruló torok­kal, akadozó lélegzettel képes el­olvasni ezeket a sorokat. Ersze ágában sincs népi hőst faragni magából és köszönetet mond mindenkinek, aki megerősítette hitében és abban­ helyes úton jár. Sevardnadze akkori monológjá­ban kifejti: a legfontosabb poli­­tikai mérce az egyes ember éle­te, hangulata és sorsa; az egyéni boldogulás lehetősége; az egyén biztonsága és szabadsága nélkül nem lehet társadalmi felemelke­dés. Így a nagypolitika színpadáról lemondott egy szereplő, aki már nem akarja hallgatni az egymás­nak ellentmondó rendezői utasí­tásokat. Egy, a napoikban megjelent szovjet hírügynökségi jelentés szerint a „színház” utánanyúlt: pártfegyelmi vár Sevardnadzére. Óhatalanul felvetődik a kérdés: ki őrzi az őrzőket? Bán Valéria

Next