Új Magyarország, 1991. szeptember (1. évfolyam, 109-133. szám)
1991-09-02 / 109. szám
2 VIRT LÁSZLÓ Pápai ajándék Erdélynek Három évig várakozott Magyarország a pápalátogatásra, és ez idő alatt különféle tervek, ígéretek, szándéknyilatkozatok, kérések fogalmazódtak meg. Tudta a nemzet, hogy a pápa minden magyarhoz jön —, a határokon túl élőkhöz is —,a várakozás léleképítő izgalmából ők sem maradtak ki. Sőt a legmerészebb kérést éppen határainkon túl fogalmazták meg a két országban is. Egyházkormányzatot érintő kérések voltak ezek Erdélyben is, ahol rögtön az 1989. karácsonyi fordulat után az ősi, csaknem ezeréves erdélyi római katolikus püspökség érseki rangra emelése volt a kívánság, és Szlovákiában is, ahol Komárom székhellyel új püspökség alapítását kérték a magyarok a Szentszéktől. Az erdélyiek kérése néhány nappal a pápa magyarországi látogatása előtt felemás módon, de teljesült. Ez a felemásság a kérés kényes voltára utal. Arról van szó, hogy miután Románia és a Szentszék 1927-ben konkordátumot kötött egymással, akkor a Vatikán érseki rangra emelte az akkor alig több mint négy évtizedes múltú bukaresti római katolikus püspökséget, mely a havasalföldi katolikus szórványvidéken összesen huszonhat plébániával rendelkezett akkor. Abból láthatjuk eme egyházkormányzati intézkedés merő politikai indítékát, hogy ennek a múlt és lelkipásztori súly nélküli érsekségnek rendelték alá a Szent István által 1009-ben alapított, évezredes lelkipásztori gyakorlattal rendelkező, jelentős katolikus hívő tömeget gondozó erdélyi püspökséget, és alárendelték a három kisebb, szintén magyarországi eredetű egyházmegyét, a szatmári, a nagyváradi és a temesvári püspökségeket is. Nyilvánvaló volt, hogy a Szentszék akkori intézkedése a bukaresti kormány nemzetiségi politikáját támogatta, hiszen a római katolicizmus románia központja olyan helyre került, ami nem nevezhető ugyanezen felekezet lelkipásztori alapjának. Hogy miért teljesült csak felemás módon az erdélyi katolikusok kérése? Azért, mert a Szentatya nemes gesztusa által érsekség lett ugyan az erdélyi püspökség, és ezzel kikerült Bukarest hatásköréből, de a szatmári, a nagyváradi és a temesvári egyházmegyék már nem részesülhettek ebből a pápai ajándékból. Ez a három kisebb püspökség, amelynek történelme és hagyományai szorosan összeforrnak Erdélyével, lelkipásztori körülményeik is hasonlóak, változatlanul a bukaresti érsekség egyháztartományának részei. Az elmúlt évtizedek ateista világában nem jelentett közvetlen veszélyt az, hogy a magyarországi eredetű és összességében 85—90 százalékban magyar nyelvű egyházmegyék nem képezhettek egységes egyháztartományt. A konkordátumnak 1948-ban román részről történt felmondása után ugyanis csak formai volt a bukaresti érsekségnek való alárendeltség, a gyakorlatban valamennyi romániai egyházmegye közvetlenül a Szentszéktől kapta utasításait. 1984- ben Ioan Robu (a szabófalvi születésű moldvai csángó, Rab János) személyében püspököt, apostoli adminisztrátort is kapott a bukaresti érsekség, de ő sem tudott beleszólni az erdélyi és a partiumi katolikus ügyekbe. Ma azonban, amikor rendeződnek a Szentszék és Románia kapcsolatai, nagy veszélyt jelent a most kialakult felemás helyzet. A helyzet attól felemás, hogy létrejött ugyan az erdélyi érsekség, de egyháztartomány nélkül. Márpedig a katolikus egyházszervezetben éppen az érsekségek foglalnak ugyanazon tartományba több egyházmesét. Jelenleg úgy tűnik, mintha Erdély nem is lett volna érsekséggé, hanem csak mint püspökséget rendelte volna a Szentszék közvetlen hatáskörébe. Egy érsekség ugyanis csak