Uj Magyarság, 1938. július (5. évfolyam, 145-171. szám)

1938-07-01 / 145. szám

VÄNTEK, 1938 JULIUS 1 w manmic Szolnok, .június 30. Vitéz Rátz Jenő honvédelmi miniszter szerdán délután az abádszalóki választó­kerület négy községét, Fegyverneket, Ti­­szaburát, Tiszabőt és Tiszaroffot kereste fel Teleki Mihály gróf államtitkár, Roszner István báró, vitéz Tóth András, Csicsery- Bendy István, Urbán Gáspár báró, Brandt Vilmos és vitéz Szalay László országgyű­lési képviselők, valamint Borbély György főispán kíséretében. Valamennyi községben nagy lelkesedés­sel és örömmel fogadták a minisztert, aki beszédeiben kifejtette, hogy pártpolitiká­val nem foglalkozik. A hadsereg megerő­sítése és korszerű felszerelése nem egy párt programja és nem egy párt óhaja, hanem az egész országé. Életbevágóan fon­tos a hadsereg korszerűsítése és ennek a korszerűsítésnek a faluról kell kiindulnia. Éppen ezért a vidék lakosságát olyan helyzetbe kell hozni, hogy gyermekeit, a hadsereg és a magyar élet új generációját, megfelelően tudja táplálni. Vitéz Rátz Jenő honvédelmi miniszter vasárnap Abádszalókon mond program­­beszédet. rr Vitéz Rátz Jenő: A hadsereg megerősítése az egész ország programja Antal István államtitkár: A zsidótörvény végrehajtása ellen indított roham meghiúsul a kormány szilárd politikai elhatározásán Battonya, június 30. Antal István államtitkár szerdán meg­jelent és nagyszabású beszédet mondott Vásárhelyi Sándornak, a battonyai vá­lasztókerület országgyűlési képviselőjének beszámológyűlésén. Az államtitkár Ágh János miniszteri titkár kíséretében érke­zett Battonyára, ahol a község határában diadalkapuval és lovasbandériummal fo­gadták. A gazdák nagy szekértáborral gyülekeztek össze és sok előkelőség jelent meg; ott voltak Kászonyi Richard dr., Csanád megye főispánja, Szilágyi-Stand Pál főszolgabíró, Bécsi Bertalan dr., vár­megyei aljegyző, Szinyei-Merse Jenő,, a nemzeti egység pártjának országos alel­­nöke, Görgey István országgyűlési kép­viselő és még sokan mások. Az üdvözlések után az államtitkár Kászonyi Richard fő­ispánnal és Vásárhelyi Sándorral, a kerü­let országgyűlési képviselőjével díszes né­gyesfogatba szállott és hatalmas kocsi­tábortól követve, a község főterére hajta­tott. A beszámológyűlés a község főterén folyt le, többezer főnyi közönség részvéte­lével. Elsőnek Szinyei-Merse Jenő, a nem­zeti egység pártjának alelnöke szólalt fel. örömének adott kifejezést, hogy a kerület közönsége a mai súlyos időkben is józan­ságot tanúsít és nem ad hitelt olyan modernsütetű apostoloknak, akiknek tanai zavarosak és távol állnak minden józan­ságtól. A kormány pártja szükségesnek tartja a kritikát, de tiltakozik az olyan kritika ellen, amely nem áll másból, mint személyeskedésből, tekintélyrombolásból és a való tények letagadásából. Utána Vásárhelyi Sándor, a kerület or­szággyűlési képviselője mondott beszá­­molóbeszédet, amelyben hangsúlyozta, hogy Darányi Kálmán és Imrédy Béla kor­mányzata egységes folytatása Gömbös Gyula politikájának. Az a jogegyenlőség, amely nem érvényesül a gazdasági életben, a legigazságtalanabb egyenlőtlenségre vezet Általános érdeklődés közepette szólalt fel ezután Antal István államtitkár és a következőket mondotta: — Péter Pál napja nem csupán a gazda számára jelenti a számvetés napját, hanem a magyar köz­élet, különösen az ország­vezetés felelősségét viselő kormányfé­rfia­k számára is. A parlament kapui az aratás megkezdésével egyidejűen zárulnak s a közvéleménynek ekkor módjában van se­regszemlét