Uj Nemzedék, 1920. május (2. évfolyam, 105-128. szám)

1920-05-23 / 123. szám

2­0) Nemzedék 1920 v. 23. ■-------' ..........y ■' rodtak, raig azelőtt a polgármester hivatalnok volt, bár első hivatalnok, most ő már nem hivatalnok (ezért van 3 alpolgármester), hanem a város feje, gazdája, szóval: hatalom. A tanácsnokok azáltal, hogy mindenféle dol­guk a polgármestertől függött, (áthelyezés, kocsi, autó, a fővárosi üzemekben való mellékjövede­lem, stb.), teljesen függő helyzetbe kerültek a pol­gármesterrel szemben. Ezenkívül azonban tudták, hogy Bárczy a közgyűlési választásokra is tudott magának befolyást biztosítani. Azáltal, hogy a közgyűlésen nyilvánosan csak kevés ügyet tárgyal­tak, s az ügyek nagy részét a tanács intézte el, a közgyűlésnek, mint egésznek, befolyása csökkent, de annál fontosabbá vált az egyéni befolyás. Az­zal, hogy a polgármester ny­omán szívességeket tehetett, a bizottsági tagok keresték a polgármes­ter kegyét, s nem a polgármester a bizottsági tagokét. Bárczy hatalma így hamar megnőtt, s nem úgy volt, mint Halmos alatt, hogy a bizottsági ta­gok tartották kezükben a polgármestert, hanem megfordítva. Nehéz munka volt ez, sok fáradságot és ügyességet kívánt De éppen ez ébresztette föl a klikkvezérek féltékenységét. Ez vitte Heltait arra, hogy főpolgármesterségre törekedjék, így akarta Bárczy hatalmát ellensúlyozni. Vázsonyi sem nézte jó szemmel ezeket a törekvéseket, s Bárczynak nem egyszer volt nehéz a helyzete. De az ő bámulatos taktikai képessége megtalálta a módját, hogyan lehet a féltékeny Vázsonyi támo­gatását adott esetben biztosítani. Bárczy ahhoz is jól értett, hogyan kell a közgyűlést a minisztérium­mal szemben, s a minisztériumot a közgyűléssel szemben az általa helyesnek vélt ügy érdekében latba vetni. Nem tagadható, hogy ily módon erősen emelte a polgármesteri állás jelentőségét, hatalmát, tekin­télyét. Bárczy mint ideálist® indult fel, ki a maga ha­talmát és tekintély­ét a klikkekkel szemben a város érd­ekében akarta­ 'fölhasználni Mikor b­ítta, hogy ez mily nehezen megy, próbálta azt, amit lehetett El­indulása jó volt s mindeniki a város nagy föllendü­lését várta tőle. Ámde nagy baj volt hogy azokat a munkatársakét és tanácsadókat, akik kezdetben mel­lette álltak, mint becsületes harcosai ideális eszmék­nek, lassanként elszigetelték mellőle. Ehelyett kö­rülvették őt tömör falanx gyanánt egyrészről közgyű­lésben barátai, akik az anyagi ügyekben voltak ta­nácsadói, másrészről a­­Huszadik Század­ tábora, mely a szellemi ügyekben volt reá nagyon erős ha­lással. Ezek lassanként kiszorították mindazokat, kik az ő szemükben nem voltak elég progresszí­vek, Bárczy maga többször nevezte m­agát im­presz­­szionistának­­,­­ ami azt jelenti, hogy mások hatása alatt, néha a pillanat hatása alatt cselekedett, így tehát kétszeresen fontos, kik veszik körül s kiknek a hatása alatt állt. A tanácsnokok közül Wildner Ödön és Harrer Ferenc álltak hozzá legközelebb. .­Wildner éveken át szerkesztette a Huszadik Száza­dot s Jászi Oszkárhoz a legmelegebb baráti sziták fűzik. Harrer W­ildner testi-lelki jóbarátja s mindig a progresszív eszméknek volt híve. Mindketten két­ségkívül jóhiszeműek, de kétségtelenül sokat ártot­tak a progresszív elemeknek túlzó pártolásával. Eb­ben az érában kerültek a városhoz: Szabó Ervin, a könyvtár iagzgatója, Madzsar József, a könyvtár h. igazgatója, Ignotus, Pásztor Mihály­, Balázs Béla, Czóbel Ernő, Fáber Oszkár, Bolgár Elek, Somogyi Béla, Dengyel, Fogarasi stb. Ezek nem a Vázsonyi pártfogásával vagy b­izottsági tagok ajánlatával ju­tottak be, hanem a­ progresszív körök erős agitációja alapján, kik őket kiváló értékek gyanánt portálták. Íme, így két tényező gyakorolt káros befolyást: egyik a városi bizottság, a másik a Huszadik Szá­zad­ tábora. , Bárczy utóda, Bódy nagyon ügyesen alkal­mazkodott mindenféle hatalomhoz­ és kurzus­hoz. Bárczy őt a közigazgatás művészének ne­vezte, ami annyit jelent a beavatottak nyelvén, hogy érti az összes taktikai fogásokat. Határo­zott iránya, koncepciója, terve úgy látszik nincs. De ő is ugyanazoknak a bizottsági ta­goknak a választottja, kik Bárczyt választották.