Uj Magyarság, 1938. január (5. évfolyam, 1-24. szám)

1938-01-01 / 1. szám

SZOMBAT, 1938 JANUAR 1 Táirai tüzek Irta: Dékány András Szent Miklós napján jött meg a tél és úgy lehet, a szent püspök hozta a nagy fehérséget hegygerinceken át, fellegeken keresztül, hópihékkel töm­­­ködve puttonyát. Mert úgy történt a dolog, hogy koraősztől kezdve csak az eső hullt a magasból, meg a szelek vi­­háncoltak a völgyekben, nedves, kor­hadó leveleket ragadva tova... de az igazi tél egyre késett, nyilván tanyát ütött a lengyel síkságon, vagy az is le­het, hogy gyenge volt még és nem birt felkapaszkodni a rónaságok felől a Tátra meredek oldalán. Bizonyára így, mert emlékszel talán, amikor tavaly nálam jártál, szánkó hozott az állomástól november közepén és elbúcsúztál, hogy a havasi legelőkre méteres hótakaró borul és nem szed­hetsz majd havasi gyopárt. November közepe volt akkor, az ám, valódi téli idő és tartott mindez áprilisig, amikor a fehérséggel együtt te is elmentél, egyetlen szál gyopárral a sapkád mel­lett, amelyet az utolsó napon szedtünk, — emléknek. Elmentél, azzal az ígéret­tel a szádon, hogy a tél jöttével ismét visszajösz... és lásd, késve jött el a tél, közeleg Jézus születésének napja és még mindig nem vagy itt! Ezért is írom ezt a levelet, nem panaszképpen, neheztelve, mert mi , hegyi emberek türelmesek vagyunk, várakozás a kenyerünk, az életünk és talán a jö­vőnk is. De várj, szó se arról, hogy panasz­kodom. Az igazság az, hogy megjött a tél, Szelecki vette észre elsőnek, Sze­­lecki Mihály favágó, akit te is ismersz. Miklós napjának előestéjén az irtáson dolgozott, rőzsefény mellett és akkor, egyik percről a másikra, bukkant fel a tél! Figyelj csak: Mihály rátámaszko­dott a szekercére, pihenőt tartott ére­­pen és belebámult a tűzbe. Majd oldalt valami neszezést hallott, apró léptek koppanását, fogacskák ütődését... és ahogy feltekintett, hát a rőzsetűz szé­lén egy mókus állt! Vöröses gúnyába öltözött mókus, lábacskáit összedör­­zsölgetve és a tűznek tartva. Fázott és alig melegedett keveset, felkapta fejét, figyelt, megfeszítette lábait, átpattant a tűzön és eltűnt Mihály szeme elől!... Szél támadt, megborzongtak a hegyek, a fák, a favágó és alig hogy eltűnt a mókus, — hullani kezdett a hó! így jött meg a tél. Reggel, amikor beállított hozzám Szelecki, elfogódva, titokzatos arccal. ..ehéz volt már a házunk tája. — Uram, — mondta remegő hangon, — találkoztam a hótól félő m­ókussal! Igazában, szemtől-szembe vele, ott a tűznél, amikor vágtam a fát... Mert akárhogyan is mosolyogtok, a ..hótól félő mókus” valóban létezik. Szelecki Mihály egyébként is szava­hihető ember és mások is alátámaszt­ják az igazát. Mikulás apó hozza a téli fehérséget s csizmája előtt ott rohan a mókus reszkető testtel, vacogó fogak­kal ... Szóval így, fehérségben élünk a Tátra hegyei között, mint ti Magyar­­országon. Egy azonos színben, habfehér takaró alatt. Hogy honnan tudom mindezt, amikor még nem is kaptam tőled levelet? Na, hallod, Simonkára csak emlékszel és tudhatod azt is, hogy nem ismer határokat?! Az ősszel eltűnt, előzőleg megfoldozta vásott csizmáját, a szakadozott vadásztekét, amit még én adtam neki és eltűnt, köd előtte, köd utána, két hónapig nem is láttuk... Tegnap azután felüvöltöttek a kutyák, végig a falun, egészen az erdészházig. Valaki küzködött a hóban, olykor meg­állt, nézte az apró házikók füstölgő ké­ményeit, majd megint elindult, átke­rült a befagyott patakon és jött a ház felé. Az ablakból láttam, hogy Simonka az, öreg csavargója a mi vidékünknek, rongyosabban, mint valaha. És ha em­lékszel rá, talán nem nehéz visszaidéz­ned, hogyan töltötte be Simonka hangja a szobám négy falát: — Itt vagyok végre, de én ugyan nem bánom ezt a havazást! Mert tu­dod, gazdám, ilyenkor nincsenek hatá­rok, mindent ellep a hó. A határkövek egyszínűek és akár azt gondolhatom, a régi világban élünk, lemegyünk a tó­tokkal az Alföldre, meg visszajövünk és senki se áll