Új Ózdi Vasas, 1991. július-december (2. évfolyam, 27-52. szám)

1991-07-05 / 27. szám

2 A cserkészek tudják: Összefogásban az erő A közelmúltban az ózdi egyházak lelkészei (római és görög katolikus, reformá­tus és evangélikus), vala­mint az Ózdi Olvasó Egye­sület vezetői megállapodtak abban,, hogy a már koráb­ban megalakult 1200-as szá­mú Lorántffy Zsuzsanna­ cserkészcsapat, számának és nevének megtartásával az olvasó egyesületbe teszi át a székhelyét. A csapat itt cserkészotthont kap, a to­vábbiakban az olvasó egye­sület működteti, az egyhá­zak pedig erkölcsileg és anyagilag támogatják. A működéshez szükséges tár­gyi és technikai feltételek­ről is az olvasó egyesület gondoskodik. A csapat vezetője tovább­ra is Nagy Lászlóné cser­késztiszt, csapatparancsnok lesz. A megállapodás aláírói kifejezték azt a szándéku­kat, hogy a jövőben segítsé­get nyújtanak a térségben megalakuló minden más csapatnak, és célszerűnek tartanák, ha az olvasó egye­sületben létrejönne a térség cserkészcsapatainak bázisa, amelyet mindenki támogat­na, aki egyetért a cserkész­­mozgalom alapelveivel és céljaival. A cserkésznek minden cserkész testvére — ez a mozgalomnak a jellegéből fakadó egyik fontos törvé­nye. Ezt tudva, nem is kell csodálkoznunk azon hogy a városban gyorsan és kön­­­nyen megtalálták egymás kezét azok, akik fontosnak tartják a cserkészet ügyét, az ifjúság erkölcsi nevelé­sét. Nem kérnek mást, mint annyit, hogy aki egyetért törekvéseikkel, az olvasó környékén járva térjen be, és lehetőségekhez mérten támogassa őket. A legkisebb segítséget is előre köszönik. Elnézést kérünk mm * Néhány héttel ewb­b­i men­­nyit érnek nekünk fúvósaink címmel írást jelentettünk meg az Olvasó Egyesület zeneka­ráról abból az alkalomból, hogy nemrégiben Vasas Művé­szeti Nívód­íjat kaptak. A zenészek felelevenítették a csoport eddigi pályafutását, s megemlítettek olyan, Ózdon jól ismert neveket, dinasztiá­kat is, akik áldozatos munká­ja nélkül a mostani nívód»­ gyümölcse talán soha nem érett volna meg. Sajnos a felsorolásbó­n kimaradt Gazsik György zenetanár, karmester, aki 1s évig igazgatta a fúvó­sokat, s akinek neve számos rangos elismerést fémjelez, ms-ben ő alapította, s egé­szen 1984-ig ő vezette (min­den ellenszolgáltatás nélkül) az ifjúsági füvescsapatot is. El kell ismernünk, hogy ezúttal nem a nyomda, még­­csak nem is a nyilatkozó muzsikusok követték el a hi­bát, hanem az újságíró. Ga­zsik­ Györgyről — még ha csak pár mondatban is — szót ejtettek a riportalanyok, így ők vétlenek, így utólag nem­­sok értelme volna magyaráz­kodni, hiszen mindenki tud­ja, hogy a legjobb szándék ellenére is téved­hetünk, hogy a sörön telemn jegyzettömb, a rövidítések és újságírás ,,ákombákornok” olykor meg­bosszulják magukat és beüt a gikszer. Ami az érintett szem­szögéből sokkal több egysze­rű tévedésnél. Neki sértés. Megértjük.­­ ha már újra nem írhatjuk meg ugyanazt a cikket, legalább beismerjük hibánkat és bocsánatot ké­rünk. Gazsik Györgytől és azoktól, akik hiányolták az említett írásból az Ózd­on köztiszteletben álló karmester nevét. ÚJ ÓZDI VASAS Mire tanítjuk gyermekeinket?