tartani a magyar politika esz­tendős munkájának eredményei felett. Ez a közvélemény most igen kedvező és igen gazdag politikai leltár felett tarthat sereg­szemlét. Megállapíthatja, hogy nem volt a magyar parlamentarizmus történetében még egy olyan korszak, amely a nagy­szabású, a jövőnek szóló, az ország köz­jogi, társadalmi és gazdasági struktúrájá­nak átalakulására olyan döntő kihatással lévő törvényalkotások egész sorával gya­rapította volna a nemzet erkölcsi, kultu­rális és anyagi birtokállományát. A ma­gyar törvényhozás az elmúlt ősztől kezdve szinte éjt nappallá téve dolgozott, kor­szerűen átalakította a magyar állam alkot­mányos berendezkedését, de ugyanakkor véghezvitte a társadalom gazdasági és sze­ Vándor tanár úr írta: Pákozdy Ferenc Kerek tíz éve már, hogy megismer­kedtünk, éppen most tíz éve. Én ak­koriban egy vidéki lapocskának voltam szerkesztője s ő a szerkesztőségbe állí­tott be. Június elején történt, kora dél­után, tikkasztó, fülledt meleg volt és nem tudtam, nevessek-e, vagy megsaj­náljam, amint szemügyre vettem. So­vány volt, mint egy keszeg és mégis úgy totyogott, mint egy vén, láncon vé­nült medve. Őszes, rőten fénylő, fekete körszakállt viselt és jószabású, kopot­tas ferencjóskát, mint a falusi rabbik és csakugyan, járása tétován is vala­mely papos méltóságot sejtetett, a szel­lem emberét. — Vándor Mihály vagyok, — mutat­kozott be illedelmesen s ahogy a nagy nyugati országokban szokás, mindjárt a névjegyét is átnyújtotta, könnyed és természetes mozdulattal, amilyen csak társaságbeli embertől telik. — Vándor Mihály zenetanár, — ol­vastam önkénytelenül fennhangon az egyszerű, ízléses névjegyet, ő pedig, mint aki tudja, hogy dolgozó embernek drága az ideje, tömören és szabatosan mondta el a többit. — Támogatásukat kérném. Hallot­tam, hogy itt nincs zeneiskola, s úgy gondolom, hogy hasznomat vehetnék. Felelősséggel tanítok, nemcsak az egyes hangszerekre, hanem zeneszerzésre és hangszerelésre is. Nyugalmazott közép­iskolai zenetanár vagyok, van miből megélnem, nem is annyira pénzért ta­nítanék, siet inkább azért, hogy agyon­üssem valahogy az időt ... Az ilyen em­bereknek rengeteg az ideje . . . Nincs senkim a világon . . . Mosolyogva mondta, majd szerényen tette hozzá: — Meglaktam az egész művelt Euró­pát. Évekig vezettem Parisban filhar­monikus zenekart. Szerzeményeimet sokszor ünnepelte a francia főváros... Most itt vagyok ... Ha kellek . . . Lódít, vagy pedig baj van az emele­ten, villant fejembe a gyanú, de ő mintha megsejtette volna, már nyitotta is kifelé irattáskáját és egész halom bizonyítékot szedett elő. Elrongyollott, fakó újságlapokat, amelyek francia nyelven zengték Michel Vándor, a ci­gányképű Hongrois karmesteri dicső­ségét, finom bőrkötésű kótákat, ame­lyeken egy dal, egy ábránd, egy szo­náta felett ragyogott cirádás latin vagy gót betűkkel a nyugati szemnek oly idegen név és valamelyik 90-es évszám. Erre már elkezdtem vallatni az embe­remet, érdekességet mondott is az any­­nyit, hogy nem egy, hanem három vad­regényes tudósítás kitelt volna belőle, de arról, hogy miképp jutott idáig, egy kukkot se szólt, életének igazi történe­tét úgy elrejtette, ahogy csak magas lelkek tudják, így azután megreked­tünk egy cikknél, amely róla szólt és ostoba, de megható vadregény volt. A cikk ezért nem veszett kárba. Nekem ugyan adósom maradt a tanár úr egy tragédiával, ő maga azonban gazdagabb lett néhány tanítvánnyal és úgy ahogy én is megtaláltam a számításomat, mert attól fogva véletlenül sem