Uj-Somogy, 1920. január (2. évfolyam, 1-25. szám)

1920-01-01 / 1. szám

2 A nemzetiségek Magyar­­ország mellett. Budapest, dec. 31. A magyarországi nemzetiségek Budapesten tartózkodó képvi­selői tegnap gyűlést tartottak, melyen kimon­dották, hogy csakis Magyarország azon ál­lam, amelyhez sorsukat fűzni akarják. Ezen határozatról értesítették a miniszterelnököt és Apponyit. Statáriális ítéletek. Budapest, dec 31. A pestvidéki törvény­szék a statáriális rendelkezések értelmében a gödöllői gyilkosság két főbűnösét kötél általi halálra, a fiatalkorú két bűntársat pedig egyenként 15 évi fegyházra ítélte. Gyorsvonat Budapest és Bécs között. Bécs, dec. 31. A „Bécsi Magyar Új­ság“ megbízható értesülés alapján közli, hogy a Budapest —Bécs közötti gyorsvonat forgalomba helyezése már csak az amerikai szén megérkezésén múlik. A szociáldemokraták és a Horthy elleni merénylet. Budapest, dec. 31. A szociáldemokrata párt választmánya tegnap este 7 órakor­ülést tartott, amelyen az általános politikai helyzettel foglalkoztak. A Horthy­­ fővezér elleni kommunista merénylet ügyében szóvá tették, hogy a vizsgálat eredményéről a kor­mányban résztvevő Peyer szocialista minisz­ter nem kapott felvilágosítást, pedig ez kí­vánatos volna, amennyiben a Pártot is bele­keverték és ez ügyből kifolyólag a pártot öbb oldalról érték támadások. „Magyarország lemond...“ Ezekkel a szavakkal kezdődik a 132 szakaszos magyar „békeszerződés“-nek neve­zett végrendelet ezer, meg ezernyi fejezete, bekezdése, paragrafusa, cikkelye. Lemond, lemond és újra lemond ... s megint csak lemond. Mily szomorú vigasztalás nekünk, magyaroknak, hogy ebből a gyászos irásmű­­ből tudjuk meg előbbi pazar gazdagságunkat, megszámlálhatatlan kincseink óriási sokasá­gát. Most tudjuk meg, mikor már elveszítni vagyunk kénytelenek, hogy mink volt, mi mindenről kényszerít bennünket lemondani a győzelmében mindenható ántánt. Most ébre­dünk arra, hogy az egész világháború leg­­zsírosabb prédája, legkapósabb konca a mi ezeréves Magyarországunk teste volt, melyből feldarabolása után többen élveznek és nagyobb előnyöket, mint egykor Lengyelország bár­melyik felosztása után. Tengerpartunkat, Bánátunkat, Bácskánkat, Erdélyünket, Mára­­marosunkat, Tótföldünket, Muraközünket, sők Nyugatmagyarországunkat is le akarják kap­csolni éhes ellenfeleink. Még két szót sem váltottak velünk Károlyi Miska emlékezetes fegyverszüneti tárgyalása óta s íme 14 hónapi kotyvasztás után kifőztek számunkra egy írást, amelyben megkérdezésünk nélkül ezer­szeresen szánkba erőszakolják a szót: Magyarország lemond ... Lemond a csehek, vagy lengyelek, oláhok, jugoszlávok, olaszok, sőt az osztrákok javára is, akik pedig úgy a háborúkezdésben, mint annak folytatásában velünk legalább is egyforma bűnösök lehetnének az antant szemében. Lemond Magyarország a többek közt még ezeréves főütő erőről, a Dunáról is, mert arra, a „nemzetközivé tétel“ címen­­ jóindulatot színlelő, ravasz ellenségeinek van szüksége. Hát tisztelt békekonferenciás ülnök urai a hatalmas ántansnak, a mi nyelvünk­ben nincs más kifejezés, amit feleletül oda­vághatnánk az önök fejéhez, csupán ez az egy: „Nem oda Buda!“ Fordíttassák ezt le az önök tolmácsai­val, vagy ha nem tudnák, cikkelyezzék be egy, betűhíven abba a békeszerződésbe, mert ez a három szó az, amit az önök egyoldalú paragrafusain kívül az ezeréves Magyarország az egész világgal szemben beiktatni kíván abba a szerződésbe, amit vele alá akarnak íratni. Ha az önök győzelmi mámora nem tudná józanul mérlegelni ezt a mi kívánsá­gunkat, akkor lesz alkalmunk önöket meg­győzni arról, hogy miképpen köt a magyar ezer esztendő óta ezen a földön olyan szer­ződést, amelyiket Isten és ember előtt szentül ,meg is áll. Egyelőre csak a következő sze­melvényeket hozzuk tudomásukra önöknek. A magyar karjából vért ereszt egy közös serlegbe és vérszerződéssel kötelezi magát arra, hogy amit fogad, azt meg is tartja. A magyar, a­mikor a saját fejedelmi véré­ből való legelső emberrel, a királlyal szer­ződik, akkor aranyból csinál reá ünnepélyes­­ pecsétet és megalkotja nyolcszáz évvel ezelőtt, az angol „Magna charta“-nal csaknem egy­­­ időben a magyar aranybullát. De sem az­­ előbbiben, sem az utóbbiban nem ismeri ezt a szót, hogy lemond. Sőt! Még fölkent apos­toli királyával szemben is biztosítja magának a fegyveres felkelés jogát. Értsék meg önök, országok sorsát intéző nagy férfiak, hogy a magyarnak a legutóbbi száz esztendőben volt egy Deák Ference, akit a „haza bölcse“ névvel tisztelt meg nemzetünk, s aki arra tanított meg bennün­ket, hogy „amit egy nemzet balszerencse folytán elveszít, azt jobb idők fordultán, visszaszerezheti, de amiről önként lemond, az örökre és visszaszerezhetetlenül elveszett!