valós egyháztartománnyal, tehát alárendelt püspökséggel funkcionálhat. Ugyanakkor az is felemásság, hogy van Romániában két érsekség, melyek közül a gyulafehérvári pontosan a bukaresti érsekség és annak három egyházmegyéje közé ékelődik. Józan szemlélő számára ezt semmi nem indokolja. A veszély pedig abban áll, hogy az egyházpolitikai helyzet rendeződésével a bukaresti érsek beleszólhat a szatmári, a nagyváradi és a temesvári egyházmegyék lelkipásztori ügyeibe — például a papnevelés szellemébe vagy annak helyszínébe. E három kisebb egyházmegye a papjait ugyannis idáig a magyar tannyelvű gyulafehérvári szemináriumban képezték, ahol egyébként német nyelvű konzultációkra és vizsgákra is lehetőség van. A most előállt helyzetben azonban Robu érsek úr, aki nem engedélyezi a moldvai csángó magyarok között a magyar nyelvű lelkipásztori munkát, könnyen a román tannyelvű iasi-i szemináriumba parancsolhatja a partiuni magyar és a sajnos egyre fogyó létszámú német papnövendékeket. Érveit egyházi szokásjoggal támaszthatná alá: miért képezzék a bukaresti érsekséghez tartozó partiumi papnövendékeket, egy másik érsekség területén, Gyulafehérvárott, amikor a bukaresti érsekségnek van saját papnevelő intézete — (csak ■éppen románul). A iasi-i papneveldében képzett lelkipásztorok pedig — annak a főiskolának a szellemét ismerve — súlyos nemzetiségi feszültségeket támasztanak majd, az egyházhoz máig ragaszkodó hivő tömegeket a nekik idegen szellem miatt elfordítják az egyháztól. Azért látható ez előre, mert a Szatmárból, Biharból és a Bánátból jelentkező növendékeknek magyarságuk miatt nehézségei lesznek az iasi-i szemináriumi elöljárókkal, aligha juthatnak el a papszentelésig, az így fellépő súlyos paphiányt pedig a bukaresti érsekség saját állományából, román nyelven pótolná. A szatmári, a nagyváradi és a temesvári püspökök látják a veszélyt. Reményüket fejezték ki a Szentatyának, hogy az erdélyi püspökség érseki rangra emelése csak az első lépés a teljes egyháztartomány kiépítéséhez, ami nem kétes politikai, hanem lelkipásztori szempontokat érvényesít. Reményüket hivatalos kérésben is megfogalmazták, ez pedig úgy szól, hogy egyházmegyéik ne tartozzanak a bukaresti érseki tartományba. Az ő helyük a gyulafehérvári érsekséggel egy közösségben van, ha pedig ez valami ok miatt nem lehetséges, akkor kívánatos, hogy közvetlenül Róma alá tartozzanak. . I. évfolyam, 109. szám PARDI ANNA Talán Anna Grigorjevának hívják... A moszkvai puccs egy pillanata: idős, ősz hajú asszony botorkál egyedül, fejét fogva a tankok között. Ó, boldog (?) békeidők, valamikor 1971 szeptemberében, amikor először küldött ki az írószövetség Moszkvába, és Kszenya Rozsgyesztvenszkaja jött felém a taxik közt a reptéren, bekísérni a városba. Moszkva akkor nagyon is hitt a könnyeknek, Brezsnyevnek, Jevtusenkónak, Voznyeszenszkijnek, színházainak, gyárainak, hadiiparának, rendszerének. Kszenya, a kísérőm, akivel nagyon összebarátkoztam, sokat megmutatott nekem az orosz nép szélsőségeiből. Emlékszem, egyszer bejött a Peking Szállóban a hatodik emeleti szobába, virágos jókedvben, és két szokatlan mondattal üdvözölt. Az első egy kis megbotránkoztató mozdulat volt, visszament az ajtóhoz, belerúgott, és kijelentette, ilyen az ő igazi orosz természete. Durva és nem udvarias. Aztán közölte: megismerkedett Szmergyakovval, aki vár ránk az étteremben. Tudni kell ehhez: a Peking Hotel szomszédságában működött Moszkva egyik legdivatosabb színháza, a Szovremennyik. És a Dosztojevszkij-adaptációban. A Karamazov testvérek kétrészes filmkölteményben a gyilkos inast, s törvénytelen fiút