Új Ózdi Vasas, 1991. július-december (2. évfolyam, 27-52. szám)
1991-07-05 / 27. szám
2 A cserkészek tudják: Összefogásban az erő A közelmúltban az ózdi egyházak lelkészei (római és görög katolikus, református és evangélikus), valamint az Ózdi Olvasó Egyesület vezetői megállapodtak abban,, hogy a már korábban megalakult 1200-as számú Lorántffy Zsuzsanna cserkészcsapat, számának és nevének megtartásával az olvasó egyesületbe teszi át a székhelyét. A csapat itt cserkészotthont kap, a továbbiakban az olvasó egyesület működteti, az egyházak pedig erkölcsileg és anyagilag támogatják. A működéshez szükséges tárgyi és technikai feltételekről is az olvasó egyesület gondoskodik. A csapat vezetője továbbra is Nagy Lászlóné cserkésztiszt, csapatparancsnok lesz. A megállapodás aláírói kifejezték azt a szándékukat, hogy a jövőben segítséget nyújtanak a térségben megalakuló minden más csapatnak, és célszerűnek tartanák, ha az olvasó egyesületben létrejönne a térség cserkészcsapatainak bázisa, amelyet mindenki támogatna, aki egyetért a cserkészmozgalom alapelveivel és céljaival. A cserkésznek minden cserkész testvére — ez a mozgalomnak a jellegéből fakadó egyik fontos törvénye. Ezt tudva, nem is kell csodálkoznunk azon hogy a városban gyorsan és könnyen megtalálták egymás kezét azok, akik fontosnak tartják a cserkészet ügyét, az ifjúság erkölcsi nevelését. Nem kérnek mást, mint annyit, hogy aki egyetért törekvéseikkel, az olvasó környékén járva térjen be, és lehetőségekhez mérten támogassa őket. A legkisebb segítséget is előre köszönik. Elnézést kérünk mm * Néhány héttel ewbbi mennyit érnek nekünk fúvósaink címmel írást jelentettünk meg az Olvasó Egyesület zenekaráról abból az alkalomból, hogy nemrégiben Vasas Művészeti Nívódíjat kaptak. A zenészek felelevenítették a csoport eddigi pályafutását, s megemlítettek olyan, Ózdon jól ismert neveket, dinasztiákat is, akik áldozatos munkája nélkül a mostani nívód» gyümölcse talán soha nem érett volna meg. Sajnos a felsorolásbón kimaradt Gazsik György zenetanár, karmester, aki 1s évig igazgatta a fúvósokat, s akinek neve számos rangos elismerést fémjelez, ms-ben ő alapította, s egészen 1984-ig ő vezette (minden ellenszolgáltatás nélkül) az ifjúsági füvescsapatot is. El kell ismernünk, hogy ezúttal nem a nyomda, mégcsak nem is a nyilatkozó muzsikusok követték el a hibát, hanem az újságíró. Gazsik Györgyről — még ha csak pár mondatban is — szót ejtettek a riportalanyok, így ők vétlenek, így utólag nemsok értelme volna magyarázkodni, hiszen mindenki tudja, hogy a legjobb szándék ellenére is tévedhetünk, hogy a sörön telemn jegyzettömb, a rövidítések és újságírás ,,ákombákornok” olykor megbosszulják magukat és beüt a gikszer. Ami az érintett szemszögéből sokkal több egyszerű tévedésnél. Neki sértés. Megértjük. ha már újra nem írhatjuk meg ugyanazt a cikket, legalább beismerjük hibánkat és bocsánatot kérünk. Gazsik Györgytől és azoktól, akik hiányolták az említett írásból az Ózdon köztiszteletben álló karmester nevét. ÚJ ÓZDI VASAS Mire tanítjuk gyermekeinket? Óvjuk-e őket 7 „Az élet veszélyes üzem” — olvastam nemrég valahol ezt a nagyon találó mondatot. És ha számunkra, felnőtek számára az, mennyivel inkább „veszélyes üzem” gyermekeink számára, akik — már csak életkoruknál fogva is — nincsenek meg a kellő tapasztalatok birtokában, akik játékukban elmerülve könnyen elfeledkeznek az őket fenyegető