Uj Magyarság, 1944. február (11. évfolyam, 25-48. szám)

1944-02-13 / 35. szám

_ MAGYARSÁG___ Még újonc voltam a Nemzeti Színház­nál, amikor egy este a színészbejáró előtt­ előfogott Gyenes Laci -r- Van-e ma estére valami programod? — kérdezte barátságosan. — Nints, Laci bátyám, szabad* vagyok, mint a*mad­ár. —■ Hát akkor gyere velem. Míngyárt itt lesz Kürti Jóska is. Elmegyünk Budára a ,H­árom verébtojás" vendéglőbe­nvacso­­rálni. Hát csakugyan. Néhány perc múlva ott volt Kürti Jóska is. Míngyárt megindul­tunk s csak úgy gyalogosan a Lánchídon keresztül átmentünk Budára a Fő-utcába, a „Három verébtojás“-ba. Kitűnő vacsora volt. Kitűnő bor és ki­tűnő hangulat. Jóval elmúlt éjfél, amikor cihelődni kezdtünk. Hívtuk a főpiacért, fizetni ak­ar­­tunk, de Laci bácsi nem engedte. — Én hívtalak — mondta majdnem méltatlankodva, — hát az én vendégeim vagytok! —­ Ezt a szives látást viszonozni kell! — mondtuk hazafelé menet Kürti Jóská-­­val. Míngyárt el is határoztuk, hogy Jó­­zsef-napkor nagy vacsorát rendezünk Bá­lánnénál és arra meghívjuk Laci bácsit is. Bálóné híres szegedi konyhát tartott. Akármilyen egyszerű ételt rendelt nála az ember, az pind kitűnő volt. Sehol sem le­hetett olyan jól enni, mint ott. Tele is volt a vendéglője mindig. Még a miniszterek is jártak oda néha. Az igaz, hogy nem a kö­­ltözös termekbe, hanem az udvarról nyíló különszobába. A József-napi vacsorát , mi is ebben a különszobában rendeztük. Tizenketten ül­tünk a dúsan terített, hosszú asztal mel­lett. Meghívtuk Gyenes Lacit, Molnár La­cit, Hegedűs Gyulát, Pethes Imrét, Bakó Lacit, Somlay Arthurt, Kürthy Gyurkát, Rajnai Gabit, Fehér Gyulát, és Hajdú Pepit. Mindez viszonzás akart lenni. Hiszen én is sokszor voltam különösen Somlay Ár­­fiyálék, Hajdú Pepiék és Kürthy Gyurifáék úri asztalánál szívesen látott vendég. Bálóné ezúttal disznótoros vacsorával kedveskedett. A vacsora orrja levessel és tormásorrjával kezdődött. Utána töltött­káposzta, majd hurka-kolbász következett. Végül a túróscsuszát hordták körül. Élei-ital­, jókedv és humor volt bőven. Nótáért sem kellett a szomszédba küldeni. Nótáztunk mi magunk. Sorra megénekel­tettük a szép, zengő hangú Hegedűs Gyu­lát, az operaénekesnek készülő Bakó La­cit, a jónótájú Gyenest és a többieket. A vacsora alatt Gyenes Laci mingyárt mleghívta az egész társaságot az Albecker­­féle budai vendéglőbe egy pénteki hal­vacsorára. — A vacsorát — mondta Laci bácsi — egy budai kirándulás fogja megelőzni. Aki a kiránduláson részt akar venni, legyen aznap délután három órakor a színház előtt. Onnan indulunk. Aki pedig kirán­dulni nem akar, legyen este nyolc órakor Albeckernél a Tabánban, a Kereszt-téren Én persze részt vettem a kiránduláson is. Az út nagyrészét gyalog tettük meg. Csak az újlaki templomig mentünk villa­moson. Onnan aztán nekivágtunk gyalog a hegynek s a cseppkőbarlang mellett el­haladva beértünk az erdőbe. Lagi bácsi úgy ismerte a budai hegy­vidéket, mint a tenyerét, ő vezette most is a kis társaságot, ő ment elől Faludi Tó­­nival, Kürti Jóska, Fehér Gyula meg én mögöttük haladtunk. Egy tisztáson Laci bácsi megállította a társaságot. — Hopp! Futóverseny! Ki vesz részt benne? — díj egy ezüst korona, — kiál­totta Laci bácsi. Hárman futottunk. Kürti Jóska, Fehér* Gyula meg, én. Nekem volt a leghosszabb lában, én futottam be elsőttek. Enyém lett hát az