Új Magyarország, 1991. november (1. évfolyam, 160-185. szám)

1991-11-01 / 160. szám

I. évfolyam, 160. szám BELFÖLD A templom főbejáratá­hoz igyekez­tem, a Rózsák terén, amikor nyílt az ajtó,­­ egy pap készült elhagyni az Isten házát. Bot volt a kezében, őt kerestem, s mindjárt belé is botlo­ttam. Tartottuk szerencsének. Berták atyát kerestem, aki ötvenhat októberében és novemberében, a for­radalmi napok alatt és után a kór­házakban látogatta a szenvedőket. Az Országos Traumatológiai (Balese­ti) Intézetben, s a hozzá tartozó Kun utcai kórh­ázban, és az Alföldi (ké­sőbb Kállai Éva) utcai elfekvőben. Azért ezen a három helyen, mert az akkor harmincnégy éves pap a Kun utcai kápolnában volt káplán. Gyóntatott és áldoztatott, és az u­tolsó kenet szentségében részesítet­te a forradalom sebesültjeit. IMisereatur vestri omnipotens 'Deus. Irgalmazzon nektek a minden­ható Isten. A plébánián ültünk le ,beszélgetni és emlékezni. Halkan ejtette a szót, mint ahogy annak idején az eleset­tek ágyához léphetett, így mutatko­zott be: — Krisztus papja vagyok, gyógyulást akarok hozni neked... Ha invánod, a rendelkezésedre ál­lok ... Hívták és ment. Civil ru­­ában és egy zsebben elhelyezhető kis­ táská­val, amelybe az oltáriszentséget, s a rövid stálát rejtette. Megesett, hogy a klinikán egy nyári nyugágyon aludt, mert úgy érezte, nem hagyhatja magukra az em­bereket. — Erősíteni kellett ezeket a fiatal lelkeket — mert mind fiatal volt —, hogy ne ijedjenek meg és ne félje­nek. Nem volt hiába, amit megcse­lekedtek ! Azt mondta nekik az atya: — Or­vosok kezelnek, nővérek ápolnak benneteket, de a gyógyulást a jó Is­ten adja. Higgyetek az imádság ere­jében! „Nincs komolyabb a földön, mint a vétkeit töredelmesen meggyónó és Istenéhez szakadatlanul imádkozó ember.” (Pilinszky János) !Volt, aki gyónt, volt, aki nem, mert állapota nem tette lehetővé, hogy a szó erejével gyakoroljon bűn­bánatot, ezért az atya csak ennyit mondott: — Kövessétek gondolatban a szavaimat: — Uram, Istenem, ke­gyelmezz meg nekem, szegény bű­nösnek ... és legyen meg a te akara­tod.Ezután feláldozta és megáldoztatta őket. Nem áldoztak mindannyian, de a többség — felekezetre való tekintet nélkül — magához vette az oltári­szentséget. — Hisz maga Istenben?­­— kérdez­te az atya az egyik zsidó férfit. — Igen. — Elfogadja Jézus jelenlétét az oltáriszentségben? — Elfogadom. S a fiatal káplán már oldozta is fel és megáldoztatta. Sohasem nézte, hogy a barikád mely oldalán állt a sebesült. — Egyik rászólt a m­ásikra, hogy vegye fel ő is az utolsó kenetet... Ima és emlékezés halottak napján Aki feláldozott és meg­áldoztatott Te, örülj neki, hogy itt van a tisz­telendő úr, gyere, áldozzál meg! S ha valaki húzódozott, szinte parancs­ba adták, hogy tanúsítson őszinte megbánást. Nekem meg az volt a dolgom, hogy vigasztaljam és báto­rítsam őket: adjanak hálát az Úris­tennek, hogy csak egyik slábukat amputálták, hogy csak az egyik ke­züket. „A II. vatikáni zsinat értelmében helyesebb, ha a betegek kenetét nem nevezzük "*u­tolsó kenetnek'", mivel ez nem csupán azoknak a szentsége, akik a legsúlyosabb életveszélyben vannak.” (Teológiai kisszótár) Azok az októberi, novemberi na­pok arról győzték meg az atyát: nem igaz, hogy félnek az em­berek a pap­tól, és az