veszélyekről, akik, megunván megszokott játékaikat, unalmukban is olyan helyekre mennek, olyan tárgyakat, vagy berendezéseket választanak „játékul”, amelyek veszélyeket rejtegetnek, így van ez az év minden napján, még fokozottabban így van a szünidőben, amikor szinte korlátlanná növekszik a szabad idő, hosszúak a nappalok, és az időjárás is jobban kedvez, hogy a gyerekeik a szabadban tartózkodjanak. Csak a szülők gondoskodása, mindenre kiterjedő figyelme akadályozhatja meg a nagyobb bajok bekövetkezését. Tanítjuk-e, óvjuk-e gyermekeinket? Megteszünk-e mindent, hogy megakadályozzuk a gyermekbaleseteket? A tapasztalatok nem ezt bizonyítják, hisz a közelmúltban magam is szemtanúja voltam több riasztó esetnek. Láttam, amint gépkocsi gyermeket ütött el, aki kerékpárjával körültekintés nélkül hajtott rá — igaz — a zebrára, de az autó már képtelen volt megállni. Csak a hirtelen fékezésnek volt köszönhető, hogy a nebulónak nem esett ko szünidei veszélyek molyabb baja, néhány horzsolást leszámítva. Azután Ön, Anyuka, aki néhány napja az Újváros téri ABC-nél felfestett zebrától alig tíz méternyire az úttesten vezette át három év körüli kislányát, kézenfogva. Megspórolt 25 métert, mondjuk 4 lépést. De mikor fogja megtanítani a kislányát arra, hogy mire való a zebra? A gyerek gyorsan megnő, és nem foghatja mindig a kezét. Iskolába jár majd egyedül. Ha most nem tanítja meg, nem szoktatja rá, hogy hol van viszonylagos biztonságban, akkor mikor? És ön, Apuka, aki a városházánál és a centrumnál egymáshoz közel kijelölt két átkelőhelyet olyan távolinak találta, hogy a kettő között kellett átmennie karon ülő gyermekével. Megdöbbentő volt nézni szlalomozását a járművek között, és hallani a fékcsikorgást. Emlékszik, még ön is rá? Csak a Lada vezetőjének jó reflexei és talán egy méter, a másodperc néhány tört része óvtál meg önt és gyermekét. A baj jön sokszor magától, minek azt még keresni is? Sokszor hallani a szülői tanácsot, amelyet talán a saját gyerek védelme diktál: „Csak a ház előtt, a járdán biciklizz!” Persze, a ház ellőtt a járdán nem járnak autók, a gyerek biztonságban van. És a mások gyerekei? Azok az apróságok, akik a járda előtt a járdán, vagy a járda mellett totyognak, játszanak. Akik között ott száguldozik kerékpárjával a mi jó tanáccsal elengedett gyerekünk, aki szintén nincs biztonságban. Tudok ugyanis a falnak, vagy fának csapódott, járdán bicikliző gyerekekről, akik karjuk vagy tálluk törésével fizettek rá a gondos szülő tanácsára, arról nem is szólva, hogy a még náluk is kisebb másik gyereket is a mentők vitték el. Megszaporodnak nyáron a játszótéri balesetek is. Az izzadt tenyérből könnyen kicsúszik a mászóka kapaszkodója, a hintáról is le lehet pottyanni. Ezeket akkor sem tudjuk megakadályozni, ha ott állunk két méternyire a gyerek mellett. Nem akarom arra biztatni a szülőket, hogy a széltől is óvják a gyerekeket. A bennük rejlő hatalmas energiákat le kell vezetni, mozgásigényüket ki kell elégíteni. De az egészen kicsiket ne hagyjuk őrizetlenül, ne engedjük le magukban még a ház elé se, és ne büszkélkedjünk, hogy „milyen kicsi és már milyen önálló”. Nem a saját lustaságunkat, felelőtlenségünket, nemtörődömségünket akarjuk-e ezzel álcázni? A villanyoszlopok alján lévő szerelőüregről sokszor hiányoznak a zárófedelek. Ki tudja, hogy hová lettek, talán „begyűjtötték” őket hulladékfémnek. Tény, hogy nincsenek meg. A hideg futkos