Új Magyarország, 1992. augusztus (2. évfolyam, 181-205. szám)

1992-08-01 / 181. szám

KbU II. évfolyam, 181. szám jj/i^m mmm i| 1992. augusztus 1., szombat,ms•)£ll601 TUDÓSÍTÁS 1_______________________________ 1 ­ A külföldi tőkebefektetők szavazata A nyugatiak e pillanatban valóságos nép­szavazáson támogatják a nyitási politikát. A külföldi befektetések nagyarányúak: az első fél évben további 800 millióval növekedtek, és ma már meghaladják a 3,9 milliárd dol­lárt. Nem kell azzal számolni, hogy ez a fo­lyamat leáll. „Az első száz világcég jelen van itt ilyen vagy olyan formában" - állapítja meg Madarász László, a BKD, azaz egy olyan bank főnöke, amelyet a BNP a Dresdner Bankkal és egy magyar intézménnyel közö­sen hozott létre. E külföldi inváziót nagymértékben elfo­gadja mind a politikusi kategória, mind pe­dig a lakosság. Mindamellett bizonyos bírá­ló hangokat is lehet már hallani. „Ha ez így folytatódik, nemsokára csak dán szalámit­­lehet majd kapni a magyar üzletekben" - jegyzi meg aggodalmaskodva egy helyi ínyenc. „A cos­­ta-ricai banán tökretette a magyar alma piacát" - jegyzi meg egy szakértő. A nacionalista re­agálások mindamellett igencsak mérsékel­tek itt. A szocializmus oltványa - a központilag tervezett gazdaság - sohasem tudott igazán gyökeret verni Magyarországon. Kádár János vezette be azt, amit „gulyáskommunizmus­nak" neveztek, vagyis a tervet és a piacot elegyítő hibridet. Vajon utódai most afelé tartanak, hogy „gulyáskapitalizmust" építse­nek? Budapest pillanatnyilag még ingado­zik az olasz típusú „kettős gazdaság” és az osztrák mintájú „függő gazdaság" között. A tét mindenképpen egy európai modell. Erik Izraelewicz Budapesten jelentősen előrehaladt az áttérés a piacgazdaságra, de az „ olaszosodás ” veszélye fenyeget . Magyarország: a „gulyáskapitalizmus" Ez az írás a tekintélyes francia napilapban, a Le Monde-ban július 28-án jelent meg. A Magyar Távirati Iroda e terjedelmes cikket tendenciózusan kivonatolta és így küldte el előfizetőihez. Ezért lapunk szükségesnek találta a cikk közlését - teljes terjedelemben Budapesti különtudósítónktól: Igazi bazár ez a Budapest déli részén, a Kon­­dorosi úton levő piac. Itt, ezen a kopár he­lyen mindent vesznek és eladnak... vagy lop­nak. Ukránok orosz kaviárt kínálnak; len­gyelek „jugoszláv" cigarettával üzletelnek; egy idősebb román nő meghatározhatatlan eredetű Lacoste termékeket terít szét; egy fiatal vietnami férfi „Koreában gyártott", „Sunny" márkájú hifikészülékeket ajánlgat! Kicsiben visszaállt a KGST a magyar főváros­ban? Nem egészen. Itt, a háborúskodó Jugoszlávia és a szét­szakadófélben lévő Csehszlovákia között a forint az a pénz, amin kapva kapnak. A tér­ség „kemény" valutája ez, egy olyan ország­nak, Magyarországnak a pénze, amely már jelentősen előrehaladt az átalakulás útján. Milyen kapitalizmus váltja majd fel a Duna partján a hajdani piacszocializmust? Termé­szetesen nincs szó arról, hogy a terv helyébe a bazár lépjen, még akkor sem, ha százötven esztendő (a török megszállás) nem múlt el nyomtalanul. Arról sincs, hogy a latin-ame­rikai utat választanák. Budapest mind ez ideig elkerülte az adósság átütemezéséről való tárgyalást és a hiperinflációt. Magyar­­ország leginkább Európában, valahol Olasz­ország és Ausztria között keresi a maga szá­mára a modellt. „Két esztendő leforgása alatt igazi piacgazdaságot teremtettünk"- állítja ma­gabiztosan a Magyar Nemzeti Bank (MNB) új főnöke, Bod Péter Ákos, a hatalmon levő jobbközép párt, a Magyar Demokrata Fó­rum (MDF) funkcionáriusa. Piacgazdaságot, valóban. A bazárokét, amilyen a