Új Magyarország, 1991. november (1. évfolyam, 160-185. szám)
1991-11-01 / 160. szám
I. évfolyam, 160. szám BELFÖLD A templom főbejáratához igyekeztem, a Rózsák terén, amikor nyílt az ajtó, egy pap készült elhagyni az Isten házát. Bot volt a kezében, őt kerestem, s mindjárt belé is botlottam. Tartottuk szerencsének. Berták atyát kerestem, aki ötvenhat októberében és novemberében, a forradalmi napok alatt és után a kórházakban látogatta a szenvedőket. Az Országos Traumatológiai (Baleseti) Intézetben, s a hozzá tartozó Kun utcai kórházban, és az Alföldi (később Kállai Éva) utcai elfekvőben. Azért ezen a három helyen, mert az akkor harmincnégy éves pap a Kun utcai kápolnában volt káplán. Gyóntatott és áldoztatott, és az utolsó kenet szentségében részesítette a forradalom sebesültjeit. IMisereatur vestri omnipotens 'Deus. Irgalmazzon nektek a mindenható Isten. A plébánián ültünk le ,beszélgetni és emlékezni. Halkan ejtette a szót, mint ahogy annak idején az elesettek ágyához léphetett, így mutatkozott be: — Krisztus papja vagyok, gyógyulást akarok hozni neked... Ha invánod, a rendelkezésedre állok ... Hívták és ment. Civil ruában és egy zsebben elhelyezhető kis táskával, amelybe az oltáriszentséget, s a rövid stálát rejtette. Megesett, hogy a klinikán egy nyári nyugágyon aludt, mert úgy érezte, nem hagyhatja magukra az embereket. — Erősíteni kellett ezeket a fiatal lelkeket — mert mind fiatal volt —, hogy ne ijedjenek meg és ne féljenek. Nem volt hiába, amit megcselekedtek ! Azt mondta nekik az atya: — Orvosok kezelnek, nővérek ápolnak benneteket, de a gyógyulást a jó Isten adja. Higgyetek az imádság erejében! „Nincs komolyabb a földön, mint a vétkeit töredelmesen meggyónó és Istenéhez szakadatlanul imádkozó ember.” (Pilinszky János) !Volt, aki gyónt, volt, aki nem, mert állapota nem tette lehetővé, hogy a szó erejével gyakoroljon bűnbánatot, ezért az atya csak ennyit mondott: — Kövessétek gondolatban a szavaimat: — Uram, Istenem, kegyelmezz meg nekem, szegény bűnösnek ... és legyen meg a te akaratod.Ezután feláldozta és megáldoztatta őket. Nem áldoztak mindannyian, de a többség — felekezetre való tekintet nélkül — magához vette az oltáriszentséget. — Hisz maga Istenben?— kérdezte az atya az egyik zsidó férfit. — Igen. — Elfogadja Jézus jelenlétét az oltáriszentségben? — Elfogadom. S a fiatal káplán már oldozta is fel és megáldoztatta. Sohasem nézte, hogy a barikád mely oldalán állt a sebesült. — Egyik rászólt a másikra, hogy vegye fel ő is az utolsó kenetet... Ima és emlékezés halottak napján Aki feláldozott és megáldoztatott Te, örülj neki, hogy itt van a tisztelendő úr, gyere, áldozzál meg! S ha valaki húzódozott, szinte parancsba adták, hogy tanúsítson őszinte megbánást. Nekem meg az volt a dolgom, hogy vigasztaljam és bátorítsam őket: adjanak hálát az Úristennek, hogy csak egyik slábukat amputálták, hogy csak az egyik kezüket. „A II. vatikáni zsinat értelmében helyesebb, ha a betegek kenetét nem nevezzük "*utolsó kenetnek'", mivel ez nem csupán azoknak a szentsége, akik a legsúlyosabb életveszélyben vannak.” (Teológiai kisszótár) Azok az októberi, novemberi napok arról győzték meg az atyát: nem igaz, hogy félnek az emberek a paptól, és az