Uj Magyarság, 1944. február (11. évfolyam, 25-48. szám)
1944-02-13 / 35. szám
_ MAGYARSÁG___ Még újonc voltam a Nemzeti Színháznál, amikor egy este a színészbejáró előtt előfogott Gyenes Laci -r- Van-e ma estére valami programod? — kérdezte barátságosan. — Nints, Laci bátyám, szabad* vagyok, mint a*madár. —■ Hát akkor gyere velem. Míngyárt itt lesz Kürti Jóska is. Elmegyünk Budára a ,Három verébtojás" vendéglőbenvacsorálni. Hát csakugyan. Néhány perc múlva ott volt Kürti Jóska is. Míngyárt megindultunk s csak úgy gyalogosan a Lánchídon keresztül átmentünk Budára a Fő-utcába, a „Három verébtojás“-ba. Kitűnő vacsora volt. Kitűnő bor és kitűnő hangulat. Jóval elmúlt éjfél, amikor cihelődni kezdtünk. Hívtuk a főpiacért, fizetni akartunk, de Laci bácsi nem engedte. — Én hívtalak — mondta majdnem méltatlankodva, — hát az én vendégeim vagytok! — Ezt a szives látást viszonozni kell! — mondtuk hazafelé menet Kürti Jóská-val. Míngyárt el is határoztuk, hogy József-napkor nagy vacsorát rendezünk Bálánnénál és arra meghívjuk Laci bácsit is. Bálóné híres szegedi konyhát tartott. Akármilyen egyszerű ételt rendelt nála az ember, az pind kitűnő volt. Sehol sem lehetett olyan jól enni, mint ott. Tele is volt a vendéglője mindig. Még a miniszterek is jártak oda néha. Az igaz, hogy nem a költözös termekbe, hanem az udvarról nyíló különszobába. A József-napi vacsorát , mi is ebben a különszobában rendeztük. Tizenketten ültünk a dúsan terített, hosszú asztal mellett. Meghívtuk Gyenes Lacit, Molnár Lacit, Hegedűs Gyulát, Pethes Imrét, Bakó Lacit, Somlay Arthurt, Kürthy Gyurkát, Rajnai Gabit, Fehér Gyulát, és Hajdú Pepit. Mindez viszonzás akart lenni. Hiszen én is sokszor voltam különösen Somlay Árfiyálék, Hajdú Pepiék és Kürthy Gyurifáék úri asztalánál szívesen látott vendég. Bálóné ezúttal disznótoros vacsorával kedveskedett. A vacsora orrja levessel és tormásorrjával kezdődött. Utána töltöttkáposzta, majd hurka-kolbász következett. Végül a túróscsuszát hordták körül. Élei-ital, jókedv és humor volt bőven. Nótáért sem kellett a szomszédba küldeni. Nótáztunk mi magunk. Sorra megénekeltettük a szép, zengő hangú Hegedűs Gyulát, az operaénekesnek készülő Bakó Lacit, a jónótájú Gyenest és a többieket. A vacsora alatt Gyenes Laci mingyárt mleghívta az egész társaságot az Albeckerféle budai vendéglőbe egy pénteki halvacsorára. — A vacsorát — mondta Laci bácsi — egy budai kirándulás fogja megelőzni. Aki a kiránduláson részt akar venni, legyen aznap délután három órakor a színház előtt. Onnan indulunk. Aki pedig kirándulni nem akar, legyen este nyolc órakor Albeckernél a Tabánban, a Kereszt-téren Én persze részt vettem a kiránduláson is. Az út nagyrészét gyalog tettük meg. Csak az újlaki templomig mentünk villamoson. Onnan aztán nekivágtunk gyalog a hegynek s a cseppkőbarlang mellett elhaladva beértünk az erdőbe. Lagi bácsi úgy ismerte a budai hegyvidéket, mint a tenyerét, ő vezette most is a kis társaságot, ő ment elől Faludi Tónival, Kürti Jóska, Fehér Gyula meg én mögöttük haladtunk. Egy tisztáson Laci bácsi megállította a társaságot. — Hopp! Futóverseny! Ki vesz részt benne? — díj egy ezüst korona, — kiáltotta Laci bácsi. Hárman futottunk. Kürti Jóska, Fehér* Gyula meg, én. Nekem volt a leghosszabb lában, én futottam be elsőttek. Enyém lett hát az ezüst