“ Ez a tanítás minden magyar szívben gyökeret vert és megerősödött. Erőszakolhat­ják önök, hogy békedelegátusaink az önök által — rólunk-nélkülünk — gyártott béke­szerződést aláírják, de már eleve vegyék tu­domásul, hogy ez soha nem lehet olyan szerződés, amelyet a magyar nemzet meg is tarthat, mert az ezeréves haza egyetlen rögé­ről mi és a mi nemzetünk soha le nem mond. Dr. Ihury Zsigmond: UJ-SOMOG­Y 1920. január 1. — Párisb­an a magyar béke elkészülése­kor Clemenceau árija tizenhármat üt. Ezt azt jelenti, hogy túllépte idejét. * — fsz­ántáni szívtelenségének széles fo­­lyójára nagy hidat épített. És ezt a hidat be­lőlünk építette. Ez a folyton áradó hatalmas folyó vájjon a hidat sodorja-e el, vagy Clemen­­ceauék pusztulnak el az áradatban ? * — Európa szemén könnyek ragyognak, fi mi bánatunkból fakadnak egytől egyig. És az antantra fognak lehullani. * — fi békekonferencián mégis van egy ma­gyar szokás. Halotti tor — a nemzetek felett. * — Románia elvitt mindenünket. De a leg­­súlyosabbat a gyűlöletet is. Ha elrablott kin­cseinket valamikor visszaadja, az a lobbit nem tudja visszaadni. Az minden kincsnél súlyosabb. Marcell: Koronázunk az új esztendőben. A háború alatt megjósolta egy jósnő az 1919. év borzal­mait, de azt is, hogy az 1920-dik esztendő ismét békét, boldog­ságot hozand. Állunk az új esztendő mesgyéjén . . . a visszanézésbe belefájdul a szemünk, szí­vünk , anyarozsos termésétől egy megátko­zott évnek borzadva fordulunk el, a fejün­ket az áldatlan keserűség horgásztatja le. S amint az ó esztendő utolsó napjai is elmúl­nak, eldöcögnnk fölöttünk, bele az éjszakák ködjébe, sötétjébe — átvirrasztjuk az utolsó éjszakát és ezer érzés fakad fel a szivünk­ben az új év hajnalán. Kérdő gondok, ho­mályos sejtések burjánoznak fel bennünk : mi lesz, hová sodorja sorsa a magyarságot, gyötrelmek rengetegében,­­ béke van e meg­írva számunkra, vagy vérveszejtő harc, em­beri békesség, vagy egy haldoklónak szá­nalmas vonaglása. Talán még soha nem várta magyar úgy az új esztendőt, mint az idén várjuk. Párisban idegen nagyhatalmak határoznak rólunk,­­ idehaza a nép dönt sorsa felett. Izgalmas napok lesznek, amikor kétfelé kell figyelnünk : önmagunk életenergiájára s a párisi tanács tollvonásaira. Ne ítéljük meg túlságos optimizmussal a jövőt; szá­moljunk le azzal, hogy a háború és egyéb rémségek után a béke bilincsei következ­nek. A kényszerbékét csak egy érzésben és akaratban, szellemben és tettekben egy­séges nemzet bírja összeroppanás nélkül, a­mi pedig nem vagyunk az. Fényt gyújt azonban egy jel a magyar horizonton, a pirkadás rózsafelhői között uralkodó fényben ragyog fel Szent István ősi koronája. Az ezer év sokszínű lángjaiban drága szimbólummá nemesedett, szent ereklyévé avult koronát a nemzet úgy őrzi, mint magyarságának, kereszténységének a nemzeti öntudatba kristályosult beteljesülé­sét. A magyar korona tartotta ezer éven át össze e nemzetiségektől tarka hazát, az arany abroncs acélnál szorosabban fogta össze s gyúrta egyetemessé a huszonhárom millió lelket, kik a Kárpátok koszorúján be­lül és a címer fehér folyói között laktak. Ha b­rikentával szerezhetjük vissza szétszak­­gatott területeinket, úgy magyar propagan­dát kell űznünk a megszállott vidékeken, ha imperialisztikus törekvések árán kaphat­juk csak vissza, úgy igenis, imperialista nemzet leszünk. A mi földünket szerzi visz­­sza az imperializmus, jogunk van hozzá ! De csak a szent koronával megkoronázott király személye nyújthat garanciát arra, hogy alattvalói hűségben, egygyé forrva, egy cél s közös eszme szolgálatába áll minden megmaradott magyar. Koronázni akar Magyarország az új esztendőben, mert csak így és kizárólag ez­által mélyülhet ki sorsunk perspektívája, csak ez az út vezet vissza Erdélybe, a Kár­pátok közé, a Bánátba s az Adria partjaira, csak a felkent király személye által emel­kedhet az ország ismét múlt fényességének színvonalára s csak a szent korona fénye ragyoghat boldogságot a csonka, töredezett címer fölé. Koronázni akarunk, az uj évben; a föld megmozdul és ezt dübörgi, a fák ezt sóhajtják, letarolt mezőkön ez a kívánság burjánzik ki az uj tavasz sejtelmén, s a nép mámoros lendülettel vágja a világ szemébe: igenis, királyt akarunk, mert élni jogunk van s csak igy élhetünk. Borbás Pál.

Next