Kondorosi úti, az ilyenektől több tucatra való van nap­jainkban az országban. És egyéb szabad pi­acokét is. A zöldség és gyümölcs, a bóvlik, valamint a részvények és a kötvények sza­bad piacát (tőzsde)... Beszélhetünk már ennek nyomán piac­­gazdaságról? Antall József miniszterelnök két éven át aktívan folytatta az utolsó „kom­munista" kormány által 1988-tól kezdve nagymértékben megvalósított liberalizálást. Igaz, néha habozó magatartást tanúsított. Ám csakúgy, mint „kommunista" elődeik, a magyar „liberálisok" is gyakorlatiasak. Bu­dapest ily módon nemcsak megtartotta, ha­nem növelte is előnyét Varsóval és Prágával szemben. A csődeljárásra, a központi bank­ra és a számvitelre vonatkozó, nemrégiben elfogadott törvényekkel minden vagy csak­nem minden intézményt megteremtettek a piacgazdaság számára. Ezek az intézmé­nyek azonban gyakran még bejáratás alatt vannak. És manapság egyesek aggódnak néhány torzulás miatt. A magyar kapitalizmus, ahogyan kibon­takozóban van, valójában „az olasz modell" néhány - korántsem a legjobb - vonását kezdi mutatni; egy „kettős" gazdaságét, amelyben egymás mellett léteznek a gazdag régiók (Budapest és a Dunántúl) és a sze­gény régiók (az ország északkeleti és délke­leti része), és ahol egymás mellett található a mindenütt jelen levő, politizáló és kevéssé hatékony állam, valamint egy dinamikus, felelős és független magánszektor. A „beteg­ség" szimptómái ismertek: a közkiadások el­lenőrizetlenek, az illegális gazdaság virág­zik, az állami ipari szektor nehézkes és ke­véssé versenyképes. És ezek a szimptómák kezdenek mutatkozni. A költségvetési hiány megszalad A közkiadások fékentartása? Az állami költségvetés, amely egyensúlyban volt 1990-ben, azóta erőteljesen megromlott. Né­hány nappal ezelőtt a kormány felülvizsgál­ta 1992-re vonatkozó célkitűzéseit: a hiány megközelíti a bruttó nemzeti össztermék 5 százalékát (1991-ben 3 százalék volt). Ag­gasztó növekedés? „Nem" - válaszolják erre a pénzügyminisztériumban, ahol utalnak a vártnál jobban elhúzódó recesszióra. Min­denekelőtt aláhúzzák, hogy az államnak egyáltalán nem okoz nehézséget e hiány fi­nanszírozása a belső megtakarításokból. A magyarok, akiket a munkanélküliség veszé­lye fenyeget, mostantól takarékoskodnak. Nem esik pánikba a Nemzetközi Valuta­alap sem, amely különben általában igen­csak szigorú ebben a tekintetben. „Nem szá­mít rendellenesnek, hogy egy ilyen radikális át­alakulás időszakában a hiány elmélyül" - kom­mentálja a kérdést Szapáry György, a nemzet­közi szervezet állandó budapesti képviselő­je. „Ügyelni kell azonban arra, nehogy az okok strukturálisokká váljanak" - fűzi hozzá. „Bevé­teleink egy piacgazdaságénak felelnek meg, kiadá­saink viszont egy tervgazdaságénak" - mondja a maga részéről Surányi György, az MNB volt elnöke, akit néhány hónappal ezelőtt a miniszterelnök „kigolyózott", és aki jelenleg az Európai Nemzetközi Bank (CIB) élén áll. Az utóbbi két évben a kormány kezdte lefa­ragni a közkiadásokat, ezen belül az ártá­mogatásokat. Ezek az 1989-es évben a nem­zeti össztermék 13 százalékát tették ki, ta­valy viszont már csak 7 százalékát. Az a cél, hogy 1995-ben egy százalékig csökkentsék őket. Most azonban egy másik nehéz forradal­mat kell kezdeni, éspedig át kell alakítani a szociális kiadások rendszerét, az egészség­ügyet, a nyugdíjrendszert, a közoktatást, a lakásgazdálkodást. A szocializmus kemény magvát kell tehát támadni, „az elért vívmá­nyokat". Nem könnyű lépés ez recessziós időben. „Mindamellett mostantól hozzá kell lát­ni, hogy helyükre tegyék a leginkább központi he­lyet elfoglaló szociális