utolsó kenet a halál árnyékát vetíti elő. Ellenkezőleg! — Engem boldogított, hogy erősíthettem bennük a hitet, s tehettem valamit értük. Ha megjelentem, az örvösök szerényen visszahúzódtak. Csak a collare, a kemény gallér árulkodott arról, hogy az Isten szolgája lépett közéjük. A Kun utcában oroszok is feküdtek, s amikor az atya a kórterembe lépett, a katonáknak is áldást osztott. — Érezték, hogy pap szól hozzájuk, és volt, aki keresztet vetett. Azokban a forradalmi napokban továbbképzést tartottak a baleseti klinikán, s ezért többen vidékről utaztak fel a fővárosba. Végül az épületben ragadtak. A sok sebesült miatt azonban nemegyszer a földön, a matracokon aludtak az orvosok, az asszisztensek, vagy jobb esetben az asztalokra dőltek, és a fejükre húzták a takarót. — Testvérem, Krisztus papra vágyik — mondta az atya, ha megállt a szenvedő ágya mellett. Egyszer azonban, nagy ügybuzgalmában, egy orvosnak is fel akarta adni az utolsó kenetet... Bertók Ferenc atya az általa celebrált misék helyszínéről — felszentelése óta — naplót vezet. Akár New Yorkban imádkozik a Szent Patrick Székesegyházban, akár egy erdélyi falucskában. És azt is felírja magának, hogy kiért szólt az ima. 1956. november 1-jén, mindenszentek napján, és 2-án, halottak napján a Kun utcai kápolnában azokért imádkozott, akik a forradalom áldozatai voltak.— Azóta minden évben, a halottak napján, sohasem hagyom ki az imáimból azokat az ötvenhatosokat, akik igazságtalanul haltak meg. A halottak napja a jámbor clunyi bencés apátra, Szent Odilóra vezethető vissza, aki 998-ban elrendelte, hogy a clunyi kongregáció összes kolostoraiban mondjanak el november 1-jén a vesperás — esti ima — után egy halotti zsolozsmát. A szokás követőkre talált, végül pedig az egész egyház átvette. Szent X. Pius 1903-tól 1914-ig ült Szent Péter trónján — a halottak napját „a szegény szenvedő lelkek főünnepévé” tette, amikor is minden pap három misét mondhat. Bertók atya 1960ig járta a kórházakat, látogatta a betegeket, akkor azonban a baleseti klinika párttitkára — mellesleg egy orvos — félre nem érthetően közölte vele: „Azonnal hagyja el a kórházat!” Ettől kezdve nem tette be a lábát többé oda, ahol ötvenhatban e hittel gyógyított. 1948. június 20-án szentelte pappá Esztergomban Mindszenty hercegprímás, akit néhány hónappal később, decemberben letartóztatott az ávó. — Mi szeminaristák abban segédkeztünk neki, amiben tudtunk. Meglepődve tapasztaltuk — és ez nem közismert vele kapcsolatban —, hogy a vacsorája nemegyszer csak egy szelet kenyérből állt, amit megsózott és megpaprikázott. Azt mondta: „Amíg van magyar ember, akinek kenyér se jut, addig a prímás ne lakjon jól.” Már az orvosa is ráparancsolt, hogy az egészsége érdekében többet kellene magával törődnie... Mindszenty a csütörtökről péntekre virradó éjszakákat imádsággal töltötte. Visszavonult a hálószobája melletti kápolnába, és egész éjszaka fent volt. Ezzel is példát mutatott, hogy csak az imádság révén tudjuk megváltoztatni a világot. Elsősorban önmagunkat alakítjuk át, s aztán szépen lassan a világ is megváltozik. „Az imádság potenciálisan a lét legszélesebb, az univerzum, a teremtés, élet és halál legtágabb dimenziója. Kétszárnyú kapu. Az egyik