tudtam megelőzni a tanár urat. Szinte röstel­­tem már a hálát és tartózkodó rokon­érzést, amely egy-egy tettenért pillan­tásával lopakodott felém. Szerettem volna megfizetni érte s eleinte igyekez­tem bizalmába férkőzni, hogy megosz­­szam vele a titkot, amely az Alföld leg­­sivárabb porába hajtotta, mint ördög­szekeret a szél. Oda-oda ültem asztalá­hoz és lépést tartottam vele a hosszú­lépésekben olykor hajnalig is, de akár­hogy csűrtem-csavartam a szót, soh­ase tudtam ponyvát dobni a lelkére. Ha példálóztam az emberi Söre sötét mély­ségeiről, angyali ártatlansággal kezdett bókolni, hogy milyen jó színben vagyok ,s olyan csillogó szemmel, olyan boldo­gan hajtogatta, hogy: — Szerkesztő úr még fiatal, erős, egészséges, szerkesztő úrnak áll a vi­­lág . . . — mintha még neki állt volna a világ, vagy a fia lettem volna. Három év alatt mindössze annyit tudtam meg róla, hogy gyereke nem volt, csak felesége, de már az is régen meghalt. Pitymallatkor mondta, kis­kocsmában, a tizenkettedik hosszúlépés után. Arcán vöröslila dicsőséggel hal­doklott az éjszaka, pipájából úgy dőlt a füst, mint a meglóbált tömjéntartó­ból. És ő mosolygott, erősen és békén, mint aki tort ül. — Azért csak megvagyok. Adnak dohányt a trafikban, adnak bort a kocsmában. Amíg füstöl a pipám és megtelik ez a poharacska, nem vagyok egészen egyedül. Megértettem, hogy az ő magányát ember csak kietlenebbé teheti, s többé nem háborgattam. Messziről, félfüllel hallottam nemsokára, hogy elmaradoz­nak a tanítványai, mert hajszálponto­san jár; ugyan az órákra­ remekül is ta­nít, de egyre piszkosabb és puszta le­heletétől berúghat holmi nyivásznább ember. Lassacskán csak egy tanítványa maradt, a város második bandája, Gusztiék. Nappal tanította, éjjel hall­gatta a bandát, de ha kedve kerekedett, a vonót is kivette, no, nem a Guszti, hanem csak a potrohos brugós kezéből. Mintha kicserélték volna olyankor a bandát. A tanár urat persze akkor már bolond gyanánt emlegette a város, egye­dül Guszti bizonygatta hévvel és csökö­nyösen : — Na ... na ... naagy ze. ...ze ... ze­nész, é ... é ... én mondom, hogy nagy zenész a tanár úr ... Ő volt végül a tanár úr egyetlen őszinte tisztelője, de ő csak cigány volt, még hozzá hibás beszédű. Hogyan se­gíthetett volna szegény tanár úron, aki akkor már többet halt árokban, mint vetett ágyban. Én azután elkerültem a városból s a tanár urat azonmód elfelejtettem. Nagy idő telt bele, amíg újra felkerestem ifjúságom keserédes hazáját, ahol a tanár úr társaságában, de másokéban is annyiszor virrasztottam át bor mel­lett a hosszú és hallgatag magyar éj­szakát. Első éjjel ott folytattuk, ahol abbahagytuk, bor mellett, a régi cim­borákkal. Hajnalig vártuk, hátha beve­tődnék mégegyszer a legkedvesebb régi pajtás, akivel együtt mentünk világgá, az ifjúság, de hiába vártuk. Szedelődz­­ködtünk hát, fanyar szájjal és józanab­­bul, mint ahogy kezdtük. Kelet felől deverjes pirkadat s az ég tetejéről fony­­nyadt, csúfondáros holdvilág szállingó­zott a szunnyadó csöndes utcára. S ak­kor az utca végén mély, borús dörmöc Egyesek a paragrafusok akarják meghiúsítani Ezekre a végrehajtási rendeletben foglalt körültekintő és kimerítő rendelke­zésekre egyéb okok mellett azért is szük­ség volt, mert komoly ok merült fel annak feltételezésére, hogy az érdekeltek egy ré­széről a legváltozatosabb igyekezetek tör­ténnek a törvény végrehajtása során a paragrafusok közötti ügyes bújócskajáték révén a gyakorlatban meghiúsítani a tör­vény által szem előtt tartott