rendszereket" - jegyzi meg magyarázólag Szapáry György. „A kö­vetkező tizennyolc hónap alatt sok mindenhez nekifoghatunk"- ígéri Kupa Mihály pénzügy­­miniszter. A Nemzetközi Valutaalap nyo­mása ellenére, számos megfigyelő amiatt aggódik, nem fog-e késlekedni ebben a ha­talom, tekintettel az 1994-ben esedékes par­lamenti választásokra. Adócsalás és feketegazdaság A bevételek oldaláról nézve a probléma másként fest. Az áfa, a jövedelemadó és a vállalati adók bevezetésével „Magyarorszá­gon ma már a nyugatira emlékeztető adórendszer létezik" - állapítja meg legutóbbi jelentésé­ben a Nemzetközi Valutaalap. Csak még be kell gyűjteni az adókat. Az adócsalás töme­ges méretű. „Enélkül költségvetésünk kétségte­lenül egyensúlyban lenne”-vallja be Kupa Mi­hály. Ez az összeg a nemzeti össztermék 5 százalékának felel meg, mint Olaszország­ban (szemben a franciaországi mintegy 2 százalékkal). Az adóbehajtás javítása érde­kében az adó- és vámhatóságokat nagy mértékben átszervezték. Az átszervezett adópolitika mindamellett nehéz feladatok előtt áll. A liberalizálás jó­voltából rendkívül dinamikus magánszek­tor jött létre. Hivatalos adatok szerint a be­jegyzett kis- és közepes vállalkozások száma két év alatt 5000-ről 57 000-re nőtt­­ és kö­zülük 12 000 külföldi partner részvételével alakult. Az egyéni vállalkozók száma 225 000-ről 340 000-re emelkedett. Vala­mennyi szektorban növekszik a magángaz­daság súlya. A Világbank becslése szerint „a hivatalos magángazdaság" részesedése a nemzeti össztermékből 1989-ben 19 száza­lék volt, napjainkban pedig eléri a 30 száza­lékot. Ezen túl egy tekintélyes „feketegaz­daság" is fejlődik, amely elkerüli mind az adók szorítását, mind pedig a statisztikai fel­mérést. Vagyonok alakulnak ki... anélkül, hogy valaha is nyilvántartásba kerülnének. A dinamikus, de független magánszek­torral párhuzamosan az államnak magának bizonyos nehézségeket okoz, miként vonul­jon ki az iparból. A nagyvállalatok privatizá­lása vontatottan halad. A feladattal megbí­zott Állami Vagyonügynökség gyatra ered­ményeket mutat fel. „Összesen az állami ak­tívumoknak mintegy 20 százaléka került magánkézbe" - vélekedik mindamellett Su­rányi György. Az 1991-es esztendő második felétől kezdve az állam elhatározta ezeknek a műveleteknek az újraindítását a folyama­tok decentralizálásával és megsokszorozá­sával együtt. A kormány, miközben gyorsítja a privati­zálást, felteszi magának a kérdést: mi lesz a jövőben az állam szerepe a gazdaságban, különösképpen az iparban. „A brutális libera­lizálás szükségszerű volt, és a kormány most azt követeli tőlünk, hogy törjük a fejünket egy ipar­­politika körvonalazásán" - magyarázza Török Ádám, az Ipargazdasági Intézet igazgatója. Melyek lesznek ennek az eszközei? A döntések még nem születtek meg. Egy do­log biztos: bármilyen legyen is a privatizálás üteme, egy jelentős állami szektor még hosszú időn át fenn fog maradni. Rögzíteni kell számára a játékszabályokat. Ezzel a cél­lal hozták létre­­ a privatizálással megbízott Állami Vagyonügynökséggel párhuzamo­san - az Állami Számvevőszéket, amelyhez az állami szektorban maradó vállalatok tar­toznak. „Ez egy holding lesz, amely a lehető leg­jobban kell, hogy képviselje az állam érdekeit az iparban, hasonlóan az olasz IRI-hez" - mondja Bartucz Sarolta, egy kisebb tanácsadó testü­let vezetője, amely testületet azzal a céllal tartottak meg, hogy dolgozzon a témán. Őszintén szólva az olasz inspiráció nyug­talanító. Mind ez ideig, úgy tűnik, a kor­mány oly módon utánozza az Alpokon túli modellt, hogy bizonyos állami vállalatok élére politikai