­­ Óvjuk-e őket 7 „Az élet veszé­lyes üzem” — olvastam nemrég valahol ezt a nagyon találó monda­tot. És ha számunkra, fel­­nőtek számára az, mennyi­vel inkább „veszélyes üzem” gyermekeink számára, akik — már csak életkoruknál fogva is — nincsenek meg a kellő tapasztalatok birto­kában, akik játékukban el­merülve könnyen elfeledkez­nek az őket fenyegető ve­szélyekről, akik, megunván megszokott játékaikat, unal­mukban is olyan helyekre mennek, olyan tárgyakat, vagy berendezéseket válasz­tanak „játékul”, amelyek veszélyeket rejtegetnek, így van ez az év minden napján, még fokozottabban így van a szünidőben, ami­kor szinte korlátlanná nö­vekszik a szabad idő, hos­­­szúak a nappalok, és az idő­járás is jobban kedvez, hogy a gyerekeik a szabadban tar­tózkodjanak. Csak a szülők gondoskodása, mindenre ki­terjedő figyelme akadályoz­hatja meg a nagyobb bajok bekövetkezését. Tanítjuk-e, óvjuk-e gyer­mekeinket? Megteszünk-e mindent, hogy megakadá­lyozzuk a gyermekbalesete­ket? A tapasztalatok nem ezt bizonyítják, hisz a kö­zelmúltban magam is szem­tanúja voltam több riasztó esetnek. Láttam, amint gép­kocsi gyermeket ütött el, aki kerékpárjával körülte­kintés nélkül hajtott rá — igaz — a zebrára, de az au­tó már képtelen volt meg­állni. Csak a hirtelen féke­zésnek volt köszönhető, hogy a nebulónak nem esett ko­ szünidei veszélyek molyabb baja, néhány hor­zsolást leszámítva. Azután Ön, Anyuka, aki néhány napja az Újváros téri ABC-nél felfestett zeb­rától alig tíz méternyire az úttesten vezette át három év körüli kislányát, kézenfogva. Megspórolt 25 métert, mond­juk 4 lépést. De mikor fog­ja megtanítani a­ kislányát arra, hogy mire va­ló a zeb­ra? A gyerek gyorsan meg­nő, és nem foghatja mindig a kezét. Iskolába jár majd egyedül. Ha most nem tanít­ja meg, nem szoktatja rá, hogy hol van viszonylagos biztonságban, akkor mikor? És ön, Apuka, aki a vá­rosházánál és a centrumnál egymáshoz közel kijelölt két átkelőhelyet olyan távolinak találta, hogy a kettő között kellett átmennie karon ülő gyermekével. Megdöbbentő volt nézni szlalomozását a járművek között, és hallani a fékcsikorgást. Emlékszik, még ön is rá? Csak a Lad­a vezetőjének jó reflexei és talán egy méter, a másod­­­perc néhány tört része óvtál meg önt és gyermekét. A baj jön sokszor magától, minek azt még keresni is? Sokszor hallani a szülői tanácsot, amelyet talán a sa­ját gyerek védelme diktál: „Csak a ház előtt, a járdán biciklizz!” Persze, a ház ellőtt a járdán nem járnak autók, a gyerek biztonságban van. És a mások gyerekei? Azok­ a­z apróságok, akik a járda előtt a járdán, vagy a járda mellett totyognak, játsza­­nak. Akik között ott szá­guldozik kerékpárjával a mi jó tanáccsal elengedett gye­rekünk, aki szintén nincs biztonságban. Tudok ugyan­is a falnak, vagy fának csa­pódott, járdán bicikliző gye­rekekről, akik karjuk vagy tálluk törésével fizettek rá a gondos szülő tanácsára, ar­ról nem is szólva­, hogy a még náluk is kisebb másik gyereket is a mentők vitték el. Megszaporodnak nyáron a játszótéri balesetek is. Az izzadt tenyérből könnyen ki­csúszik a mászóka kapasz­kodója, a hintáról is le le­het pottyanni. Ezeket akkor sem tudjuk megakadályoz­ni, ha ott állunk két méter­nyire a gyerek mellett. Nem akarom arra biztatni a szü­lőket, hogy a széltől is óv­ják a gyerekeket. A bennük rejlő hatalmas energiákat le kell vezetni, mozgásigényü­ket ki kell elégíteni. De az egészen kicsiket ne hagyjuk őrizetlenül, ne engedjük le magukban még a ház elé se, és ne büszkélkedjünk, hogy „milyen kicsi és már milyen önálló”. Nem a saját lusta­ságunkat, felelőtlenségünket, nemtörődömségünket akar­­juk-e ezzel álcázni? A villanyoszlopok alján lévő szerelőüregről sokszor hiányoznak a zárófedelek. Ki tudja, hogy hová lettek, ta­lán „begyűjtötték” őket hul­ladékfémnek. Tény, hogy nincsenek meg. A hideg fut­kos