Uj Magyarság, 1943. augusztus (10. évfolyam, 172-196. szám)
1943-08-01 / 172. szám
.. . Kassel és Remscheid városát m* . ^ Vasarnap, Í943 augusztus I ----------------------------------- Zim W/M/1 x.««folyam ,72. „dm b°ml^ztak ^ angolszászok Wq 20ELŐFIZETÉSI ÁRAK: EGY HÓNAPRA ________ __________ SZERKESZTŐSÉG ÉS KIADÓHIVATAL* 6 60 PENGŐ, NEGYEDÉVRE 1« PENGŐ FELELŐS SZERKESZTŐ: /0^‘" BUDAPEST, VIII., JÓZSEF-KÖRÚT S. FÉLÉVRE 32 PENGŐ, EGYES SZÁM ARA : MI I I HTAV IQTUAN ■ • ../ TELEFON: 14-64-20, 14-64-28, 14-64-29 ÉS KÖZNAPON 20, VASARNAP 40 FILLÉR 111 ■ I« W ■ W ■ 19 I VAIV 14-44-00. POSTACSEKKSZAMLA 650. Szicíliában a tengely ádáz küzdelemben tartóztatja fel a friss csapatok harcbavetésével folyó támadásokat Az olaszországi változásokhoz írta: Milotay István Látja, Szerkesztő Úr, — írja nekünk ismeretlen barátunk, — mégis csak nekem van igazam az új Európát és a háborút illetőleg. Mutatják ezt a legutóbbi olaszországi események is. Akárhogy forgatjuk is ezeket, ha tovább harcol is Olaszország, mégis csak békét akar. Európa igenis békét akar és vissza akar térni régi önmagához, ott akarja folytatni önmagát, ahol annak idején abbahagyta. Hát persze, hogy igaza van ismeretlen barátunknak. Mindenki békét akar. Olaszország is, Anglia is, az Egyesült Államok is, a szovjet is, Németország is és Japán is egész biztosan békét akar. Senki se önmagáért folytatja a háborút, senki se, önmagáért a háborúért, de a békéért harcol. Mi is azért harcolunk, mi is békét akarunk, de hogy abbahagyhatjuk-e a háborút, az mégis csak attól függ, milyennek ígérkeznék vagy milyen lenne ez a béke a valóságban. Hogy csakugyan békességet, nyugalmat, megelégedést, igazságot, tartósságot, valóban békés viszonyokat kapunk-e benne és általa és alkalmas lesz-e ezek komoly biztosítására? Mert láttunk mi már a mostani állapotokhoz valami hasonlót. Láttuk 1918- ban. Akkor is mindenki békét akart, de sokan nyakló nélkül, meggondolás nélkül, hogy úgy mondjuk, feltétel nélkül akarták a békét, ami sokak részéről aztán föltétlen megadássá lett. Sajnos, ebbenelöl jártunk mi is, illetve azok, akik a béke ürügyén nálunk 1918-ban forradalmat, a forradalom címén hatalmat akartak. Az utóbbit elérték, de a béke, vagy a fegyverszünet, amelyet kaptunk, a föltétel nélküli meghódolást, a fegyverek eldobását és a hadsereg szétzüllesztését jelentette. A belháborút, szociális, gazdasági anarchiával együtt, amely végül a bolsevizmusba torkollott. Még nem lehet tudni, milyen végleges képet fog ölteni az olaszországi nagy változás, de nehéz elhinni, hogy az öntudatos nemzeti Olaszország is ilyen 1918-as békét vagy fegyverszünetet akarna, ilyenre gondolna, ilyet elfogadna. Már jelentik is, hogy nem is gondol ilyesmire , hogy az olasz nemzet érdekeit, önérzetét, nemzeti céljait kész továbbra is a fegyver nyomatékával képviselni. A fasizmust vagy Mussolini személyét, amely annyi gyűlöletet, féltékenységet gerjesztett az olasz nép ellenségeiben, tehertételnek érezhette a békére való törekvésében, vagy tehertételnek a háború továbbfolytatása esetére. De hogy belpolitikai tekintetben inyen maradandó változást jelentenek az olaszországi események, az részleteiben még ezután fog kiderülni. A fasiszta pártot, a nagytanácsot már feloszlatták, a politikai foglyokat szabadjára akarják ereszteni, a sajtónak, bizonyos háborús és nemzeti érdekek szemmeltartásával, nagyobb szabadságot engedélyeznek. Mindez azt jelenti, hogy bizonyos tekintetben vissza akarnak térni a fasizmus előtti liberális Olaszország politikai, kormányzati alapelveihez. Akárhogy lesz is, mindez el nem homályosíthatja, nem kisebbítheti Mussolini óriási szolgálatait, amelyeket huszonöt év alatt, a fasizmus uralomra jutása óta hazájának, nemzetének tett. Idegen, semleges, sőt ellenséges lapok ismerik el a Mussolini-korszak történelmi jelentőségét. Hogy kiemelte