utunkban, ha Kunszent­mártont akarjuk felkeresni, hogy be­drótozzuk ott a fazekakat... Innen tudom, hogy odaát is tél van. Ha kimegy az utcára és lábad alatt ro­pog a hó, talán felkuncog a lelked, ha eszedbe jut a tavalyi tél! Mondtad, fogjunk be a szánba, hajtsunk a ha­vasba és nézzük meg, miként él a birka­nyáj és a Hagara pásztorcsalád. — Ó, de szép lehet odafent, — hal­,­lom most is a hangod és érzem a kezed melegét, ahogy odasimultál mellém az ülésen, beburkolózva a takarókba jól. A szerszámokon új csengők szóltak, a rudas szinte polkázva vágtatott és az út, amerre jártunk, vízválasztókon fel-le, erdőkön át, tisztásokon keresz­tül, olyan volt, mintha nem is hóval, hanem muzsikával lett volna behintve. Majd magasabbra értünk, felhők közé értünk és a csengők hangját százszo­rosra verték vissza a láthatatlan szik­lafalak. Amikor megálltunk, fújtattak a lovak, onnan jobbról, a felhők alól felmorajlott a víz, a jég alatt pihenő Poprád ... Amikor kitárult a havasi legelő, eltűntek a felhők és kibukkant a nap, ragyogó, téli-kék égboltozattal. Dél volt. Az eszténa, a karám bezárva. A házikó ajtajában Hagaráné, a ked­venced. Alit, nézett, majd berohant lel­kendezve, hogy jövünk és a házikó megtelt fénnyel, nevetéssel, ragyogás­sal. Ó, ahogy elképzelem mindezt, szinte álmodom! Ahogy ott ültél a kemence fényében. Rajtad a tűz csodálatos varázsa és előtted a parasztasszony, piros kendő a ak Újév Radványban Írta: Oláh György Már mikor karácsony másodnapján először léptünk be ide, a kastély elő­csarnokába, ugyanez a hangulat csapott meg minket. Mintha nem is idegenbe jönnénk. Igen, ez a befüstölt­ címerre lángolva lobogó kandalló, a szomszéd terem csűrfalain sötétlő nagy bozontos medvebőrök, az ebédlőajtón át ide­­aranyló francia­ empíre csillár, ezek az oroszlánkörmök, szvette padok, ezek az óezüst kandeláberek, valahogy mind Tolsztoj és Puskin téli kastélyait jut­tatják eszünkbe. Azt az eltűnt, elsüly­­lyedt nagyúri világot, ahol a legvadabb orosz hófúvásban, a szteppék farkas­üvöltő telén se halt ki soha az atyafi­­ságos hangulat, a barátságos melegség és a főúri fény. Jobbra a nagyasztalon most karácsonyfa ég, de a gyertyák csak szentjánosbogarak a kandalló nyírfalángjaihoz képest. Újra meg újra belebámulunk a lángokba. Itt még a piszkavasat is firenzei ötvös készítette bronzzal vagy ezüsttel. Nézzük a tüzet és mint künn a parkot a hó, mint a belga ablaktáblák üvegét a jégvirág, egyre ugyanazok a benyomások és áb­rándok lepik be a lelkünk ... Ezt a kastélyt egyik legnagyobb ma­gyar mágnáscsalád fiai építtették. Száz­ezreket és százezreket öltek bele a ki­egyezéstől a háborúig. Csak a kilenc­százas évek után, valami hét kandallót hozatott ide Károlyi László gróf Firen­zéből. A márványportálokon és ajtó­kereteken egyenest Görögországból ren­delt munkások dolgoztak. Tavasszal, ősszel új és új rakományok érkeztek Firenzéből, Carrarából, Velencéből és mikor tavaly a szállóvá­ alakítást meg­kezdték, a harminc éve elraktározott márványfaragások mellett egy teljes kapuívet leltek vörösmárványból, az esztergomi Bakács-kápolna márvány­faragásaihoz hasonlót. Mátyás budai palotájának kapuit díszíthették ilyen gazdag renaissance-faragások. Legalább nyolcvan-száz különböző antik bútor­remeket írtak össze az istállóknál meg­húzódó öreg raktárban. Csak az olasz condottierik zsákmányában heverhettek egy-egy középkori olasz város bevétele után egymás hegyén-hátán olyan bro­kátok, amineket Károlyi László ide összehordott. Több mint százhúsz kü­lönböző színű és mintájú brokátot szed­tek leltárba most az átalakításkor, hen­geralakú fehér tokra tekert anyagokat, amelyek minden cél nélkül halmozódtak itt egymásra. Külön szonett-kötetet ér­demelne ez a gyűjtemény a maga al­­vadtvér­vörös, meggypiros, áprilisi­ kék, aranybarna bársonyaival, melyek ham­va mint a baracké és amelyeken az ■ ezüst-arany írás közt a régi miseruhák , színes virághímei váltakoznak a leg­­­­csodálatosabb