szárnya fekete, a másik sötét. De az imádság mindkettőt kizárja. A küszöbön egy gyermek áll. Én állok, te állsz, ő áll, mi állunk.” (Pilinszky János)1957 elején felkereste az atyát a Kun utcai kápolnában egy asszony, és arra kérte, mondjon misét a férjéért. — Úgy emlékszem, így írtam be a naplómba — amelynek akkori füzetdarabjai a sok költözés során elvesztek —, „az eltűnt Pálért”. A Kun utcai kápolnát Szent Ritáról nevezték el, aki mint tudvalévő, a kilátástalan ügyek védőszentje. Az asszony egy kilátástalan helyzetben fordult Szent Ritához, és sok évvel később, amikor találkoztunk, emlékezett azokra az órákra, és énrám, Maléter Pálnénak hívják. Bertók Ferenc atya 1991. november 2-ján, halottak napján, a huszonegyezer-nyolcszáz-nyolcvankettedik miséjét mondja a Rózsák terén, és ezekkel a szavakkal emeli majd fel az oltáriszentséget. .....mert eljő az óra, melyben mindnyájan, kik a sírokban vannak, meghallják az Isten Fia szavát, és eléjönek, kik jót cselekedtek, az élet feltámadására, akik pedig gonoszt cselekedtek, az ítélet feltámadására, ámen.” Kő András torp Haldokló orosz katona a Markó utcai mentők pincéjében a forradalmi napokban (A szerző archívumából) 1991. november 1., péntek Iskolaigazgatók kinevezése író helyett vélemény X .H" Az Alkotmánybíróság — mint ismeretes alkotmányellenesnek ítélte, s így hatályon kívül helyezte az iskolaigazgatók, óvoda- és nevelőotthon-vezetők kinevezéséhez társított, pályázati eljárást szabályozó, 1986-os művelődési miniszteri rendeletet, és emlékeztet arra, hogy az önkormányzatokról szóló törvény alapján a helyi képviselő-testület nevezi ki az igazgatókat. Sok pedagógus sérelmesnek tartja szerzett, kapott jogaik — a pályázó igazgatókkal szemben érvényesíthető vétójog — visszavonását, s hírek szerint vannak köztük olyanok is, akik az önkormányzati törvény módosítását tartanák inkább helyesnek. Mit lép ebben a helyzetben a Művelődési és Közoktatási Minisztérium? Szűcs Miklós főosztályvezető elmondta, hogy elkészült egy új miniszteri rendelettervezet arról, mi lehet a nevelőtestületek szerepe feletteseik kivgasztásának folyamatában. Ez a szabályozás nem korlátozza — mint az eltörölt rendelet, amely számos megoldatlan helyzetet produkált a nyáron — az önkormányzatok döntési jogait, ugyanakkor véleményezési lehetőséget nyújt a tantestületeknek, az érdek-képviseleti szerveknek. És bővíti a kört: véleményezési jogkört ad — ott is, ahol nem működik még iskolaszék — a szülői közösségnek is. Meg kívánja őrizni az új rendelet az igazgatói pályázatok nyilvánosságát — természetesen az állami költségvetési szervek által fenntartott iskolák igazgatóinak kinevezéséről van szó —, kontrollálhatóságát, és kiemelt hangsúlyt szán az eljárásban a szakmai szempontoknak. A nevelőtestület joga és kötelessége — erősíti meg a rendelettervezet —, hogy elnökből és két tagból álló bizottságot válasszon, amely testület részt vesz annak eldöntésében, melyik pályázat — esetleg pályázatok — felel meg a kiírás feltételeinek. A pályázatokat e bizottság ismerteti és véleményezteti — rendkívüli nevelőtestület értekezleten — a tanári karral. Az értekezlet akkor határozatképes, ha a szavazati joggal rendelkezők legalább kétharmada jelen van. A