a páriskörnyéki békék anarchiájából Olaszországot, hogy új, időálló politikai, gazdasági szervezettséget adott neki, amely igazán a nép, a legszélesebb tömegek érdekében ugyanigen életképes reformokat érvényesített, a munkáskérdés rendezésével, a kapitalista és szocialista érdekek kiegyensúlyozásával, s mindezek fölött a közösség, a nemzet érdekeinek érvényesítésével. Aztán hogy tetézte meg ezeket nagyszabású lecsapolási és telepítési akciókkal, amelyek óriási földterületeket hódítottak meg az olasz kultúra, az olasz népszaporodás számára, hogy teremtett befele nyugalmat, megelégedést, virágzást, nagyszerű építkezéseivel, közműveivel, hogy Európa és a világ szemében, még ellenségei szemében is, elismerést biztosítson nagy művének. Napóleon egyik legnagyobb ellensége, Chateaubriand, a francia legitizmus kitűnő képviselője, kevéssel a császár bukása után, ezeket írta róla: „A világnak semmiféle hatalma nem képes többé az ő mítoszát az emberek fantáziájából kiűzni. A hatalom eltilthatja képeit, jelvényeit letörölheti, a hivatali szobákból száműzheti, a katona és a polgár, a köztársasági és a monarchista, a gazdag és szegény egyformán odaállítják ezeket a képeket és az ő mellszobrait kandallóikra palotáikban és kunyhóikban. Itáliában egy lépést se lehet tenni, hogy ne találkoznánk vele valahol. Németországban minden házban ott van, mert ennek a népnek fiatal nemzedéke, mely annak idején szembefordult vele, már eltűnt, kiveszett. Bonaparte nem szavaiban, beszédeiben, írásaiban vagy szabadságszeretetében — mert ez talán nem is volna nála kimutatható — volt nagy. Hanem nagy, mert rendezett és erős kormányzást teremtett. Különböző országok által utánzott és elfogadott törvénykönyveket alkotott, törvényszékeket, iskolákat állított fel s olyan közigazgatási rendszert szervezett, amely annyi változás után ma is életben van. És ami mindennél több: Franciaországban a zűrzavarból rendet teremtett, visszaállította az oltárokat, a dühöngő demagógokat, a kétes tudósokat, anarchisztikus irodal márokat, a Voltaire-szerű istenteleneket, utcai szónokokat, a fogságból kiszabadult és utcán szaladgáló gynkosokat, a klubok, a szónoki emelvények és a vérpadok fecsegőit arra kényszerítette, hogy a közrendet szolgálják. Nagy volt, mert az anarchisztikus tömegeket megfékezte, nagy, mert a katonákat, a vezéreket arra kényszerítette, hogy akarata előtt meghajoljanak. Nagy volt, mert saját erejéből küzdötte fel magát, mert zsenijét kivéve, minden más tekintély nélkül el tudta érni, hogy harminchatmilió alattvaló oly időben engedelmeskedett neki, mikor a trónt már nem vette körül többé illúzió ...“ Az olasz nép sokalhatta a háború terhét, kiábrándulhatott annak céljaiból, vagy a vezetők által elkövetett hibákból, de egy negyedszázad békés alkotásait semmiféle változás nem rombolhatja le. És erre Olaszország, az olasz nép nyilván nem is gondol. Olaszország békét akar, de nem olyan áron, amely nemzeti önérzetének még árnyékától is megfosztaná. Békét akar, de nyilván nem akar visszatérni se a kapitalizmus egyoldalú uralmához, se a marxista vagy bolsevista szocializmus anarchiájához, véres, pusztító végleteihez, amelyekből egyszer már olyan szörnyű tapasztalatokat szerzett s amelyekből olyan nehezen küzdötte fel magát a nemzeti lélek és nemzeti önérzet világosságába. Napóleon után is hatalmas reakció következett be nemcsak Franciaországban, de Európaszerte mindenütt, ahova a francia forradalom eszméi az ő szuronyai élén, vagy a szellem, a könyvek és újságok szárnyain, eljutottak. Kiderülhetett, hogy se a nagy francia forradalom végletei, se a Napóleon-féle cezarisztikus diktatúra végletei nem kellenek se a francia népnek, se Európának. A francia nép megutálhatta a Robespierreék anarchiáját, vérengzését, megúnhatta Napóleon vaskezét, véget nem érő háborúit, a győzők őt száműzetésbe, fogságba