­udjuk, hogy Vázsonyival, Sándor Pállal épp úgy barátkozott, mint Bokányival. Tudjuk, hogy a városháza ügyét ma is ugyanazok inté­zik, akik azt közvetlenül a bolsevizmus­ előtt is intézték. Általános az a baj, hogy ez megváltozzék. Az ország megrontásának és megrothasztásá­­nak folyamata a fővárosból indult ki. Aki gyó­gyítani akar, a műtő késével oda kell férkőznie, ahonnan a fertőzés kezdődött. A keresztény és nemzeti gondolat impériumát itt kell erős, va­lóságos, anyagi alapokra építeni s szellemével meg kell töltenie a városház minden zugát és minden hivatalát. Mert inkább pusztuljon el ez a gyönyörű város s ne maradjon belőle kő kö­vön, mintsem még egyszer nyegldsértse s tönkre­tegye az országot, amelynek népe a saját képére és dicsőségére emelte s nem arra, hogy keleti és bizantinus erkölcsével megmételyezze és ropilásba döntse a magyarságot. hiába, az új­ emberek már nem vették szi­gorúan a régi erkölcsöket Pedig csak a régi erkölcsökkel lehet háborút­ nyerni. Szelezsán is elment Kézcsókkal búcsú­zott urától és keresztet vetett a császár képe alatt. Mert megtanul­ta: egy az Úr és egy a császár, mind a kettőnek egy hűséggel tar­tozik. Az ezredes tiz ezüstforintot csúsztatott markába és megilletődötten nézett utána: — Der geht auch um Österreichs Wohl... Aztán teltek az évek. Volt idő, amikor csak az újságból hallotta a háborút, de volt idő, hogy az ágyuk szava megremegtette az ablakát. Ilyenkor furcsa változás esett az embereken. A magyarok szeme kezdett el szikrázni és az oláh kocsmák voltak hango­sak, csak a magyar urak barátkoztak a ka­tonákkal, az oláh papok kikerülték őket. Az ezredes mindent számba vett és mindent megjegyzett. — A háború után rendet csinálunk a ma­gyarokkal, — mondogatta, mert hiába, aki egy­szer megtéved, megtéved máskor is. Nem tet­szett neki, hogy a császár háborúját a magu­kénak is nézték, amikor pedig nem is ők kezd­ték. Milyen mások az oláhok : ja, die Rumäner ! Egyszer egy öreg oláh asszony jött be hozzá sírva. Nagy nehezen megértette, hogy Szele­­zsánról van szó, aki elveszett. Eltűnt, elnyelte a vihar, amely szaggatja és legázolja az embe­reket. Az öregasszony céraszálhangon vison­­gott, de amikor az ezredes pénzt csúsztatott neki, megnyugodott. Mert az asszonyok soha­sem olyan erősek, mint a férfiak, akik elesnek a császárért. Az öreg katona nem tudott rá ha­ragudni, hiszen a fiát adta oda. Maga is meg­könnyezte titokban, azóta, hogy elment, felfor­dult a ház. Nincs, aki olyan engedelmes tudna lenni, nincs, aki úgy meg tudná érteni . . . Hosszú esztendő telt el ezután. Sokszor gon­­ágtt brekeág is, fílert mar­aolt magában, sn­nepelte a császárt. Az öreget, aki elment és aki után ő is el fog menni, mint Szelezsán. Nem is volt érdemes élni, mert minden elveszett. Az utcán zsidógyerekek kezdtek hangoskodni és a rongyos katonák letépték sapkájukról a császár rózsáját. Az öreg nem tudta, hogy mi lesz, még sohasem volt így egyedül. Nem volt, akit meg­kérdezzen, a magyarok eltűntek, a németek el­húzódtak, az oláhok hangosak lettek. Ha kike­rült az utcára, meglökdösték, valami nagy baj volt készülőben. Nem