ezüst korona. Azután mentünk tovább, hegyen-völgyön át, erdőkön-mezőkön keresztül. Egyszer■ csak a Kereszt-téren találtuk magunkat az Albecker-féle vendéglő előtt. A tabáni toronyban éppen akkor kondult meg­ a nyolc órai harang. Hogy ezt a­ pon­tos­ megérkezésünket Laci bácsi hogyan tudta így kiszámítani, ma is rejtély előttem. * Az úri életet Gyenes Laciét a régi szín­házból mentették át a népszínházi nagy hodályba. Oh, az a régi színház!... Annak még a falai is úriságot leheltek magukból. Ori volt ott minden: a nézőtér, a színpad, az udvar, a társalgó. A régi színház épülete a színészudvarbó­ nézve olyan volt, mint valami kis várkas­tély, az udvar pedig ennek a kastélynak volt az előkertje ... Néhány fa, néhány délszaki növény, a merengő Lendvay■ szobor, mind-mind nagyon sielt ide, éppen úgy, mint a falak mentén a sok zöldre­­festett kerti pad. Az udvar!... Innen temették a régi nagy színészeket... Megyeri, Szentpétery, Lendvay és Egressy innen indultak utolsó útjukra... Gyenes Laci itt húzatta el mint hű barát Nagy Imre temetésén a „Lehullott a rezgő nyárfa“ kezdetű nótát, Nagy Imre legked­vesebb nótáját. Az udvar! ... Mennyi bú és öröm ta­nyája! Egy-egy szezonzáró előadás után a tagok itt tartották néha búcsúvacsoráju­kat ... Itt az udvaron, a szabad ég alatt. A vacsorát a házban lévő Szikszay­­vendéglő szolgáltatta. A pincérek a szín­padon keresztül hordták az ételeket a konyhából az udvarra. A fehérre terített hosszú asztalt színe­sen égő lampionok fénye világította­­meg. Halkan, finoman szólott a cigányzene... A társalgó egész kis kaszinó volt. Még a szokásos rekeszes levélszekrény is ott volt az előszobában a tagok részére. A társalgóterembe csak a színház tagjai s a nagy színészbarátok léphettek be ... Vala­mikor régen sűrűn megfordult itt, vala­hányszor Pestre jött. Teleki Sándor, Pe­tőfi híres barátja, akit a"régi színészek a Nemzeti Színház ,fu­szkomédiásának" vá­lasztottak meg... Gyakori vendége volt a társalgónak Kraitsik Ferenc országgyűlési képviselő, Kaffka László miniszteri taná­csos, Bartók Lajos, az író és Boytha bácsi, a Nemzeti Színház közkedvelt főorvosa. Az udvar szintén tilos terület volt, ahol idegen nem is mutatkozhatott. Egy este valahogy mégis megállt az ud­var elején egy idegen. De abban a pilla­natban az udvar túlsó végén felharsant egy sztentori hang: — Házmester! Miért enged be az ud­varba idegent?! Csend. Majd a falak visszhangozzák a sztentori hangot. Az idegen úr távozik. Bercsényi Béla pedig —- a sztentori hang szigorú tulajdonosa — háborítatlanul szi­­varozhatott tovább az udvaron. Egy másik este egy fiatal­ önkéntes ka­tona tévedt valahogy az udvarba. Éppen akkor lépett ki a társalgó ajtaján Ujházy Ede ezredesi egyenruhában. Az egyéves önkéntes egy pillanatra meghőköl, majd feszes hiptákba vágja magát és keményen szalutál. Ujházy belemegy a játékba. Egy ha­nyag kézlegyintéssel viszonozza a szalutá­­lást, majd rámordul az önkéntesre. — Mi dolgod van itt? — kérdi németül. — Jelentem diósán, semmi! — mondja németül az is. — Akkor hát távozz! — intett katoná­san a mester. Az önkéntes szalutált, majd katonásan sarkonfordult és kemény léptekkel tá­vozott. A mester utána nézett a csak ennyit mondott: — Marha! # —■ Köszöntöm kendet, bajnok ember! Így köszönti Kisfaludy Károly „Pártütők“- jében az öreg-bíró a katonaviselt kovácsot, Hegedűs