szavazás titkos. A szülök közösségének — ugyancsak titkos szavazás alapján kialakult — állásfoglalását írásban kell a bizottság elé terjesztenie. A szakszervezetek maguk döntik el, milyen módon alakítják ki álláspontjukat. Ha a pályázati eljárás sikertelen marad, az önkormányzat az intézmény dolgozói közül bíz meg valakit igazgatónak — a Munka Törvénykönyvének szabályai szerint — átmeneti időre. Ha az igazgató megbízása a nyugdíjkorhatár elérését megelőző két év alatt járna le, a megbízás — pályázat kiírása nélkül — a véleményezésre jogosultak többségi véleménye alapján meghosszabbítható. E szabályozás — tárcaközi egyeztetés után — a Művelődési és Közoktatási Minisztérium szándéka szerint az új közoktatási törvény életbelépéséig lesz hatályos. "Kérdés: mindezt elfogadják-e a pedagógusok, illetve: módjukban van-e nem elfogadni? (medve) Emlékművet avattak Kálón Évtizedekig csak a néma csend Egy aprócska, ám sok vihart átélt kisközség lakói hónapokkal ezelőtt úgy döntöttek, hogy emlékművet állítanak az I. és II. világháború káli áldozatainak. Az avatásra dr. Balsai István igazságügy-minisztert kérték fel. Az igazságügy-miniszter annál is inkább örömmel teljesítette kérésüket, mivel apai felmenői szülőfalujának földjére léphetett. Különleges alkalom a vérgőzös háborúk emlékművének leleplezése, hiszen — dr. Balsai István szavait idézve — közel ötven esztendő telt el történelmünk legnagyobb világégésének, a II. világháborúnak a befejezése óta. A nemzet tudatába a függetlenségért folytatott, de vérbe fojtott forradalmak, a függetlenségért vívott, ám elvesztett háborúk vésődtek századokon át. Szinte egy szűk emberéletnyi időnek kellett eltelnie ahhoz, hogy a még ma megmaradtak — azok, akik élő, hús-vér emberként ismerték és szerették a háború poklában elesetteket, gyermeküket, édesapjukat, férjüket, jegyesüket, testvérüket, más rokonukat vagy barátaikat — most hivatalosan, nyíltan megvallva érzéseiket, gyászünnepség keretében hajthassanak főt a halottak, a háború áldozatai előtt. Európa államai között Magyarország az áldozathozók „élmezőnyébe” tartozik. Megdöbbentő helyezésünk adatait ismerve, szembeötlő az a vétkes mulasztás, amely több mint négy évtizede terheli lelkiismeretünket, béklyózza a tudományt, a tanítást és a közművelődést. Háborús veszteségeink döntő hányadát ugyanis évtizedeken át egyszerűen meg sem említették. A trianoni Magyarország jeltelen tömegsírjában (amely persze földrajzilag Szibériát is jelenti, valamelyik láger temetőjét vagy Ukrajna pusztaságait), mintegy 750 és 900 ezer között lehet a háborúhoz kapcsolható halottak, elesettek száma. Ebből mintegy 4—5000 férfi a Kárpát-medencében, a tágabban vett Európatérben és Szibériában nyugszik. Tisztelet tehát azoknak, akik évtizedeken át csöndes hallgatásba burkolóztak, cipelve sokszor hozzátartozójuk halálának összes keresztjét, a meghurcoltatásokat, a hátrányos helyzetet — mondta a miniszter. Az aprócska, ám sok vihart átélt kisközég lakói gyertyát gyújtottak és emlékeznek. Immár visszavonhatatlanul. (cs. n. a.) Válság és remény: feszült helyzetben Apparátust az SZDSZ-nek A kártyaparti attól az, hogy ott valamiféle játék folyik. Például hazárd, póker... De vajon mitől liberális klub