hitt az újságnak, elhajította. Meg volt győződve, hogy egy napon bemasíroznak a régi atonák, Ja, die Truppen, akik majd rendbe hoznak mindent. Szétverik ezt a csőcseléket, a zsidókat, meg az oláh szemetet. Mert rájött, hogy az oláhok árulták el elsőnek a császárt, az a nép, melyet hűnek tudott. Szinte csodálko­zott, hogy egy hit volt köztük, de az is elesett, eltűnt, elpusztult. A Szelezsán. — Szegény, — gondolta, — talán azért ment el, hogy ne lássa, mit tett a többi . . . A magyarok, akiket került, esténként be­lopództak hozzá és megmondták, hogy menjen, meneküljön. De az öreg maradt. — Én nem félek, — mondotta, — egyszer meg kell úgyis halni . . . Hiszen úgy sem érdemes élni, amikor min­den elvesz, amiben az ember hisz és amit igaz­nak tartott. Egy este leeresztette a szalonszobá­­ban a függönyöket, meggyújtotta a császár képe alatt a gyertyát, megtöltötte a poharat bor­ral és ráköszöntötte :• — Isten hozzád, öreg uram, irigyellek, hogy előttem men­tél! Nem merte kisóhajtani a régi üdvözlést, tudta, hogy Österreich nincsen többé. Aztán arra gondolt, hogy hová is tartozik ő. Kihez, kikhez, melyik lesz hazája? Nem tudott meg­felelni magának, csak töltögette a bort, mely. "" .............................. "■ ■ív 1 iw~ia tek tűzzel, szive pedig emlékezéssel. Régi dolgok jutottak eszébe, látta magát délce­gen, keményen, mint fiatal kapitányt a szá­zad élén, hallotta a kürtök a dobok a pa­rancspattogást A zene is szólt indulóra és dobogtak a századok. — Nem.«lehet, — gondolta — hogy min-« den elvesszen!.­­Gondolatai a mámoron keresztül a való­ságba ringatództak állal és egyszerre csak­ugyan hallotta a­ kürtök Az országúton, az ablak,alatt, kissé zavaros volt, de recseged, a lábak is dobogtak. Fel­ujjongott: — Die Truppen! Hoch der Kaiser ! Nem volt józan, de mámoros se volt. Szi­vén fellángolt minden régi érzés. Ki akart ro­hanni, eléjük menni, köszönteni őket, amikor kemény kéz döngette meg az ajtót. Kinyitotta. A reggeli félig berontott és el­fojtotta a gyönge gyertyalángot és belecsapott szemébe. Egy vigyorgó emberalakot látott. Ka­tona volt, idegen katona. Az ezredes megis­merte . . . — Szelezsán! Nem tudott többet mondani. Az oláh oda­lépett hozzá: — Ne féljen, mi vagyunk itt, románok. Jó ember szereti a jó embert! Az öreg érezte, hogy valamit kell mondani. Valamivel tartozik ennek. Ami fejbeüsse, ami belérúgjon. Felkapta a császár poharát és meg-p­róbál­ta: — Éljen Magyarország! Élesen vijjogott a kiáltás, a katonák meg­hökkentek és fegyverükhöz kaptak. A következő pillanatban csörömpölve vágódott szét a falon a pohár. — Éljen Magyarország! — szólt másodszor az öreg, aztán egy­ nagy­ zuhanással el­vágódott a­§ategiM.'' A török békeszerződés tarthatatlansága lk •$* Új Nemzetért tudósítójának távirata.­­*• Genf, május 20. Á1 T­e nt'ffs újból azt a véleményét fejezi k­’, hogy csak akkor lehetett volna Törökországnak ilyen megsemmisítő békét adni, ha az országot a fegyverszünet után azonnal lefegyverzik. Miután ezt a szövetségesek elmulasztották, kiméknek kellene a veszedelmessé váló török nacionalizmust s egy független és életképes Törökországot kellene fentar­­tani. Nagyjelentőségűnek tartja a tengerszorosok kér­désének rendezését abból a szempontból, hogy an­­gol-francia-olasz szövetséget hoz létre a Földközi­tengeren. Az Oeuvre nagy erővel száll síkra a főn­ökök ügyéért és támadja az angolokat. A szövetséges ha­talmak — írja a lap — Anglia nyomása alatt nem­csak azt követelik a török néptől, hogy ősi földjének feldarabolásába nyugodjék bele, hanem már előre olyan intézkedéseket akarnak velük elfogadtatni, amelyeket csak később