korona. Azután mentünk tovább, hegyen-völgyön át, erdőkön-mezőkön keresztül. Egyszer■ csak a Kereszt-téren találtuk magunkat az Albecker-féle vendéglő előtt. A tabáni toronyban éppen akkor kondult meg a nyolc órai harang. Hogy ezt a pontos megérkezésünket Laci bácsi hogyan tudta így kiszámítani, ma is rejtély előttem. * Az úri életet Gyenes Laciét a régi színházból mentették át a népszínházi nagy hodályba. Oh, az a régi színház!... Annak még a falai is úriságot leheltek magukból. Ori volt ott minden: a nézőtér, a színpad, az udvar, a társalgó. A régi színház épülete a színészudvarbó nézve olyan volt, mint valami kis várkastély, az udvar pedig ennek a kastélynak volt az előkertje ... Néhány fa, néhány délszaki növény, a merengő Lendvay■ szobor, mind-mind nagyon sielt ide, éppen úgy, mint a falak mentén a sok zöldrefestett kerti pad. Az udvar!... Innen temették a régi nagy színészeket... Megyeri, Szentpétery, Lendvay és Egressy innen indultak utolsó útjukra... Gyenes Laci itt húzatta el mint hű barát Nagy Imre temetésén a „Lehullott a rezgő nyárfa“ kezdetű nótát, Nagy Imre legkedvesebb nótáját. Az udvar! ... Mennyi bú és öröm tanyája! Egy-egy szezonzáró előadás után a tagok itt tartották néha búcsúvacsorájukat ... Itt az udvaron, a szabad ég alatt. A vacsorát a házban lévő Szikszayvendéglő szolgáltatta. A pincérek a színpadon keresztül hordták az ételeket a konyhából az udvarra. A fehérre terített hosszú asztalt színesen égő lampionok fénye világítottameg. Halkan, finoman szólott a cigányzene... A társalgó egész kis kaszinó volt. Még a szokásos rekeszes levélszekrény is ott volt az előszobában a tagok részére. A társalgóterembe csak a színház tagjai s a nagy színészbarátok léphettek be ... Valamikor régen sűrűn megfordult itt, valahányszor Pestre jött. Teleki Sándor, Petőfi híres barátja, akit a"régi színészek a Nemzeti Színház ,fuszkomédiásának" választottak meg... Gyakori vendége volt a társalgónak Kraitsik Ferenc országgyűlési képviselő, Kaffka László miniszteri tanácsos, Bartók Lajos, az író és Boytha bácsi, a Nemzeti Színház közkedvelt főorvosa. Az udvar szintén tilos terület volt, ahol idegen nem is mutatkozhatott. Egy este valahogy mégis megállt az udvar elején egy idegen. De abban a pillanatban az udvar túlsó végén felharsant egy sztentori hang: — Házmester! Miért enged be az udvarba idegent?! Csend. Majd a falak visszhangozzák a sztentori hangot. Az idegen úr távozik. Bercsényi Béla pedig —- a sztentori hang szigorú tulajdonosa — háborítatlanul szivarozhatott tovább az udvaron. Egy másik este egy fiatal önkéntes katona tévedt valahogy az udvarba. Éppen akkor lépett ki a társalgó ajtaján Ujházy Ede ezredesi egyenruhában. Az egyéves önkéntes egy pillanatra meghőköl, majd feszes hiptákba vágja magát és keményen szalutál. Ujházy belemegy a játékba. Egy hanyag kézlegyintéssel viszonozza a szalutálást, majd rámordul az önkéntesre. — Mi dolgod van itt? — kérdi németül. — Jelentem diósán, semmi! — mondja németül az is. — Akkor hát távozz! — intett katonásan a mester. Az önkéntes szalutált, majd katonásan sarkonfordult és kemény léptekkel távozott. A mester utána nézett a csak ennyit mondott: — Marha! # —■ Köszöntöm kendet, bajnok ember! Így köszönti Kisfaludy Károly „Pártütők“- jében az öreg-bíró a katonaviselt kovácsot, Hegedűs Gyula