utolsó kenet a halál árnyé­kát vetíti elő. Ellenkezőleg! — Engem boldogított, hogy erő­síthettem bennük a hitet, s tehettem valamit értük. Ha megjelentem, az örvösök szerényen visszahúzódtak. Csak a collare, a kemény gallér árulkodott arról, hogy az Isten szol­gája lépett közéjük. A Kun utcában oroszok is feküdtek, s amikor az atya a kórterembe lépett, a katonáknak is áldást osztott. — Érezték, hogy pap szól hozzá­juk, és volt, aki keresztet vetett. Azokban a forradalmi napokban továbbképzést tartottak a baleseti klinikán, s ezért többen vidékről utaztak fel a fővárosba. Végül az épületben ragadtak. A sok sebe­sült miatt azonban nemegyszer a föl­dön, a matracokon aludtak az orvo­sok, az asszisztensek, vagy jobb eset­ben az asztalokra dőltek, és a fejük­re húzták a takarót. — Testvérem, Krisztus papra vá­gy­ik — mondta az atya, ha megállt a szenvedő ágya mellett. Egyszer azonban, nagy ügybuzgalmában, egy orvosnak is fel akarta adni az utolsó kenetet... Bertók Ferenc atya az általa celeb­rált misék helyszínéről — felszente­lése óta — naplót vezet. Akár New Yorkban imádkozik a Szent Patrick Székesegyházban, akár egy erdélyi falucskában. És azt is felírja magá­­nak, hogy kiért szólt az ima. 1956. november 1-jén, mindenszentek nap­ján, és 2-án, halottak napján a Kun utcai kápolnában azokért imádko­zott, akik a forradalom áldozatai vol­tak.— Azóta minden évben, a halottak napján, sohasem hagyom ki az imá­imból azokat az ötvenhatosokat, akik igazságtalanul haltak meg. A halottak napja a jámbor clunyi bencés apátra, Szent Odilóra vezet­hető vissza, aki 998-ban elrendelte, hogy a clunyi kongregáció összes ko­lostoraiban mondjanak el november 1-jén a vesperás — esti ima — után egy halotti zsolozsmát. A szokás kö­vetőkre talált, végül pedig az egész egyház átvette. Szent X. Pius 1903-tól 1914-ig ült Szent Péter trón­ján — a halottak napját „a szegény szenvedő lelkek főünnepévé” tette, amikor is minden pap három misét mondhat. Bertók atya 1960ig járta a kórhá­zakat, látogatta a betegeket, akkor azonban a baleseti klinika párttitká­ra — mellesleg egy orvos — félre nem érthetően közölte vele: „Azon­nal hagyja el a kórházat!” Ettől kezdve nem tette be a lábát többé oda, ahol ötvenhatban e hittel gyó­gyított. 1948. június 20-án szentelte pappá E­sztergomban Mindszenty herceg­prímás, akit néhány hónappal ké­sőbb, decemberben letartóztatott az ávó. — Mi szeminaristák abban segéd­keztünk neki, amiben tudtun­k. Meg­lepődve tapasztaltuk — és ez nem közismert vele kapcsolatban —, hogy a vacsorája nemegyszer csak egy szelet kenyérből állt, amit megsózott és megpaprikázott. Azt mondta: „Amíg van magyar ember, akinek kenyér se jut, addig a prímás ne lak­jon jól.” Már az orvosa is ráparan­­csolt, hogy az egészsége érdekében többet kellene magával törődnie... Mindszenty a csütörtökről péntekre virradó éjszakákat imádsággal töltöt­te. Visszavonult a hálószobája mel­letti kápolnába, és egész éjszaka fent volt. Ezzel is példát mutatott, hogy csak az imádság révén tudjuk megváltoztatni a világot. Elsősorban önmagunkat alakítjuk át, s aztán szépen lassan a világ is megváltozik. „Az imádság potenciálisan a lét legszélesebb, az univerzum, a terem­tés, élet és halál legtágabb dimenzió­ja. Kétszárnyú kapu. Az egyik