döntenének el a hatalmak saját kényeik-kedvü­k szerint. Egy békeszerződést sem diktált mohóbb imperializmus s valódi szerzői nem a diplomaták, hanem a keleti bankárok s ama koncesszióvadászok között keresendők, akik számo­sabbak és hatalmasabbak Angliában, mint Franciaor­szágban. Közli a lap az indiai mohamedánok a szultánhoz intézett memorandumának ama részét, am­elyben ezek a békefeltételek visszautasítását kérik, a kalifától. . . .. - * - • ”­ A svájci­ Der B­u­nes .megállapítja, hogy a törö­köknek átnyújtandó békeszerződés elkészült, de jobb lett volna, ha ez az alkotás megmaradt volna a kon­ferencia melegházi atmoszférájában, mert a valóság­nak és a világosságnak erőteljesebb levegőjében aligha lesz életképes. Ez a szerződés csak a bajonet­­tek segítségével lesz megvalósítható. A török béke­­szerződés nem rosszabb­­előzőinél, de abban mégis különbözik ezektől, hogy az egyes európai hatalmak részére érdekszférát biztosít, ami egyértelmű azzal, hogy Törökország rovására annexiós jogokat bizto­­sítanak a szövetséges hatalmaknak.­. Pardon . . .­ Pozsonytól Dévényig Egy délfán megjelenő liberális újságf azt írja Hónment&feimu vezércik­kében: „Csak követni kell a régi országhatárokat, lerajzolni, ahol a Duna Pozsonynál beköszönt s ahogy Dévénynél bucsuzkodi l­.“ JPardyn, rt­oncsjak a lelkes vezércikkírónak ,ss hogyan képzeli ön el? Eddig úgy tudtuk éremiiskolai tanítóinktól, hogy a Duna Dévénynél köszönt be és Orsovánál bucsuz­­kodik. Most Ön Pozsonyt áthelyezi Dévény elé, és heves kommentár közben az egész magyar Dunát a Dévény és Pozsony közti szakaszra kurtítja a par­don, de így nehéz dm­a területi integritásért hada­kozni, hiszen ez a földrajztudós megdöbbentően ha­sonlít Lloyd Georgéra és a Duna-kurtításban túltesz a legvadabb cseh és szerb aspirációkon. A komme­i­­ter szép, de a pardon * az elemi iskolai földrajz sem kutya .. * Mi destrul,tivek. Régen vártuk s mára megkapj­­uk: végérvényesen is megtillapttatott a Magyaror­szágban, Károlyi Mihály volt lapjában és a forra­dalom egyik főorgánumában, hogy­­a keresztény lapok a „bolsik“ (így!) és a „idestruktivek‘ (így!), nem ők, a régiek. Bolsik és destruktivek vagyunk, mert nem vagyunk hajlandók ma mi­­r föld termésé­ből, magyar kezek munkájából a destrukció szelle­mét hizlalni- és nem tekintjük az ország ügyének ama lapok dolgát, amelyek­ annak idején nem en­gedték újsághoz jutni a keresztény tömegek millióit s amelyek összeomlasztották Magyarországot. Par­don, hogyne volnánk bolsik és destruktivek, hiszen — ha jól emlékszünk — a mi asztalainknál dolgoz­tak Kéri Pál, Fényes László, László Jenő, Görlde­ Ferenc, Magyar Lajos, mi voltunk álldatbarátok mindenáron, mi üvöltöttünk Linder és Kunfi mel­lett. Vagy nem? Nem, nem, de az a bizonyos ravasz faj mindig így dolgozott: amíg uralmon van, ad­dig forradalmat, anarchiát, destrukciót csinál és terrorral dolgozik, — mihelyt ezt nem teheti, ak­kor főrendiházi szigorral és konzervativizmussal horkan föl minden életnyilvánulásunkra és nemes fölháborodással harsogja: holló,.Uraim, ez, forrada­lom, ez destrukció, ezt mi — minden forradalom­­nak esküdt ellenségei — nem tűrhetjük t­ök, akik milliókat harácsoltak össze az állam pénzéből, most hetykén odavetik nekünk, hogy újságjaink se len­nének, ha nem „engedték volna át‘‘ papírkészletük egy részét. Pardon, de mi maflaságunkban egy or­szágot engedtünk át nekik, é­s hogy azt vissza akarjuk szerezni, most „bolsik“ vagyunk. Pardon, mért is ne tegyék, ha tehetik? Holnap — ha ez így megy — Hajmáskér­re fognak kísértetni bennünket, mert ők nem tűrnek fölforgatást, nem tűrték tavaly sem, csak csinálták.

Next