Gyula játszotta az öreg-bírót, én a törvénybírót. Egymás mellett ültünk. — De szép köszönési mód! — súgja fe­jem Hegedűs Gyula az első próbán. — Szép bizony! És magyarosr — súg­tam vissza én is. — Tudod mit! Mi ketten ezentúl így köszönjünk egymásnak. — Nagyon szívesen! —­ mondtam. S azzal próbáltunk tovább Néhány nap múlva éppen akkor jött ba a színpadra Gyenes Laci, amikor Hegedűs Gyulával, mint bajnok emberek nagy han­gon köszöntöttük egymást — Hát ti hogy köszöntök egymásnak? — kérdezte csodálkozva Laci bácsi. — Tetszik neked Laci bátyám ez a kö­szöntés? — kérdezte Hegedűs Gyula. — Hát hogyne tetszenék! ' — Akkor vegyük be bajunknak Laci bácsit is? — szólt felém fordulva Hegedűs Gyula. , — Bevesszük! 15 lesz a főbajnok — je­­lentettem ki. Azontúl hárman köszöntünk egymásnak Kisfaludy régi, szép nyelvén. Fájdalom nem sokáig. Először Gyenes Laci ment el, azután Hegedűs Gyula — Magam ma­radtam ... 1938 szeptemberében egy hét alatt há­rom színészi jubileum volt .Gabányi László, Onódy Ákos még én betöltöttük huszonötödik évünket a Nemzeti Színház­nál. Az ünnepi estén Gabányit és Onódyt a pályatársak nevében én üdvözöltem. ’•— Köszöntöm kendet, bajnok embert — szóltam Lacikának. — Köszöntöm kendet, bajnok embert — szóltam Akoskának. — egy-egy kemény kézszorítással baj­nokokká emeltem őket, így­­hát megint három bajnoka lett a Nemzeti Színháznak. Sajnos, azóta megint megfogytunk. Lacika elment ... A na­pokban meg hozzám járt igen közel az öreg kaszás__ — Te Ákos! ha egyedül maradnál, vi­gyázz a bajnoki címre! Legalább is őrizd az emlékét... Ennyit talán megérdemel... Qtri élet, ba­jnokélet Drfa i rßataUi Qoasel A KlN<S ICzcUjt J-ézse f R E 6 É N y Elhallgatott. Szótlanul öltek egymás mellett s egymás kezeit fogták, mint „két jó testvér, akik megértül egymást, mert a szenvedés tette őket test­vérekké. ” Az utolsó este. A vacsorára hívó gong hangja megszólalt. Kitty gyorsan átöltözködött. Ragyogó arccal lépett be a nagyterembe s a színes félhomály, mely az asztalok felett húzódott, jól esett szemének. A vacsorát a legjobb hangulatban költötték el. Bill sziporkázott. Ajánlatot tett Mr. Brownnak, hogy átveszi a flot­tája felet. Kacagtak rajta. Már mindenki tudott a rádióimról és melegen gratuláltak szerencséjükhöz. Kitty boldog volt, mert arra gondolt, hogy szerelme­sének nem kell azonnal durva munkához fogni, mert ez a kis tőke hozzásegíti, hogy valami vállalkozásba kezdjen. Oh, ha tudta volna, hogy milyen vállalkozás foglalkoztatja Jackie agyát! Alighogy felharsant a jazz s a párok egymásba ölelkezve kavarogtak a nagy csillár alatt, Kitty fel­állt és kiment a fedélzetre. Ez senkinek sem tűnt fel, mert megszokták, hogy nem táncol, hanem ahelyett sétálni szokott a fedélzeten s élvezni a friss tengeri levegőt. Mr. Hardwood ellenben szenvedélyes táncos volt , ámbár igen rosszul táncolt, sohasem mulasz­totta el kivenni a részét ebből a szórakozásból. Most Miss Longfoottal ölelkeztek a zene ütemére. Bill a fekete sp­anyol nővel táncolt, a herceg Mrs. Harri­­mant ölelte magához. Mr. Brown bevonult a dolgozó­­szobájába. •­­ Kint ragyogott a tenger s hűvösszemű nagy csillagok néztek le a magasból. A holdsarló szórta magából az ezüstöt s telehintette vele a tengert s a haladó h­ajó fedélzetét. A két szerelmes egymás kezét tartotta és nézte a gyorsan szaladó, csillogó