préselt vagy égetett min­­i fákkal. Nincs az a kobald, amely olyan­­ izgató volna, mint ezeknek a középkori­­ olasz kelméknek kékje és a Balaton vize ■ nem örvénylik haragosabb zöldben,­­ mint egy-egy ilyen darab firenzei zöld­­, bársony mezeje. Marco Polo tevekara­­d­ványai és firenzei gályák jutnak­­ eszünkbe, ha egy-egy darab keleti sely­met is letekerünk tokjáról. Mennyi kek­­resettség és mégis milyen keresetlen­■ ség, mennyi zsúfoltság, mégis milyen otthonosság! A régi umbriai ládák mö­­­gül megfeketült oltárképek kerülnek elő, mégsem érezzük magunkat mú­zeumban vagy lomtárban. Ez a zsúfolt bőség egy életforma gazdagsága, a re­­naissance-lélek fénye világít be itt min­den sarkot. És ebben a környezetben lapozom most délutánonként a „Magyar Ház Barátainak” azt a legújabb képes ki­adványát, amely éppen a magyar vi­lág másik végére visz el minket: a Fertő-vidék falusi házai és paraszt­építkezései közé. A balatoni népi épít­kezésről tavaly megjelent pompás gyűj­temény folytatása ez. Kiáltóbb ellen­tétet el sem lehet képzelni, m­int ez a fényűző kastély és az a fehérre me­szelt, egyszerű, naív világ. Boltíves, apró házikók állnak a képeken libasor­ban. Sarkuk az utolsó boltívvel együtt a rábamenti utcaképzés divatja szerint nyílt utcára szögellik. Fedett boltív alatt állhat meg a vendég, mielőtt a tornáckapun benyitna és a ház gazdája is kikémlelhet oldalt az országútra, anélkül, hogy a kapun kilépne. Meny-I '­nyi vendéglátó barátság, mennyi naív kedvesség van mindebben. És milyen más ezeknek a kis házaknak a bel­világa is! A füstöskonyhák boltíve, a pitvarok tányérdíszítése, a nagy sze­neskályhák szerkezete, a kasok reke­szei, az eresz szarufái, a kenyértartó polcok és mestergerendák mind, mind egészen más, ősibb, primitívebb élet­­szemléletet lehelnek. A szakonyi és gyalokai üstökös házak nagy, borzas, busafeje éppen úgy a magyar világ egy másik pólusát mondják, mint a bő­­sárkányi nyájas pitvarajtók és a szil­­sárkányi tornácok cifra rostélyai. Mégis ez a naív esetlenség és szemér­­metes úriság, tán közelebb áll e bro­káttal, márvánnyal borított világhoz, mint azok a városi középosztály ottho­nok, ahonnan mi most ide jöttünk. Ezek a fertőszéplaki gazdaházak a maguk keleti méltóságával és zárt egyszerűségével a másik végleten ugyanúgy egy századokon át kialakult életformát, egy régi hagyományokon felépült zárt osztályízlést, ugyanolyan családhoz, származáshoz, világnézethez kötött otthonépítő erőt hirdetnek, mint boldogult Károlyi László gróf otthona. A Radványi-kastély alkotója sem nézhe­tett több meghittséggel és büszkeséggel parkjára e hatalmas belga tükörabla­kok mögül, mint a rábamenti kisgazda a maga virágos kis udvarára. Akár a parasztházakról készült gyö­nyörű mélynyomású felvételeket vizs­gálom, akár ezt a kastélyt, valahogy mindig a Zichy-illusztrációknak azokat a különös szárnyas démonait látom ma­gam előtt, akik, mintha az arkangyalok és Luciferek lelke ütközne meg bennük egyszerre, mindig elhagyatottak és társtalanok és mindig az űrben, ég és föld között lebegnek. Mi a középosztály fiai, akik most idetolakodtunk, mint a tolvaj és zöld vadászkalapokban, len­gyel bundákban, síruhákban úgy visel­kedünk, mintha ez a kastély már a mienk volna, tulajdonképpen ugyan­ilyen társtalanul lebegünk ég és föld között az űrben, egyforma messzeség- Évről-évre halad a világ évről-évre többet nyújt az O­RION-R A Dl OHBBfey 26 éve fennálló ■54 0%, 11% fr-H PPJI gBk IP&fc ■ éWa típusokról felvilágosításokkal Rdfg Ml ra B 1 AJa HfeSf “ life? «« y fy #1 sl szolnál és diitak­inu­l bemutatja. U*P sbfsJf Bar ív HM» össaet HTta £m3 |# 9 árjegyzéket ingyen küld Részlet — Csere. Vilmos császár ut 60. Telefon: 1-134-97 Készs­éggel bemutatja és ajánl a az alanti JBHB› tjg'.lBa 1B? fFj, 'Of ó állapotban lév­ő használt készülékeket is e || ff jjp ng |j| j|j 6 P 25,— dr udv. hangszergyár ff H fi Tg K S M E H 7,, -» i» *».7__ U,HaloC­i ti 63 ft£ K 81 If IS 1 » p

Next