elvbarátait nevezi ki. Hason­lóképpen azt ígéri, hogy „rugalmasan" fogja alkalmazni a csődtörvényt, ami azzal a koc­kázattal jár, hogy segíti egy kiterjedt, nem versenyképes állami ipari szektor kialakulá­sát. Az osztrák modell Az „olaszosodás" elkerülése végett, mint Kupa Mihály állítja, gyorsan végrehajtják a költségvetés reformját, javítják a kisvállal­kozási szféra morálját, gyorsítják a privati­zálási programot és tágabb értelemben foly­tatódik az állam kivonulása a gazdaságból. A pénzügyminiszter híve a „vegyes gazdaság­nak" - „Magyarországon mindig erős volt az állami szerep és az marad a jövőben is" -, és úgy látja, hogy ha országának rendelkeznie kell egy követendő modellel, az inkább Ausztria lehetne. Egy vonatkozás valóban közelíti Magyarországot nyugati szomszéd­jához: a külföldi tőke szerepe. A külkereskedelem liberalizálása, a kül­földi befektetéseket ösztönző politika és a forint majdnem konvertibilis volta, amelyet a nagyvállalkozóknak biztosítottak, az or­szág látványos nyitásához vezetett. A gaz­daság egész szeletét szerezte meg a nyugati tőke (a kereskedelmi hálózat terén, példá­nak okáért). A hírneves Gundel éttermet egy magyar származású amerikai, Láng György vásárolta meg. A két nagy biztosító­­társaság, a Hungária és az Állami Biztosító átkerült külföldi csoportok, az Aegon és az Allianz kezébe. A Chinoin gyógyszeripari céget a francia Sanofi cég (Elf csoport) sze­rezte meg, a Csemege üzlethálózat az oszt­rák Julius Meinl kezébe került... És a Credit Lyonnais egy pompás, 19. század elején épí­tett palotát vásárolt magának a Vörösmarty téren, Budapest idegenforgalmi, kereske­delmi és pénzügyi központjában. W/MAIIVAKOKN/Ui tudósa­tás Csapda a királynak? Tudósítónk telexjelentése: Corneliu Coposu, a romániai Nemzeti Kereszténydemokrata Parasztpárt és a Demokratikus Konvenció elnöke a svájci Ver­­soix-ban találkozott és megbe­szélést folytatott Hohenzollern Mihállyal, Románia volt királyá­val. A parasztpárt elnöke a haza­térés után meglepő nyilatkoza­tot adott a Romania Libera (egyébként királypárti) napilap­nak. Coposu úr elmondotta, hogy a romániai Nemzeti Libe­rális Párt általi elnökjelölés csap­da volt I. Mihály király számára és ennek hipotézise őfelségét nagyon megbotránkoztatta. Co­posu úr szerint Hohenzollern Mihály határozottan visszautasí­totta, hogy beleavatkozzon Ro­mánia belpolitikájába. Ugyanak­kor kihangsúlyozta, el sem tud­ná képzelni, hogy másként térne vissza az országba, mint király­nak,­­tehát a trónra és nem köz­­társasági elnöknek). Corneliu Coposu szerint I. Mihály királyt azért akarták csapdába léptetni, hogy a politikai harcból (elnök­jelölés és az ezzel járó kampány) vesztesként kerüljön majd ki, veszítse el méltóságát. A Nemzeti Liberális Párt egyik tagja (aki ott volt a versoix-i kül­döttségben is) nyilvános vála­szában valótlannak, tendenció­zusnak és a királyi sajtóiroda hi­vatalos közleményével is ellen­kező állításnak nevezi Corneliu Coposu kijelentéseit. A kialakult nézeteltéréseket az e hét végére ígért királyi üzenet tisztázhatja. (Botos) ei----------------------------------------------­Honeckert kényszerítették a távozásra Kölni telefonjelentésünk: Erich Honecker nem önként és jó­szántából tért vissza Németor­szágba. A hajdani NDK utolsó államfőjére mind Chile, mind Moszkva nyomást gyakorolt. A Kölnben megjelenő Express - diplomáciai körökből származó információkra hivatkozva - egyenesen azt állítja, hogy erő­szak alkalmazásával fenyeget­ték, abban az esetben, ha nem lenne hajlandó elhagyni a dél­amerikai ország követségét, ahol feleségével 1991 