játszotta az öreg-bírót, én a törvénybírót. Egymás mellett ültünk. — De szép köszönési mód! — súgja fejem Hegedűs Gyula az első próbán. — Szép bizony! És magyarosr — súgtam vissza én is. — Tudod mit! Mi ketten ezentúl így köszönjünk egymásnak. — Nagyon szívesen! — mondtam. S azzal próbáltunk tovább Néhány nap múlva éppen akkor jött ba a színpadra Gyenes Laci, amikor Hegedűs Gyulával, mint bajnok emberek nagy hangon köszöntöttük egymást — Hát ti hogy köszöntök egymásnak? — kérdezte csodálkozva Laci bácsi. — Tetszik neked Laci bátyám ez a köszöntés? — kérdezte Hegedűs Gyula. — Hát hogyne tetszenék! ' — Akkor vegyük be bajunknak Laci bácsit is? — szólt felém fordulva Hegedűs Gyula. , — Bevesszük! 15 lesz a főbajnok — jelentettem ki. Azontúl hárman köszöntünk egymásnak Kisfaludy régi, szép nyelvén. Fájdalom nem sokáig. Először Gyenes Laci ment el, azután Hegedűs Gyula — Magam maradtam ... 1938 szeptemberében egy hét alatt három színészi jubileum volt .Gabányi László, Onódy Ákos még én betöltöttük huszonötödik évünket a Nemzeti Színháznál. Az ünnepi estén Gabányit és Onódyt a pályatársak nevében én üdvözöltem. ’•— Köszöntöm kendet, bajnok embert — szóltam Lacikának. — Köszöntöm kendet, bajnok embert — szóltam Akoskának. — egy-egy kemény kézszorítással bajnokokká emeltem őket, ígyhát megint három bajnoka lett a Nemzeti Színháznak. Sajnos, azóta megint megfogytunk. Lacika elment ... A napokban meg hozzám járt igen közel az öreg kaszás__ — Te Ákos! ha egyedül maradnál, vigyázz a bajnoki címre! Legalább is őrizd az emlékét... Ennyit talán megérdemel... Qtri élet, bajnokélet Drfa i rßataUi Qoasel A KlN<S ICzcUjt J-ézse f R E 6 É N y Elhallgatott. Szótlanul öltek egymás mellett s egymás kezeit fogták, mint „két jó testvér, akik megértül egymást, mert a szenvedés tette őket testvérekké. ” Az utolsó este. A vacsorára hívó gong hangja megszólalt. Kitty gyorsan átöltözködött. Ragyogó arccal lépett be a nagyterembe s a színes félhomály, mely az asztalok felett húzódott, jól esett szemének. A vacsorát a legjobb hangulatban költötték el. Bill sziporkázott. Ajánlatot tett Mr. Brownnak, hogy átveszi a flottája felet. Kacagtak rajta. Már mindenki tudott a rádióimról és melegen gratuláltak szerencséjükhöz. Kitty boldog volt, mert arra gondolt, hogy szerelmesének nem kell azonnal durva munkához fogni, mert ez a kis tőke hozzásegíti, hogy valami vállalkozásba kezdjen. Oh, ha tudta volna, hogy milyen vállalkozás foglalkoztatja Jackie agyát! Alighogy felharsant a jazz s a párok egymásba ölelkezve kavarogtak a nagy csillár alatt, Kitty felállt és kiment a fedélzetre. Ez senkinek sem tűnt fel, mert megszokták, hogy nem táncol, hanem ahelyett sétálni szokott a fedélzeten s élvezni a friss tengeri levegőt. Mr. Hardwood ellenben szenvedélyes táncos volt , ámbár igen rosszul táncolt, sohasem mulasztotta el kivenni a részét ebből a szórakozásból. Most Miss Longfoottal ölelkeztek a zene ütemére. Bill a fekete spanyol nővel táncolt, a herceg Mrs. Harrimant ölelte magához. Mr. Brown bevonult a dolgozószobájába. • Kint ragyogott a tenger s hűvösszemű nagy csillagok néztek le a magasból. A holdsarló szórta magából az ezüstöt s telehintette vele a tengert s a haladó hajó fedélzetét. A két szerelmes egymás kezét tartotta és nézte a gyorsan szaladó, csillogó vizet, melyben