a hátamon, amint látom, hogy a gyerekek ott turkálnak az üregben, amíg a karjuk befér. Ilyen, áramütés okozta balesetről még nem tudok, de addig kellene megfőzni a bajt, amíg be nem következik. Hátha valamelyiknek az jut eszébe, hogy lebontsa a szigetelést, vagy valamilyen hegyes fémtárggyal elkezdje piszkálni. Kedves szülők! Hallottak már valamit a gyerekeik az Önök szájából arról, hogy mi az az elektromos áram? Hogy ez aztán végképp nem játék? Figyelmeztették-e már őket arra, hogy ha már mászhatnékuk van, és nincs a közelben erre alkalmas eszköz, akkor is inkább a fára másszanak, mint a villanyoszlopra, sokszor veszélyes közelségbe a vezetékekhez? Még majdnem két teljes hónap van előttünk a nyári szünidőből, és „az életveszélyes üzem”. Kár lenne áltatni magunkat, hogy van tökéletes biztonság. Mégis, mindent meg kell tennünk, ami rajtunk múlik, ami hatalmunkban áll, hogy csökkensük a kockázatot, kiiktassuk a balesetek lehetőségét. Baj így is történhet, de ha megtörténik, ne kelljen még a saját lelkiismeretünkkel is szembenézni, n 'v> Szakács Az utcai közvilágítás lámpaoszlopainak alsó részén kis, zárható fedőlap van. Sajnos a szándékos rongálók sok esetben az egész fedőlapot leszakítják. Ez pedig nem kis veszélyt jelent, éppen a kisgyerekeknek. A nyolckarúak hatan vannak Újság és bélyegző készítésre is készül az ózdi magánnyomda Miskolcon, a Borsodi Nyomdában szerezte szaktudását Pozsár István, aki arra vállalkozott, hogy magánnyomdát nyit Ózdon. Nem volt könnyű dolga. Az ofszetgépmesteri szaktudásán túl indulótőkére volt szüksége, hogy a Liszt Ferenc Művelődési Központ nyomdáját gépeivel és alkalmazottaival együtt bérbe vegye. Az idén februártól működik Ózdon a Polip Nyomda. A Polip — latinul oktocerea — közismerten nyolckarú, a nyomdáiban egyelőre a tulajdonossal és a főnökkel együtt hatan dolgoznak. Közülük négy szakember, kettő pedig betanított nyomdász. A szakemberek azonban többirányú nyomdai műveltséggel rendelkeznek. Fiedler Béla ofszetgépmester, Kozma József grafikus és fotós, Nullász Katalin nemcsak könyvelő, de számítógépes is, Tóth Józsefné gépkezelő, György Imre kéziszedő, azonban tulajdonképpen itt mindenhez érteniük kell. Ez a kisüzem jelenleg olyan hibrid jelleggel rendelkezik, amely a nyomdatechnikának és -technológiának a hagyományos jellegétől kezdve —■ például kéziszedés — a számítógépes eljárásig mindent magában foglal. Megrendelésük — mint a tulajdonosfőnök elmondta — szerencsére most már van elegendő, nemcsak Ózdról és a térségből, de az ország más vidékeiről, a fővárosból is. A tervek szerint bővíteni kívánja nyomdáját Pozsár látván, újabb szakembert foglalkoztat majd, és az ősszel megpróbálkozik újság- és bélyegzőkészítéssel is. Úgy látszik, hogy a szaktudáson kívül — a számítógépes szövegszerkesztést autodidakta módon sajátította el —, nemes megszállottsággal és jó állóképességgel is rendelkezik. Pozsár István a szövegszerkesztőnél. Fiedler Béla gépmester, Vargáné felvételei 1991. JÚLIUS 5. Vasárnap a biztosit is zárva vannak Előre kell bocsátanom, hogy nincs gépkocsim, remélhetőleg már nem is lesz. Ha hatvanhat évig megvoltam nélküle, valahogy megleszek a következő hatvanhatban is. Így tehát érdektelen fél vagyok. Obligón kívüli állampolgárként is — ha akartam, ha nem — tudomást kellett szereznem a tárgy körül zajló többfordulós vitáról. Tetszenek emlékezni, arról volt szó hogy maradjon-e a díj