vizet, melyben a hajó állni látszott. Lent a ha­jó mélyében a lihegő gőzlovak szakadatlanul pörgették az óriás turbinákat s a víz alá rejtett csavarok vitték az úszó acélt, az ember­szíveket, az emberi sorsokat egyre közelebb az út végéhez, a nagyr vllágmetropolis felé, ahol a tüzes fáklyát tartó asszonyszobor áll és szimbolizálja a szabadságot a rabszolgaságba hajtott szíveknek. A gépek lüktetése az óriási acéltestben úgy dobogott, mint egy öntudatos, nagy kegyetlen szív, s a szerelmes szívek elszorultak, amint hallgatták. Minden dobbanásra, fogyott az út s a jelen biztos boldogságába beledöbbent a holnapok láthatatlan réme: „Jaj, mi lesz velüük? Sodor az élet. Hiába fogjuk egymás kezét. Hiába kapaszkodik tekintetünk egymásba. Hiába ... hiába .. Kitty már tudta, hogy hiába... Ott álltak a sétafedélzet elhagyatott részén, ahol először adta egymásnak őket a Hold ott, ahol még mielőtt megcsókolták volna egymást, Ula árnyé­kuk összeölelkezve hullott a fedélzetre, s míg szívük kínos sejtelmek között vergődött, kezeik annál szorosabban simultak egymáséira s míg lelkükben a válás fájdalmas lehetősége égett, amelyről nem beszélhettek egymásnak, kezük csaknem fájdalmas erővel ölelkezett össze, mintha minden sejt bennük reá akarna tapadni a másikra és egyesülni örökre, örökre. „Óh jaj, nem elválni, nem elválni, hiszen egyek vagyunk. Minket csak szétvágni vagy szét­ el­szakítani lehet, mi nem válhatunk el, hiszen egyetlen sejt vagyunk, egyetlen kéz vagyunk“, jajdultak fel bennük a sejtek. Jacki® még nem tudott semmit. A lelke tele volt csodálatos szent muzsikával s valami végtelen hálával a leány iránt. — Szeretsz? — kérdezte olyan hangon, mintha imádságot mondana. — Igen, végtelenül —­ suttogta a lány. A hold pedig szórta rájuk az ezüstöt, mint a konfettit szokták a templomba induló márkapárra. — Mindig így fogsz szeretni? — kérdezte Jackie, miután sokáig hallgatag gyönyörűséggel nézett a leány őszinte, tiszta szemeibe. — örökké — esküdte a leány magasztos, szent esküvéssel, pedig tudja, hogy holnap el fogja hagyni őt, de igazat mondott, mert szeretni fogja, ameddig csak él. A szíve kínban fog vergődni, de ezt nem szabad tudni senkinek soha. És Jackie boldog volt, olyan boldog, mint a lel­kek lehetnek, mikor meglátják a fényt. — Kitty, édes szerelmem! — szólt, feléje tárva karjait.­­A leány odasimult a férfi széles mellére s a feje hátrahanyatlott. Imádságos szent csókba forrt össze az ajkuk, egy végtelen hosszú csókban, mely távolabbról jött velük, mint az élet és tovább tart a halálnál. — Az utolsó, az utolsó, — fuldokolta a leány szíve s lezárt szeméből kicsordult a könny. Jackie ijedt hangon kérdezte: — Mi bajod édes?­­ A leány elrejtette az arcát a férfi széles vállán s azt zokogta: — Kimondhatatlanul boldog vagyok.­­ Jackie elhitte és boldog volt­­ is kimondhatat­lanul. Nagyon sokáig fent voltak ezen az utolsó estén és alig beszéltek egymáshoz, csak néha simogatták meg egymás lelkét egy-egy becéző, szerelmes szó­val. A leány búcsúzott. Az élettől búcsúzott, amely­ből ez az utolsó estéje, a szerelemtől, amelyből ez volt az utolsó csókja. A­hol beleért a tenderbe , hirtelen végigfolyt a vizen, mintha szétob­a­dt volna, aztán lassan eltűnt benne egészen és sötét lett a világ felett. Késő éjjel volt már. (Folytatjuk.) _________18__________ mmmmmm VASÁRNAP, 1944 FEBRUÁR IS

Next