Uj Nemzedék, 1917 (4. évfolyam, 1-52. szám)
1917-01-07 / 1. szám
UJ NEMZEDÉK szakok kezdetét és záródását, erőszakolt és merőben önkényes határmegállapítások. A nemzetek és országok sorsát formáló folyamatokon mély és egyénileg szabályozhatatlan erők uralkodnak, szinte függetlenül királyok és császárok akaratától is. De mennyivel könnyebbítheti a fejlődés útját, mennyi nehézséget háríthat el előle, mennyi könnytől, mennyi hiába tett erőfeszítéstől, mennyi félreértéstől kíméli meg önmagát s a kezére bízott nemzetet az uralkodó, aki megérti korának szavát s fele után elébe megyen a törekvéseknek, melyek alattvalói jobbik énjét eltöltik és munkára hevítik! A magyarság most, az első találkozás nagyszerű benyomásai alatt úgy érzi, hogy ifjú királyában megtalálta azt az uralkodót, aki ezt a fele utat hozzá, szivéhez, vágyaihoz, céljaihoz meg akarja tenni s ez a hit már magába is elég neki arra, hogy még a háború szörnyű kuliszái mögött botorkálva, új idők közelgését várja. Károly király nem a férfikor delelőjén lép Szent István trónjára, nem abban a korban, amely egy fejlődésében lezárt, érzelmeiben megállapodott. Ítéletében változhatatlan egyéniséget jelentene a nemzet számára, mint amilyet jelentett volna tragikus sorsú elődje a trónöröklésben, Ferencz Ferdinánd, vagy mint amilyen volt Ferenc József 1867-ben, a nemzettel való kibékülés után. Egy ilyen, hajlamaiban, nézeteiben, érzelmeiben és meggyőződéseiben kiforrott uralkodói egyéniség, igen igen ritka kivételektől eltekintve, többé kevésbbé hozzáférhetetlen már nagy, egész életre szóló változások és elhatározások befogadására. Pillanatnyi ellágyulásai, önmagától való elhajlásai lehetnek még, egyébbként azonban útját és jövőjét a múltja szabja meg s az uralkodik rajta akarva akaratlanul. Ez emberileg nem is lehet másképp. Ferenc Ferdinánd uralkodásának irányát, hajtóerőit, alapvonásait, az ő zárt és tartózkodó egyénisége ellenére is, körülbelül tisztán sejthette a magyar közvélemény már trónralépése előtt. Ferenc József alkotmányos uralkodásának megítélésében viszont a magyar történelem sohase mellőzheti, sohase kapcsolhatja ki azokat az eseményeket, melyek trónralépésekor és azután még jó darabig a magyar nemzettel szembe állították. Neki — végzetes hibák és félreértések eredményeképpen első — ifjú# sága idején karddal kezében, mint ellen# séggel kellett a magyar nemzettel meg# ismerkednie s ez első találkozás keserű és szörnyű emlékein túl még húsz esz# tendeig ugyancsak szembenállóit egymással a király és a nemzet. Ferenc Józsefnek érett férfi korában, mögötte ilyen múlttal, előbb roppant elhatározások hősévé kellett lennie, hogy 1867-ben Magyarország koronás királya lehessen. A nemzet megértésében ez a koronázás olyan hosszú út, olyan óriási belső alkalmazkodás zárókövét jelentette, amely az ő emberi és uralkodói tulajdonságainak minden másnál fényesebb bizonyítéka volt. Hogy ezen az uton Ferencz József nem mehetett el a végső állomásig, ahol egy jogaiban, vágyaiban, öncélúságában teljesen kielégített nemzettel találkozhatott volna, ez megint érthető dolog. Ehhez már az ő részéről, az ő korában, az ő múltjával majdnem emberfölötti tulajdonságok szükségeltettek volna. IV. Károly királynak nincs múltja a nemzettel szemben s a nemzetnek nincs ő vele szemben, melyet kölcsönösen felejteniök kellene. IV. Károly forrongó szívvel és forrongó elmével, ifjan s olyan közös emlékek, közös küzdelmek és szenvedések koszorújával lép közénk, melyek egy háborúban, egy táborban, egy csatamezőn, azonos érdekeket védelmében ismertették meg egymással a királyt és a nemzetet. Az ő számára arra a kérdésre, bízhatik-e a magyarságban, csataterek és temetők végtelen sírhullámai adják meg a feleletet. Olyan 2