a hátamon, amint lá­tom, hogy a gyerekek ott turkálnak az üregben, amíg a karjuk befér. Ilyen, áram­ütés okozta balesetről még nem tudok, de addig kelle­ne megfőzni a bajt, amíg be nem következik. Hátha vala­melyiknek az jut eszébe, hogy lebontsa a szigetelést, vagy valamilyen hegyes fémtárggyal elkezdje pisz­kálni. Kedves szülők! Hallot­­tak már valamit a gyere­keik az Önök szájából ar­ról, hogy mi az az elektro­mos áram? Hogy ez aztán végképp nem játék? Figyel­meztették-e már őket arra, hogy ha már mászhatnékuk van, és nincs a közelben er­re alkalmas eszköz, akkor is inkább a fára másszanak, mint a villanyoszlopra, sok­szor veszélyes közelségbe a vezetékekhez? Még majdnem két teljes hónap van előttünk a nyári­ szünidőből, és „az élet­ve­szélyes üzem”. Kár lenne ál­tatni magunkat, hogy van tökéletes biztonság. Mégis, mindent meg kell tennünk, ami rajtunk múlik, ami ha­talmunkban áll, hogy csök­­kensük a kockázatot, kiik­tassuk a balesetek lehetősé­gét. Baj így is történhet, de ha megtörténik, ne kel­ljen még a saját lelkiismeretünk­kel is szembenézni, n 'v> Szakács Az utcai közvilágítás lám­paoszlopainak alsó részén kis, zárható fedőlap van. Sajnos a szándékos rongá­­lók sok esetben az egész fe­dőlapot leszakítják. Ez pe­dig nem kis veszélyt jelent, éppen a kisgyerekeknek. A nyolckarúak hatan vannak Újság és bélyegző készítésre is készül az ózdi magánnyomda Miskolcon, a Borsodi Nyomdában szerezte szak­tudását Pozsár István, aki arra vállalkozott, hogy ma­gánnyomdát nyit Ózdon. Nem volt könnyű dolga. Az ofszetgépmesteri szaktudá­sán túl indulótőkére volt szüksége, hogy a Liszt Fe­renc Művelődési Központ nyomdáját gépeivel és al­kalmazottaival együtt bérbe vegye. Az idén februártól működik Ózdon a Polip Nyomda. A Polip — latinul okto­­cerea — közismerten nyolc­karú, a nyomdáiban egyelő­re a tulajdonossal és a fő­nökkel együtt hatan dol­goznak. Közülük négy szak­ember, kettő pedig betaní­tott nyomdász. A szakembe­rek azonban többirányú nyomdai műveltséggel ren­delkeznek. Fiedler Béla of­szetgépmester, Kozma Jó­zsef grafikus és fotós, Nul­­lász Katalin nemcsak köny­velő, de számítógépes is, Tóth József­né gépkezelő, György Imre kéziszedő, azonban tulajdonképpen itt mindenhez érteniük kell. Ez a kisüzem jelenleg olyan hibrid jelleggel rendelkezik, amely a nyomdatechnikának és -technológiának a hagyo­mányos jellegétől kezdve —■ például kéziszedés — a szá­mítógépes eljárásig mindent magában foglal. Megrende­lésük — mint a­­ tulajdonos­­főnök elmondta — szeren­csére most már van ele­gendő, nemcsak Ózd­ról és a térségből, de az ország más vidékeiről, a fővárosból is. A tervek szerint bővíteni kívánja nyomdáját Pozsár látván, újabb szakembert foglalkoztat majd, és az ősszel megpróbálkozik új­ság- és bélyegzőkészítéssel is. Úgy látszik, hogy a szak­tudáson kívül — a számító­­gépes szövegszerkesztést autodidakta módon sajátí­totta el —, nemes megszál­lottsággal és jó állóképes­séggel is rendelkezik. Pozsár István a szövegszerkesztőnél. Fiedler Béla gépmester, Vargáné felvételei 1991. JÚLIUS 5. Vasárnap a biztosit is zárva vannak E­lőre kell bocsátanom, hogy nincs gépkocsim, remélhetőleg már nem is lesz. Ha hatvanhat évig megvol­tam nélküle, valahogy megleszek a kö­vetkező hatvanhatban is. Így tehát érdek­telen fél vagyok. Obligón kívüli állampolgárként is — ha akartam, ha nem — tudomást kellett szereznem a tárgy körül zajló többfordu­lós vitáról. Tetszenek emlékezni, arról volt szó hogy