a benzin árában, vagy ne maradjon. Azután arról, hogy szerződés, ha szerződés, akkor ki kivel, mit és mennyiért, ha pedig nem szerződés, akkor mégis micsoda. Csakhamar kiderült, hogy jó megoldás nincs. Még pontosabban: itt sincs. Különösen azért nincs, mert már megint fizetni kell. Az autósoknak a díjat, a biztosítónak a „káresemény" során keletkezett kárt. A maga fizetendő részéről — ez a viták közben kristálytisztán kitűnt — mindkét fél készséggel lemondott volna. A kocsitulajdonosok fosztogatásáról, rablásról, sarcról beszéltek. A rátóti legények panaszbeadványa szerint az utolsó tökmagot is ki akarják forgatni a zsebükből. A biztosítók ezzel szemben azt panaszolták fel, hogy ez tiszta ráfizetés, a tervezett díjak őket tönkreteszik, csődbe juttatják, ebbe bele kell dögleni. Miután a tizenhetedik kerekasztal-beszélgetést is végighallgattam, szörnyű víziók kezdtek táncolni a szemem előtt. Láttam egy országot, amelyben már biztosítani sem lehet. Nemhogy autót, semmit. Lakást, rablást, tüzet, vizet, jégesőt, életet és halált, semmit. Mint egy tragikus Wagner-dalműben, úgy szakadt ránk a biztosítók alkonya. Láttam továbbá, amint a Volt Biztosítóintézeti Vezérigazgatók Bajtársi Szövetségének tagjai koszlott kalapjukat maguk elé téve kéregetnek vasárnap délelőttönként a ferencesek templománál. Hja, ilyen időket élünk. Meg kell a szívnek szakadni. A vita közben sok minden más is kiderült. Többek között — nem először és és nem utoljára — az is, hogy ugyanazzal a hivatalos statisztikai adatsorral hogyan lehet egy percen belül bebizonyítani valamit, meg az ellenkezőjét is. Esetünkben azt, hogy a tervezett díjtételek elfogadhatatlanul alacsonyak és elfogadhatatlanul magasak. A purparlé ilyetén menetén nem csodálkoztam. Honi demokráciánk eddigi gyakorlatán megedződve tudtam, hogy a kellő pillanatban valakinek úgyis eszébe jut majd az eddigi még úgy-ahogy bevált varázsige: érdekegyeztetés. így lett. Bevezették a díjtételeket, mindkét oldal továbbra is vigasztalan volt, az autósok és a biztosítók csupán egyetlen dologban jutottak egyetértésre: tönkre kell menni, bele kell dögleni stb. Csodálkozásom ezután kezdődött. A biztosító intézetek hatalmas, eddig soha nem látott reklámkampányba kezdek az írott és az elekronikus sajtóban. Az előzmények ismeretében és épp’ elmém birtokában ilyen, vagy hasonló reklámszövegeket vártam volna: „Tisztelt ügyfelünk! Mi már nem is vagyunk, nem is létezünk, különben sem ér a nevünk. Esedezve kérjük, töröljön ki bennünket emlékezetéből, és széles ívben kerülje el irodáinkat, ha netán mégis gépkocsijának kötelező felelősségbiztosítására vetemedne. Hála Istennek és a rendszerváltásnak, ma annyi más biztosítónézet van már, tisztelje meg őket bizalmával. Hogy menjenek ők tönkre, hogy pusztuljanak ők bele. Legyen hozzánk irgalmas, és mi minden nap imáinkba foglaljuk az ön nevét." Csodálkozom, mert nem ez történt. Hát mi? Pont az ellenkezője: az összes biztosítótársaság szinte varázsütésre és egymásra licitálva kezdte bizonygatni, hogy az egyforma mégis miért jobb nála, mint másnál. Tényleg, mi lesz ezzel az országgal, ha itt mindenki szándékosan rohan a vesztébe? Egy réges-régi vicc jut az eszembe: Kohn találkozik Grünnel. — Hogy megy az üzlet, Kohn? — érdeklődik Grün. — Ájvé, ne is kérdezd. Grün. Minden áldott nap ráfizetek. — De hát akkor miből élsz? — Na, hát abból, hogy vasárnap zárva vagyok. Szakács Albert