a hajó állni látszott. Lent a hajó mélyében a lihegő gőzlovak szakadatlanul pörgették az óriás turbinákat s a víz alá rejtett csavarok vitték az úszó acélt, az emberszíveket, az emberi sorsokat egyre közelebb az út végéhez, a nagyr vllágmetropolis felé, ahol a tüzes fáklyát tartó asszonyszobor áll és szimbolizálja a szabadságot a rabszolgaságba hajtott szíveknek. A gépek lüktetése az óriási acéltestben úgy dobogott, mint egy öntudatos, nagy kegyetlen szív, s a szerelmes szívek elszorultak, amint hallgatták. Minden dobbanásra, fogyott az út s a jelen biztos boldogságába beledöbbent a holnapok láthatatlan réme: „Jaj, mi lesz velüük? Sodor az élet. Hiába fogjuk egymás kezét. Hiába kapaszkodik tekintetünk egymásba. Hiába ... hiába .. Kitty már tudta, hogy hiába... Ott álltak a sétafedélzet elhagyatott részén, ahol először adta egymásnak őket a Hold ott, ahol még mielőtt megcsókolták volna egymást, Ula árnyékuk összeölelkezve hullott a fedélzetre, s míg szívük kínos sejtelmek között vergődött, kezeik annál szorosabban simultak egymáséira s míg lelkükben a válás fájdalmas lehetősége égett, amelyről nem beszélhettek egymásnak, kezük csaknem fájdalmas erővel ölelkezett össze, mintha minden sejt bennük reá akarna tapadni a másikra és egyesülni örökre, örökre. „Óh jaj, nem elválni, nem elválni, hiszen egyek vagyunk. Minket csak szétvágni vagy szét elszakítani lehet, mi nem válhatunk el, hiszen egyetlen sejt vagyunk, egyetlen kéz vagyunk“, jajdultak fel bennük a sejtek. Jacki® még nem tudott semmit. A lelke tele volt csodálatos szent muzsikával s valami végtelen hálával a leány iránt. — Szeretsz? — kérdezte olyan hangon, mintha imádságot mondana. — Igen, végtelenül — suttogta a lány. A hold pedig szórta rájuk az ezüstöt, mint a konfettit szokták a templomba induló márkapárra. — Mindig így fogsz szeretni? — kérdezte Jackie, miután sokáig hallgatag gyönyörűséggel nézett a leány őszinte, tiszta szemeibe. — örökké — esküdte a leány magasztos, szent esküvéssel, pedig tudja, hogy holnap el fogja hagyni őt, de igazat mondott, mert szeretni fogja, ameddig csak él. A szíve kínban fog vergődni, de ezt nem szabad tudni senkinek soha. És Jackie boldog volt, olyan boldog, mint a lelkek lehetnek, mikor meglátják a fényt. — Kitty, édes szerelmem! — szólt, feléje tárva karjait.A leány odasimult a férfi széles mellére s a feje hátrahanyatlott. Imádságos szent csókba forrt össze az ajkuk, egy végtelen hosszú csókban, mely távolabbról jött velük, mint az élet és tovább tart a halálnál. — Az utolsó, az utolsó, — fuldokolta a leány szíve s lezárt szeméből kicsordult a könny. Jackie ijedt hangon kérdezte: — Mi bajod édes? A leány elrejtette az arcát a férfi széles vállán s azt zokogta: — Kimondhatatlanul boldog vagyok. Jackie elhitte és boldog volt is kimondhatatlanul. Nagyon sokáig fent voltak ezen az utolsó estén és alig beszéltek egymáshoz, csak néha simogatták meg egymás lelkét egy-egy becéző, szerelmes szóval. A leány búcsúzott. Az élettől búcsúzott, amelyből ez az utolsó estéje, a szerelemtől, amelyből ez volt az utolsó csókja. Ahol beleért a tenderbe , hirtelen végigfolyt a vizen, mintha szétobadt volna, aztán lassan eltűnt benne egészen és sötét lett a világ felett. Késő éjjel volt már. (Folytatjuk.) _________18__________ mmmmmm VASÁRNAP, 1944 FEBRUÁR IS