hurcolhatták, de az elveket és intézményeket, melyeket a forradalom életre hívott, megvalósított, már semmiféle reakció meg nem változtathatta, hatásukat, életképességüket meg nem akadályozhatta. Ez a francia vagy európai reakció se a jobbágyfelszabadítást vissza nem csinálhatta, se a parlamentáris demokráciát, a népképviseleti gondolatot többé el nem fojthatta. Napóleon már rég visszatért száműzetéséből, hamvai már rég az invalidusok kupolái alatt pihentek, mikor Európa népei között Olaszországban épp úgy, mint a német államokban, Magyarországon épp úgy, mint Ausztriában, sőt évtizedekkel később a legelmaradottabb Oroszországban is ugyanezek az elvek és eszmék jutottak, ilyen vagy olyan formák között, nemzeti forradalmak útján, vagy isőbb belátás nyomán, szabad, teremtő érvényesüléshez. Nem is szólva azokról a változásokról, amelyeket gazdasági és technikai téren a gőzgép feltalálása és a kapitalizmus kibontakozása előkészített s amelyek alapjában véve mind a régi feudális, arisztokratikus, abszolutisztikus uralmak visszatérése ellenében hatottak. A Napóleon utáni Franciaország nemcsak soha nem tudott Napóleon emlékétől, dicsőségétől szabadulni, de alkotásai, nagy reformjai, melyeket a Code Napoleon foglalt össze, egy évszázadra megszabták egész belső magánjogi, szociális, gazdasági és közigazgatási kormányzati életének irányát, alapelveit. A francia forradalommal és Napóleonnal szemben akkor a régi feudális, arisztokratikus Európának hatalmi, régi uralmi tényezői állottak szinte érintetlenül: a cári Oroszország, a Hohenzollernek Poroszországa és a Habsburgok kettős monarchiája. Ezek hatalma, szuronyai adtak szankciót a bécsi békéhez és a régi állapotokhoz való átmeneti visszatéréshez, illetve azok megszárdításához saját országaikban. Ma ilyen konzervatív nagyhatalmak nincsenek. Amerika nem ilyen, Anglia ilyen volna liberális-kapitalista értelemben, de nyitván ő se maradhat meg a háború után régi önmagával, vagy nem térhet vissza régi önmagához. Akarja nem akarja, óriási változásokon fog keresztülmenni. Hogy Európa sorsára, politikai életének, szociális gazdasági rendjének új alakulására nekik vagy Szovjetoroszországnak lenne-e nagyobb befolyása a szövetségesek győzelme esetén, ez nagy, nyitott kérdés. Ha a szárazföldön a szovjet győzne s a német birodalmat döntően megverné, akkor egész Európa a bolsevista forradalom örvényébe zuhanna. De ha a szovjetet még sikerülne is megállítani Középeurópa átengedésével, a háború és vereség nyomán támadt nyomor, szegénység, kétségbeesés hullámai a bolsevista szellem és erkölcsi ráhatás erejével túlcsapnának a legszigorúbban meghúzott új politikai határokon is. A konzervatív társadalmi, gazdasági tényezőknek ma nincs többé olyan érintetlen hatalma, befolyása, ereje, mint az arisztokráciának és egyháznak volt a francia forradalom, illetve Napóleon legyőzése után. De nincsen iyen ereje többé a liberalizmus évszázada alatt melléjük vagy föléjük nőtt polgári társadalomnak se, hogy a bolsevista veszélyt közös összefogással is el tudnák Európa vagy az egyes népek feje felől hárítani. Nem volt elég erejük ehhez se Franciaországban, se Spanyolországban, a weimari Németországban vagy Ausztriában se. Ezt az erőt csak az olasz fasizmus és a német nemzeti szocializmus tudta kitermelni, a tömegeket fölemelő s nemzeti öntudatra gerjesztő szellemével, szervezettségével és ugyanilyen intézményeivel. Mind a kettőnek kiesése, végleges legyőzése végzetes következményekkel járna egész Európára ( s lehetetlenné tenné egy új, evolúciós szellemű, ha úgy tetszik konzervatív európai világrend biztosítását. A háború előtti, illetve a múlt világháború utáni Európában a német nemzeti szocialista és a fasizmus jelentették azokat a konzervatív erőket, rendszereket, hatalmakat, amelyek a nemzeti társadalmak új belső, szociális egyén