alakító színész e színház tagja volt. Az étteremben ült magányosan Szmergyakov, talányos arcával és rosszul nőtt fogaival, s mint valami delirium technikus, egyik vodkát öntötte magába a másik után. Nagyon kedves és közvetlen volt különben; bárkinek bemutatta magánszámként repertoárját, aki fizet egy italt, kap érte egy szavalatot vagy monológot ismert művekből. Valami olyan kiszolgáltatottság és szegénység élt figurájában, ami nyugtalanítóan mára még csak nagyobb lett. A sokat kereső nyugati színészek mikor szavalnának, egy italért? Szmergyakovról pedig sokan tudták Moszkvában, hogy ezt teszi, Viszockij mellékbolygójaként. Dosztojevszkij hitt Oroszorságban és annak jövőjében, holott mindenkinél inkább tisztában volt az emberekben belülről romboló gonosz és a társadalomban pusztító igazságtalanság természetével. Dosztojevszkij két vonást látott meg Kelet és Nyugat közt oly fontos szerepet betöltő népében: az egyik, hogy a nemzeti önzés és kizárólagosság gyenge népében, másrészt bűnösségének gyötrőbben van tudatában történelmi rémtettei és megpróbáltatásai által. Szomjazza a megtisztulást az önmegsemmisítés és a világmegváltás két szélső határértéke közt. Szmergyakov két koccintás közt elmesélte: tudjátok, mi lett Dosztojevszkij feleségével, Anna Grigorjevnával? Éhen halt az öregaszszony. Éhen a Krímben, a polgárháború felé sodródó országban, elvágva Pétervárban rekedt gyermekeitől. A moszkvai puccs egy pillanata: idős, ősz hajú asszony botorkál egyedül, fejét fogva a tankok közt. Talán Anna Grigorjevnának hívják őt is, talán ő is éhezik, mégis győzelmet élt át: a tankok visszavonultak a demokrácia nevében, őszinte tisztelettel neki és sokaknak, Borisz Jelcinnek, Budapest nevében. polgári napilap BÁLINT B. ANDRÁS Dúl a demokrácia A minap dökkenetes fölfedezést tettem szerény otthonomban. Volt merszem ugyanis és elhúztam a konyhaszekrényt. Aranyhörcsögünket kerestem, aki két hete kiszökött a terráriumából s bevackolta magát a konyhai garnitúra mögé, ott nyilván rengeteg jóféle morzsát talált. Helye is volt, lévén egymás mellett a tűzhely, a mosogató, a két edénytartó tákolmány. A hörcsögnek azonban se híre, se hamva. Nőm szerint kiosont az előszobaajtón, míg ő a folyosón a virágokat öntötte, vagy a gangot felmosta. Nekem azonban más a véleményem. A parányi, gombszemű lény — felfalatott. Mindehhez tudni kell, hogy nálunk állati pluralizmus uralkodik. Ami igencsak hasonlít az emberihez. A társadalmihoz. Van ugyanis egy kutyánk — ronda-gyönyörű welsh terrier —, akit a nagyobbik lányom hozott, egy európai házimacskánk — valóságos fekete párduc —, kisebbik lányom szerzeménye. És van, illetve volt ez a hörcsög, hitvesem gazdag hozománya, így élünk ebben az idilli demokráciában. A kutya kergeti a macskát, a macska fúj és karmol, s dühében a hörcsögért kapkod, majd elorozza az eb ennivalóját. Veszekednek a maguk módján, fajuk érdekcsoportjának méltó képviselőjeként. Kedvencemet, a kutyát el is neveztem Emdéefnek, a cicát Eszdéesznek, a hörcsög — a törpe kisebbség — lehet akár az Emeszpé, akár az Emeszempé, akár a Legitimista Párt. Én mindenesetre nem tudok vele kommunikálni. Mifelénk tehát dúl a parlamentarizmus. Csak egy a baj. Az ősi törvény szerint a nagy halak megeszik a kis halakat, akarom mondani a kutya kergeti a macskát, a macska fölfalja az egérféléket. De törvényszerű-e mindez a politikában? Az ország házában, hogy a helyi képviselőtestületekben természetesen helye van a vitáknak, a szellemi csatározásoknak. A mindennapi közéletben azonban nincs. Nemrég Bonnban tapasztaltam, hogy a Bundestag különböző pártokhoz