szár­nya fekete, a másik sötét. De az imádság mindkettőt kizárja. A kü­szöbön egy gyermek áll. Én állok, te állsz, ő áll, mi állunk.” (Pilinszky Já­nos)1957 elején felkeres­te az atyát a Kun utcai kápolnában egy asszony, és arra kérte, mondjon misét a fér­jéért. — Úgy emlékszem, így írtam be a naplómba — amelynek akkori füzet­­darabjai a sok költözés során el­vesztek —, „az eltűnt Pálért”. A Kun utcai kápolnát Szent Ritáról nevez­ték el, aki mint tudvalévő, a kilátás­talan ügyek védőszentje. Az asszony egy kilátástalan helyzetben fordult Szent Ritához, és sok évvel később, amikor találkoztunk, emlékezett azo­kra az órákra, és énrám, Maléter Pálnénak hívják. Bertók Ferenc atya 1991. novem­ber 2-ján, halottak napján, a huszon­­egyezer-nyolcszáz-nyolcvankettedik miséjét mondja a Rózsák terén, és ezekkel a szavakkal emeli majd fel az oltáriszentséget. .....mert eljő az óra, melyben mindnyájan, kik a sí­rokban vannak, meghallják az Isten Fia szavát, és eléjönek, kik jót cse­lekedtek, az élet feltámadására, akik pedig gonoszt cselekedtek, az ítélet feltámadására, ámen.” Kő András tor­p­ Haldokló orosz katona a Markó utcai mentők pincéjében a forradalmi napok­ban (A szerző archívumából) 1991. november 1., péntek Iskolaigazgatók kinevezése író helyett vélemény X .­H" Az Alkotmánybíróság — mint ismeretes alkotmányellenesnek ítélte, s így ha­tályon kívül helyezte az iskolaigazgatók, óvoda- és nevelőotthon-vezetők kineve­zéséhez társított, pályázati eljárást sza­bályozó, 1986-os művelődési miniszteri rendeletet, és emlékeztet arra, hogy az önkormányzatokról szóló törvény alap­ján a helyi képviselő-testület nevezi ki az igazgatókat. Sok pedagógus sérelmesnek tartja szerzett, kapott jogaik — a pályá­zó igazgatókkal szemben érvényesíthe­tő vétójog — visszavonását, s hírek sze­rint vannak köztük olyanok is, akik az önkormányzati törvény módosítását tartanák inkább helyesnek. Mit lép ebben a helyzetben a Művelő­dési és Közoktatási Minisztérium? Szűcs Miklós főosztályvezető elmondta, hogy elkészült egy új miniszteri rendeletter­vezet arról, mi lehet a nevelőtestületek szerepe feletteseik kivgasztásának fo­lyamatában. Ez a szabályozás nem kor­látozza — mint az eltörölt rendelet, amely számos megoldatlan helyzetet produkált a nyáron — az önkormány­zatok döntési jogait, ugyanakkor véle­ményezési lehetőséget nyújt a tantestü­leteknek, az érdek-képviseleti szervek­nek. És bővíti a kört: véleményezési jogkört ad — ott is, ahol nem működik még iskolaszék — a szülői közösségnek is. Meg kívánja őrizni az új rendelet az igazgatói pályázatok nyilvánosságát — természetesen az állami költségvetési szervek által fenntartott iskolák igazga­tóinak kinevezéséről van szó —, kont­rollálhatóságát, és kiemelt hangsúlyt szán az eljárásban a szakmai szempon­toknak. A nevelőtestület joga és kötelessége — erősíti meg a rendelettervezet —, hogy elnökből és két tagból álló bizott­ságot válasszon, amely testület részt vesz annak eldöntésében, melyik pályá­zat — esetleg pályázatok — felel meg a kiírás feltételeinek. A pályázatokat e bizottság ismerteti és véleményezteti — rendkívüli nevelőtestület értekezleten — a tanári karral. Az értekezlet akkor ha­tározatképes, ha a szavazati joggal rendelkezők legalább kétharmada jelen van. A