maradjon-e a díj a benzin árá­ban, vagy ne maradjon. Azután arról, hogy szerződés, ha szerződés, akkor ki ki­vel, mit és mennyiért, ha pedig nem szer­ződés, akkor mégis micsoda. Csakhamar kiderült, hogy jó megoldás nincs. Még pontosabban: itt sincs. Külö­nösen azért nincs, mert már megint fizet­ni kell. Az autósoknak a díjat, a biztosí­tónak a „káresemény" során keletkezett kárt. A maga fizetendő részéről —­ ez a viták közben kristálytisztán kitűnt — mindkét fél készséggel lemondott volna. A kocsitulajdonosok fosztogatásáról, rab­lásról, sarcról beszéltek. A rátóti legények panaszbeadványa szerint az utolsó tökma­got is ki akarják forgatni a zsebükből. A biztosítók ezzel szemben azt panaszol­ták fel, hogy ez tiszta ráfizetés, a terve­zett díjak őket tönkreteszik, csődbe jut­tatják, ebbe bele kell dögleni. Miután a tizenhetedik kerekasztal-be­szélgetést is végighallgattam, szörnyű ví­ziók kezdtek táncolni a szemem előtt. Láttam egy országot, amelyben már bizto­sítani sem lehet. Nemhogy autót, semmit. Lakást, rablást, tüzet, vizet, jégesőt, éle­tet és halált, semmit. Mint egy tragikus Wagner-dalműben, úgy szakadt ránk a biztosítók alkonya. Láttam továbbá, amint a Volt Biztosítóintézeti Vezérigazgatók Bajtársi Szövetségének tagjai koszlott ka­lapjukat maguk elé téve kéregetnek va­sárnap délelőttönként a ferencesek temp­lománál. Hja, ilyen időket élünk. Meg kell a szívnek szakadni. A vita közben sok minden más is ki­derült. Többek között — nem először és és nem utoljára — az is, hogy ugyanaz­zal a hivatalos statisztikai adatsorral ho­gyan lehet egy percen belül bebizonyítani valamit, meg az ellenkezőjét is. Esetünk­ben azt, hogy a tervezett díjtételek elfo­gadhatatlanul alacsonyak és elfogadhatat­lanul magasak. A purparlé ilyetén menetén nem cso­dálkoztam. Honi demokráciánk eddigi gya­korlatán megedződve tudtam, hogy a kel­lő pillanatban valakinek úgyis eszébe jut majd az eddigi még úgy-ahogy bevált va­rázsige: érdekegyeztetés. így lett. Bevezették a díjtételeket, mind­két oldal továbbra is vigasztalan volt, az autósok és a biztosítók csupán egyetlen dologban jutottak egyetértésre: tönkre ke­ll menni, bele kell dögleni stb. Csodálkozásom ezután kezdődött. A biz­tosító intézetek hatalmas, eddig soha nem látott reklámkampányba kezdek az írott és az elekronikus sajtóban. Az előzmé­nyek ismeretében és épp’ elmém birtoká­ban ilyen, vagy hasonló reklámszövegeket vártam volna: „Tisztelt ügyfelünk! Mi már nem is va­gyunk, nem is létezünk, különben sem ér a nevünk. Esedezve kérjük, töröljön ki bennünket emlékezetéből, és széles ívben kerülje el irodáinkat, ha netán mégis gép­kocsijának kötelező felelősségbiztosítására vetemedne. Hála Istennek és a rendszer­­váltásnak, ma annyi más biztosítón­ézet van már, tisztelje meg őket bizalmával. Hogy menjenek ők tönkre, hogy pusztul­janak ők bele. Legyen hozzánk irgalmas, és mi minden nap imáinkba foglaljuk az ön nevét." C­sodálkozom, mert nem ez történt. Hát mi? Pont az ellenkezője: az összes biztosítótársaság szinte va­rázsütésre és egymásra licitálva kezdte bi­zonygatni, hogy az egyforma mégis miért jobb nála, mint másnál. Tényleg, mi lesz ezzel az országgal, ha itt mindenki szándékosan rohan a vesz­tébe? Egy réges-régi vicc jut az eszembe: Kohn találkozik Grünnel. — Hogy megy az üzlet, Kohn? — ér­deklődik Grün. — Ájvé, ne is kérdezd. Grün. Minden áldott nap ráfizetek. — De hát akkor miből élsz? — Na, hát abból, hogy vasárnap zárva vagyok. Szakács Albert

Next