közérdekű cé­lok elérését. Rettentő csalódás lett volna ■3iz ország keresztény közvéleménye szá­mára, ha azt kellett volna tapasztalnia, hogy ez a korszakalkotó törvény, amelynek meghozatala olyan nagy mértékben járult hozzá a lelkek nyugalmának megteremté­séhez, a valóságban miként válik semmivé. közötti bújócskajátékkál a törvény célkitűzéseit (Hosszantartó lelkes­ éljenzés és taps.) Ez a csalódás az ország mai viszonyai köze­pette károsan befolyásolta volna a társa­dalmi konszolidáció örvendetesen megin­dult folyamatát s így ettől minden felelős­sége tudatában élő közéleti férfiúnak óv­nia kellett az országot. — Én az ország keleti határszéléről azt a tanácsot tudom adni mindazoknak, akik­nek a törvény végrehajtása tekintetében valami tennivalójuk is lesz, hogy teljes készséggel és lojalitással járjanak a­ kor­mány kezére a törvény intencióinak mara­déktalan érvényesítésében, mert ezzel cse­lekszenek a leghelyesebben nemcsak az or­szág, hanem saját érdekeik szempontjából is. (Percekig tartó éljenzés és taps.) A jövő feladatai Az államtitkár ezután részletesen ismer-­­tette a törvényhozás és a kormány mun­kásságát, majd hangsúlyozta, hogy a par­lament nyári szünete csak a törvényhozás számára jelenti a jól megérdemelt nyugal­­mat, a kormány tagjai számára a nyár o­ ciális újjászervezésének munkáját is. Ez­zel a munkával azt akarta elérni, hogy a maroknyi magyar nemzet itt, az európai politika viharsarkában, fel legyen szerelve az erkölcsi és fizikai elenálló erőnek azzal a maximumával, amely nélkül nem volna képes a történelem várható alakulásának megpróbáltatásaival szembenézni.­­ Az elmúlt parlamenti ciklus közjogi alkotásainak betetőzése a gazdasági és társadalmi rend hatályosabb biztosításáról szóló törvény. (Az államtitkárnak ezeknél a szavainál az egybegyűlt közönség per­cekig tartó lelkes éljenzéssel és tapssal fe­jezte ki helyeslését.) Gazdasági és szociál­politikai alkotásaink koronája a beruhá­­zási törvény volt. (Helyeslés és taps.) Az előbbivel azt akartuk elérni, hogy a jog­egyenlőség klasszikus gondolata a formá­lis jog elefántcsonttornyából kiszabadulva érvényesüljön a gazdasági és társadalmi élet valóságában is. Az a jogegyenlőség ugyanis, amely csak a törvénykönyvben él, de a gazdasági és társadalmi élet terén megvalósulni nem tud, voltaképpen a leg­igazságtalanabb egyenlőtlenségre, a gaz­dasági és a szociális jogok diszparitására vezet. (Hosszantartó helyeslés és taps.)­­ Ez ellen a korszakalkotó törvény ellen, amely úgyszólván a magyar közvé­lemény egyöntetű akaratából került bele a magyar törvénytárba, most a végrehajtás során indult meg a túlsó politikai tábor és az érdekeltek második nagy rohama. Ez a roham azonban épp úgy meghiúsul majd a kormány elvi álláspontjának jogi meg­­támadhatatlanságán és szilárd politikai el­határozásán, mint ahogyan meghiúsult az első nagy parlamenti offen­zíva. Nem igaz az, hogy a végrehajtás során a kormány túllépte a törvény kereteit. Akik ezt állít­ják, azok nem olvasták el a törvény első paragrafusát, amelyből világosan kitűnik, hogy a törvény intézkedései az érintett tárgyk­örben csak alapelveket tartalmaz-1 W­o&AcmAOa, fúAivndjuJUuyttiL, ttrtcundrt­cL. „ tueefe­­­esndrte.: foomeki A MAGYAR ÚRI HÖL­GYEK VIRÁGMINTA’S NYÁRI RUHÁ­JA. ára:61-t­ól 12 B-iG. EGYEDŰL­­RÚSÍTÓJÁ­nak, amelyeknek keretében a kormánynak jogában állott a végrehajtási rendeletben a részletek tekintetében meghozni mind*­­azokat a rendelkezéseket, amelyeket a va­­­lóságban meg is hozott.

Next