szavazás titkos. A szülök közösségének — ugyancsak titkos szavazás alapján kialakult — ál­lásfoglalását írásban kell a bizottság elé terjesztenie. A szakszervezetek maguk döntik el, milyen módon alakítják ki álláspontjukat. Ha a pályázati eljárás sikertelen ma­rad, az önkormányzat az intézmény dolgozói közül bíz meg valakit igazgató­nak — a Munka Törvénykönyvének sza­bályai szerint — átmeneti időre. Ha az igazgató megbízása a nyugdíjkorhatár elérését megelőző két év alatt járna le, a megbízás — pályázat kiírása nélkül — a véleményezésre jogosultak többségi véleménye alapján meghosszabbítható. E szabályozás — tárcaközi egyeztetés után — a Művelődési és Közoktatási Mi­nisztérium szándéka szerint az új köz­oktatási törvény életbelépéséig lesz ha­tályos. "Kérdés: mindezt elfogadják-e a pe­dagógusok, illetve: módjukban van-e nem elfogadni? (medve) Emlékművet avattak Kálón Évtizedekig csak a néma csend­­ Egy aprócska, ám sok vihart átélt kis­község lakói hónapokkal ezelőtt úgy döntöttek, hogy emlékművet állítanak az I. és II. világháború káli áldozatai­nak. Az avatásra dr. Balsai István igazságügy-minisztert kérték fel. Az igazságügy-miniszter annál is in­kább örömmel teljesítette kérésüket, mivel apai felmenői szülőfalujának földjére léphetett. Különleges alkalom a vérgőzös há­borúk emlékművének leleplezése, hi­szen — dr. Balsai István szavait idéz­ve — közel ötven esztendő telt el történelmünk legnagyobb világégésé­nek, a II. világháborúnak a befejezé­se óta. A nemzet tudatába a függet­lenségért folytatott, de vérbe fojtott forradalmak, a függetlenségért vívott, ám elvesztett háborúk vésődtek szá­zadokon át. Szinte egy szűk ember­­életnyi időnek kellett eltelnie ahhoz, hogy a még ma megmaradtak — azok, akik élő, hús-vér emberként ismer­ték és szerették a háború poklában elesetteket, gyermeküket, édesapju­kat, férjüket, jegyesüket, testvérüket, más rokonukat vagy barátaikat — most hivatalosan, nyíltan megvallva érzéseiket, gyászünnepség keretében hajthassanak főt a halottak, a hábo­rú áldozatai előtt. Európa államai között Magyaror­szág az áldozathozók „élmezőnyébe” tartozik. Megdöbbentő helyezésünk adatait ismerve, szembeötlő az a vét­kes mulasztás, amely több mint négy évtizede terheli lelkiismeretünket, béklyózza a tudományt, a tanítást és a közművelődést. Háborús vesztesé­geink döntő hányadát ugyanis évti­zedeken át egyszerűen meg sem em­lítették. A trianoni Magyarország jeltelen tömegsírjában (amely persze földrajzilag Szibériát is jelenti, vala­­me­lyik láger temetőjét vagy Ukrajna pusztaságait), mintegy 750 és 900 ezer között lehet a háborúhoz kapcsolható halottak, elesettek száma. Ebből mintegy 4—5000 férfi a Kárpát-me­dencében, a tágabban vett Európa­­térben és Szibériában nyugszik. Tisz­telet tehát azoknak, akik évtizedeken át csöndes hallgatásba burkolóztak, cipelve sokszor hozzátartozójuk ha­lálának összes keresztjét, a meghur­coltatásokat, a hátrányos helyzetet — mondta a miniszter. Az aprócska, ám sok vihart átélt kisközég lakói gyertyát gyújtottak és emlékeznek. Immár visszavonha­tatlanul. (cs. n. a.) Válság és remény: feszült helyzetben Apparátust az SZDSZ-nek A kártyaparti attól az, hogy ott vala­miféle játék folyik. Például hazárd, póker... De vajon mitől liberális klub a