tartozó tagjai esténként békésen, sőt vidáman vacsoráznak együtt a kormányzati negyed nem is túl flancos vendéglőiben. Az angol honatyák, akik — közismert — késhegyig menő polémiákat folytatnak az alsóházban, nemritkán leköpdösik vagy felpofozzák egymást, a hét végén derűs kerti mulatságon vesznek részt, s ingujjban a fürdőmedence szélén, pezsgőspohárral a kézben csevegnek időjárásról, családról, nőkről — s persze politikáról is. Az Ellenzéki Kerekasztal különböző csoportjainak vezetői — akik hajdan szintén összejártak, barátkoztak, sörözgettek — ma nemcsak a parlamentben ellenfelei egymásnak, hanem úgy érzik, köznapokon is kötelességük a kölcsönös fröcsögés. Megmerevedtek a határok, elmérgesedtek a kapcsolatok, s ebben valamenyi részvevő ludas. A levét pedig mi isszuk meg, alig tízmillióan. Mert vitathatatlan annak az ellenzéki képviselőnek a kijelentése, aki szerint sorsdöntő kérdésekben a koalíciónak nem volna szabad monopóliumra törekednie, tudomásul kéne vennie, hogy bár fölénye többségi, de nem százszázalékos. Nem képviseli valamennyi választó akaratát. Ám az is igaz, hogy az ötvenhét percentes arány fölruházza a három kormányzó erőt az ország vezetésére, a fő gazdasági, politikai, kulturális tendenciák meghatározására. Ehhez volna szükség értelmes kompromisszumokra jutni, vagyis mindkét félnek belátni: a parlamenti demokrácia írott és íratlan szabályai arra késztetik őket, hogy együtt gondolkodva oldják meg sarkalatos gondjainkat, ne egymásra mutogatással, ne a másik hibájának folytonos keresésével, ne ökölrázással. És így van ez a közélet, sőt a magánszféra számos területén. Bár én a múlt héten igen jóízűt beszélgettem a Népszabadság szerkesztőjével, másnap pedig a Magyar Hírlapnál és a Rádiónál dolgozó kollégáimmal. Alapvető kérdésekben nem értettünk egyet, de a csopaki rizling mindannyiunknak ízlett. A kutya kergeti a macskát, a macska fúj, megpróbálja véresre marni a terrier orrát, s mindketten hajkurásszák a hörcsögöt. De vajon az embernek nem kell-e úrrá lennie ösztönein, szűk értelemben vett érdekeink a köz javára? ... Majd’ elfelejtettem, esztendeje volt egy papagájunk is. Zöld, tehát környezetvédő és vegetáriánus. Nem is jutott be a tisztelt családi parlamentbe. Felelős szerkesztő: KOCSIS L. MIHÁLY Főszerkesztő-helyettes: KISS GY. JÁNOS Lapigazgató DR VÁRHELYI ANDRÁS Szerkesztőség 1085 Budapest Vili, Somogyi Béla u 6 Postafiók: 1410 Budapest, Pf. 199 Telefonok 118-5009, 122 2604, 142 6923, 142 8375 Napi szerkesztés (délután): 122 2099 Telefax: 138-3313 (titkárság), 122 2268 (napi szerkesztés) Terjeszti a Magyar Posta. Előfizethető bármely hirlapkézbesítő postahivatalnál, a hirlapkézbesítőknél, postai hírlapüzletekben, valamint a Hirlapelőfizetési és Lapellátási Irodánál (HELIR). 1900 Budapest XIII. Lehet a 10/A közvetlenül vagy postautalványon, illetve átutalással a Postabank Rt 219 98636, 021 02799 pénzforgalmi jelzőszámra Előfizetési díj az 1991. évre egy hónapra 240 Ft, negyedévre 720 Ft, fél évre 1440 Ft. Kedvezmény ez előfizetőknek példányonként 3 Ft. Külföldön terjeszti a Kultúra Kereskedelmi Vállalat H 1369 Budapest. Postafiók 149 Kiadja a PUBLICA RT. a Hírlapkiadó Vállalat közreműködésével Felelős kiadó: CZAKÓ GÁBOR elnök Athenaeum Nyomda Felelős vezető: LOSONCZY GYÖRGY vezérigazgató ISSN 1215 0185 Bp - ISSN 1215 1386 vidék 1991. szeptember 2., hétfő Nem is az, hogy nem monddanak igazat. Hogy nem a teljes igazat mondják. Nem a hírt, nem az értesülést, nem azt, ami elhangzott. Hogy ott nyesnek, vágnak, metszenek szét mondatokat, ahol akarják, s kötik össze az elmondott beszéd elejét, s