a liberális klub? — gondolkodtam Kecskemét és a főváros között, hazatértemben, merthogy ott vettem részt kedden, késő este egy ilyen jellegű öszszejövetelen, amelyre az előadó patinás politikai múltja,, izgalmasnak tűnő személyisége csábított: Tölgyessy Péter. Sajnos, nem sokan érezték ezt a fajta csábítást Kecskeméten. Sajnos? Nem is tudom!... Lehet, hogy jobban jártak az otthon magyarnorvégét néző szabad demokraták, hiszen az elnök nélküli párt elnökjelöltje előadásában mintha kínosan ügyelt volna arra: erről ne! Tán ezért fordulhatott elő: emlegettetett Botos Katalin és Kupa Mihály, Torgyán József és Bethlen István, s természetesen a miniszterelnök, ám hazulról senki. A párt belső helyzetének elemzése helyett megtudtam: a kormánytagok az első három hónapjukat bútorcserére használták, hogy Széles Gábor 150 millióért szerzett másfél milliárdot, hogy Antall József addig miniszterelnök, amíg Torgyán József akarja ... Baj van a privatizációval, a vagyonuktól és hatáskörüktől nagyban megfosztott önkormányzatokkal, természetesen a költségvetéssel, és persze a kárpótlással ugyanúgy, mint az egyházi javak viszszaadásával, s mindez egyértelműen jelzi: az ország válságban van. Mi tagadás, nem rózsás a helyzet! Ezt támasztja alá, hogy minden megtermelt három forintból kettővel a költségvetés gazdálkodik, s csak eggyel a polgárok. Ehhez kapcsolódik szervesen, hogy a múlt évben az volt a kérdés: lehet-e csökkenteni az adókat, ma viszont már az, lehet-e növelni? Tölgyessy Péter leszögezte: ezen az úton nem jutunk ki a válságból, s ha e rossz folyamatok nem állnak le, hát nincs remény. Erre azt mondom: rendben. Ám, sajnos, hogy hogyan tovább, a liberális klub kecskeméti összejövetelén nem alakult ki semmiféle nézet, hacsak az nem, hogy az SZDSZ számít az öntevékeny, kezdeményező polgárokra és a beáramló tőkére. Ezt Tölgyessy Péter komolyan mondhatta, hiszen egy kérdésre adott válaszában is megfogalmazta. Ez arra vonatkozott: segíthetne-e a bajból való kilábalásban az utca... Értsd: a tüntetés. Merthogy pattanásig feszült a gyárakban a hangulat. Nem is volt a válasz, s az indok: ez csak tetézné azt a sok gondot, amelyet a környezetünkben tapasztalnak a befektetni vágyók. Lehet, s napi gondok miatt húzódhatott háttérbe a párt számtalan baja, s maga a liberális eszmék hirdetése is, mert azt csak-csak nem tekinthetem annak, hogy az SZDSZ-nek jól felépített apparátusra van szüksége, de tán az sem speciálisan szabad demokrata felfogást tükröz, hogy össze kell fogni az öntevékeny embereket... Ez nem az! De még tán az sem, ha a klubtagság baltát emelget a tévé hírműsorainak hallatán ... Baltát. Bele a tévébe. No, nyugalomra intette őket a képviselő, és liberális versenyszellemet hirdetett a frekvenciák terén is. Ám érdekes: e versenyben az Új Magyarországnak nincs helye... Mi egy erőszakkal létrehozott, állampolgári pénzen működő, senkinek sem kellő lap vagyunk, amolyan néhány ezer példányos kiadvány, tudtam meg Tölgyessy Pétertől. Azon töprengtem hazafelé jövet: vajon a kritikának lehet-e Iránya a liberalizmus? Hát persze, hogy lehet! De azt jelentené az alkalmazása, hogy szabadon mondunk azt, amit csak akarunk, s nem tartozunk felelősséggel a tényeknek? V. A.