liberális klub? — gondolkodtam Kecskemét és a főváros között, haza­tértemben, merthogy ott vettem részt kedden, késő este egy ilyen jellegű ösz­­szejövetelen, amelyre az előadó pati­nás politikai múltja,, izgalmasnak tűnő személyisége csábított: Tölgyessy Péter. Sajnos, nem sokan érezték ezt a fajta csábítást Kecskeméten. Sajnos? Nem is tudom!... Lehet, hogy jobban jártak az otthon magyar­­norvégét néző szabad demokraták, hi­szen az elnök nélküli párt elnökjelölt­­je előadásában mintha kínosan ügyelt volna arra: erről ne! Tán ezért fordul­hatott elő: emlegettetett Botos Katalin és Kupa Mihály, Torgyán József és Bethlen István, s természetesen a mi­niszterelnök, ám hazulról senki. A párt belső helyzetének elemzése helyett megtudtam: a kormánytagok az első három hónapjukat bútorcserére hasz­nálták, hogy Széles Gábor 150 millióért szerzett másfél milliárdot, hogy Antall József addig miniszterelnök, amíg Tor­­gyán József akarja ... Baj van a pri­vatizációval, a vagyonuktól és hatás­körüktől nagyban megfosztott önkor­mányzatokkal, természetesen a költ­ségvetéssel, és persze a kárpótlással ugyanúgy, mint az egyh­ázi javak visz­­szaadásával, s mindez egyértelműen jelzi: az ország válságban van. Mi tagadás, nem rózsás a helyzet! Ezt támasztja alá, hogy minden meg­termelt három forintból kettővel a költ­ségvetés gazdálkodik, s csak eggyel a polgárok. Ehhez kapcsolódik szerve­sen, hogy a múlt évben az volt a kér­dés: lehet-e csökkenteni az adókat, ma viszont már az, lehet-e növelni? Töl­gyessy Péter leszögezte: ezen az úton nem jutunk ki a válságból, s ha e rossz folyamatok nem állnak le, hát nincs remény. Erre azt mondom: rendben. Ám, saj­nos, hogy hogyan tovább, a liberális klub kecskeméti összejövetelén nem alakult ki semmiféle nézet, hacsak az nem, hogy az SZDSZ számít az öntevé­keny, kezdeményező polgárokra és a beáramló tőkére. Ezt Tölgyessy Péter komolyan mondhatta, hiszen egy kér­désre adott válaszában is megfogal­mazta. Ez arra vonatkozott: segíthet­ne-e a bajból való kilábalásban az ut­ca... Értsd: a tüntetés. Merthogy pat­tanásig feszült a gyárakban a hangu­lat. Nem i­s volt a válasz, s az indok: ez csak tetézné azt a sok gondot, ame­lyet a környezetünkben tapasztalnak a befektetni vágyók. Lehet, s napi gondok miatt húzód­hatott háttérbe a párt számtalan baja, s maga a liberális eszmék hirdetése is, mert azt csak-csak nem tekinthetem annak, hogy az SZDSZ-nek jól felépí­tett apparátusra van szüksége, de tán az sem speciálisan szabad demokrata felfogást tükröz, hogy össze kell fogni az öntevékeny embereket... Ez nem az! De még tán az sem, ha a klubtagság baltát emelget a tévé hírműsorainak hallatán ... Baltát. Bele a tévébe. No, nyugalomra intette őket a képviselő, és liberális versenyszellemet hirdetett a frekvenciák terén is. Ám érdekes: e versenyben az Új Magyarországnak nincs helye... Mi egy erőszakkal létre­hozott, állampolgári pénzen működő, senkinek sem kellő lap vagyunk, amo­lyan néhány ezer példányos kiadvány, tudtam meg Tölgyessy Pétertől. Azon töprengtem hazafelé jövet: va­jon a kritikának lehet-e Iránya a libe­ralizmus? Hát persze, hogy lehet! De azt jelentené az alkalmazása, hogy sza­badon mondunk azt, amit csak aka­runk, s nem tartozunk felelősséggel a tényeknek? V. A.

Next