végét, ahogyan nekik tetszik. Hogy úgy pároztatják a híreket: legyen, ami „nekünk” kedvez, de ezt nyomban lelöttyintik azzal, amitől elkeseredhetünk. Mártogatnak minket hidegbe, s melegbe. Hogy patikamérlegen súlyozzák örömeinket. Minthogy pontosan tudják, mit szeretnénk: kitörni fölfelé a nehézségek ostromgyűrűjéből, meghaladni a mai napot (amelynek épp elég a maga baja), a holnapi nappal, egy kicsit könnyebben élni holnapután, mint holnap, amely mégiscsak több a mánál. Mivel nagyon jól tudják, hogy mindenféle értelemben egyre szabadabbak akarunk lenni, ezért a reményeinket törik le. Hogyan? Akár a valóban tragikus hírek (géppuska)sorozatával. Nem számít, hány halottba kerül. Csak legyen sötét a hír égboltja, ontsa magából a föld a füstöt, véresek legyenek az utcakövek. Arra megy a játék, pszcihológiai polgárháború, hogy lélekben, ellenállásban roppantsák meg azt, akinek még van életereje. Mégis: nem is csak az, hogy nem mondanak igazat, hogy nem a teljes igazat mondják a kommunikáció csatornáin. Nem az a sietős buzgóság, amelyből a légylátás töredékessége derül ki: csak apró- Nem hazudni ságokban lehessen látni általuk a világot. Vakok a tendenciákra, mivel süketek (az akár politikai) szellemre. Nem az, hogy a jelentős gondolatokról, amelyeket a hazai politikusaink mondanak, nem értesülhetek, hanem az a mérlegelésben elleplezhetetlen impotencia, amely ott pang értékeléseikben. Nem az, hogy „színes”-t, azaz sokfélét adnak az egyértelmű „fontos”-ak helyett, hanem az az üresség, amely ezekből a bemondásokból árad. Minden manipuláció megboszszulja magát, mert a manipulatív szövegekből csak úgy süt ki a konok alacsonyság. Nem az, hogy keményen kettéválasztja ez a fajta szerkesztés, már a keverőasztalok mellett, a népet, azaz a hallgatóságot „ezekre” és a „mieinkre”, s ez a vakmerőség arra mutat, hogy egy maroknyi kisebbség szembe mer szegülni a túlnyomó többséggel. Szóval, nemcsak ezek a hajmeresztő és antipatikus, mert a valódi, szolgálattal össze nem egyeztethető módszerek a viszszataszítók, hanem a stílus. Jobban mondva annak hiánya. Az a hebehurgya igyekezet, hogy ne azt mondja a megkérdezett, amit akar, hanem amit nem akar. Ha nem fél az összeomlástól, akkor kicsalni a válaszából, hogy mégis fél. Sőt, retteg. Mi több, már el is ismerte, hogy van összeomlás. Az, hogy semmit nem adnak magukra a terelgetők, az orientálók, a hivatalos hamisítók , legalább komolyan lennének komolytalanok. De nem. Érezni az első fölütésből, a fölhangból, a kapkodó szóismétlésből és szótagismétlésből, a türelmetlen torokhangból, hogy simlis az egész. Nem lehet hallgatni. Lekapcsolom. Kikapcsolom. Kitalálom magamnak azt, ami van. Egyszer egy főszerkesztő megkérdezte Pilinszkyt, szerinte milyen újságot kellene szerkeszteni? Azt hitte a főnök, viccesen és gyanútlanul, a szelíd költőnek fogalma sincs a válaszról. Tévedett, mint rendesen. Pilinszky ezt mondta, mit mondta, ezt vágta oda: „Anti-újságot!” Vagyis csak az igazat kellene mondani, nem a korhatag zsurnalizmus sugalmait. Kész elemeit másolni. Személyesen a tényeket. Mármár a hisztériáig ügyelve a valódiságra. Nem mást és nem páváskodva az akármit. Hogy a tényekből a valóság rakódjék össze, a láthatatlan személyek személyességétől garantálva. Nemcsak mondani a valóságot, hanem azt elérni, hogy mondódjék a valóság. Leszámolni a spontánul rokonított módszerekkel. A késztetés tiékel. Nem lelki farkat csóválni a hátsó szándékoknak. A sötét súgásoknak. A kárörvendésnek. Az ármánykodásnak. Minden írásbeli jót a szolgálat nemes rangjára emelni. Nem hazudni. Nem hazudni. Nem hazudni. Vasadi Péter