vége óta tartóz­kodott. Vendéglátóinak türelme első­sorban a nagykövet Clodomiro Al­­meyda jóindulatára támaszko­dott, aki annak idején a szocialis­ta Allende-kormány külügymi­nisztere volt, majd Pinochet kato­nai puccsa után az NDK-ban ta­lált menedéket. Ennek fejében érzett háláját rótta le most a Ho­­necker házaspárral szemben. Chile közvéleményére az is ha­tást gyakorolt, hogy a Német Szocialista Munkáspárt volt ve­zetőjének ügyvédei sikerrel vit­ték be a köztudatba: védencükre politikai kirakatper vár. Amikor végleg kiderült, hogy Oroszország nem hajlandó ele­get tenni Honecker kívánságá­nak és megtagadta tőle az általa szorgalmazott menekültjogot, a hatalmát vesztett német politi­kus egyre nagyobb terhet jelen­tett a Moszkva és Santiago közöt­ti normalizálódás számára. Patricia Aylwin elnök felismer­te, hogy Honecker tartós témává válhat, amennyiben chilei bíró­ság előtt keresné igazát a követ­ség területéről történő kiutasítá­sa ellen. Ezzel az évekre elhúzó­dó jogi kötélhúzással pedig nem akarta megterhelni a keresztény­­demokratákra és szocialistákra épült koalíciós kormányt. Santiago így „persona non grata"-nak minősítette Erich Ho­neckert. Szerdán délután az orosz biztonsági szervek alkal­­mazottai jelentek meg a chilei kö­vetségen és kényszerítették arra, hogy elhagyja az épületet. Ho­necker nem fejtett ki ellenállást, belátta, hogy menekülése véget ért. „Éppen ideje volt, hogy a per megkezdődjön ellene" - mon­dotta Helmut Kohl kancellár. A „Sztálini Áldozatok Szövetsége" nevet viselő szervezet életfogy­tiglani szabadságvesztést köve­telt Honecker számára. Richard Knöchel elnök a Saar-vidéki rá­dióban kijelentette: „Arra kell gondolni, hogy 16 millió embert zárt be az úgynevezett Német Demokratikus Köztársaságba, amely nem volt egyéb, mint egy börtön." Ugyanakkor óvott attól, hogy Honeckerből mártírt csi­náljanak. „Öt-hat esztendő után kegyelmet kaphatna" - mondot­ta. Hansgeorg Bräutigam vezető bí­ró szerint a Honecker elleni per előreláthatóan októberben kez­dődik majd. Az 55 éves Bräutigam 1977 óta áll a berlini jogügyi szervek szol­gálatában, nevéhez több kényes per levezetése kapcsolódik. 1981- ben a város híres építőipari bot­rányában hozott ítélete az akkori szociáldemokrata polgármester Dietrich Stobbe lemondását ered­ményezte. Erich Honecker érdekeit há­romtagú ügyvédcsoport képvi­seli majd. Közülük a legismer­tebb a 70 éves Friedrich Wolff, aki az NDK egyik legtekintélyesebb ügyvédjének számított és akit szoros személyi kapcsolatok fűz­tek a Honecker-házaspárhoz. A moabiti börtön prominens lakója átesett az első orvosi vizs­gálaton is. „Jó erőben lévő ember benyomását keltette, aki semmi­féle akut betegségre nem pa­naszkodott" - hangzott az orvo­sok véleménye. Margot Honecker távozása után Moszkvából vezető német politi­kusok azon véleményüknek ad­tak kifejezést, hogy a volt NDK miniszterasszonya ellen is meg kell indítani a vizsgálatot. „A ber­lini igazságszolgáltatásnak meg kell vizsgálnia, hogy lehetőség nyílik-e a bűnügyi eljárás megin­dítására Margot Honecker ellen. Amennyiben igen, úgy a kor­mányra vár a feladat, hogy Chi­létől kiszolgáltatását kérje" - mondotta Horst Eylmann, a parla­ment jogi bizottságának keresz­ténydemokrata elnöke. A szociál­demokraták belpolitikai szakér­tője, Wilfried Penner így véleke­dett: „A kényszeradoptációk vádjából könnyen levezethető a személyi szabadság megsértésé­nek büntetendő ténye." (Az egy­kori NDK-ban a politikai elítéltek gyermekeit hithű kommunista nevelőszülőkhöz adták és ezt Honeckerné személyesen irányí­totta.) Stefan Lázár

Next