Uj-Somogy, 1920. január (2. évfolyam, 1-25. szám)
1920-01-01 / 1. szám
2 A nemzetiségek Magyarország mellett. Budapest, dec. 31. A magyarországi nemzetiségek Budapesten tartózkodó képviselői tegnap gyűlést tartottak, melyen kimondották, hogy csakis Magyarország azon állam, amelyhez sorsukat fűzni akarják. Ezen határozatról értesítették a miniszterelnököt és Apponyit. Statáriális ítéletek. Budapest, dec 31. A pestvidéki törvényszék a statáriális rendelkezések értelmében a gödöllői gyilkosság két főbűnösét kötél általi halálra, a fiatalkorú két bűntársat pedig egyenként 15 évi fegyházra ítélte. Gyorsvonat Budapest és Bécs között. Bécs, dec. 31. A „Bécsi Magyar Újság“ megbízható értesülés alapján közli, hogy a Budapest —Bécs közötti gyorsvonat forgalomba helyezése már csak az amerikai szén megérkezésén múlik. A szociáldemokraták és a Horthy elleni merénylet. Budapest, dec. 31. A szociáldemokrata párt választmánya tegnap este 7 órakorülést tartott, amelyen az általános politikai helyzettel foglalkoztak. A Horthy fővezér elleni kommunista merénylet ügyében szóvá tették, hogy a vizsgálat eredményéről a kormányban résztvevő Peyer szocialista miniszter nem kapott felvilágosítást, pedig ez kívánatos volna, amennyiben a Pártot is belekeverték és ez ügyből kifolyólag a pártot öbb oldalról érték támadások. „Magyarország lemond...“ Ezekkel a szavakkal kezdődik a 132 szakaszos magyar „békeszerződés“-nek nevezett végrendelet ezer, meg ezernyi fejezete, bekezdése, paragrafusa, cikkelye. Lemond, lemond és újra lemond ... s megint csak lemond. Mily szomorú vigasztalás nekünk, magyaroknak, hogy ebből a gyászos irásműből tudjuk meg előbbi pazar gazdagságunkat, megszámlálhatatlan kincseink óriási sokaságát. Most tudjuk meg, mikor már elveszítni vagyunk kénytelenek, hogy mink volt, mi mindenről kényszerít bennünket lemondani a győzelmében mindenható ántánt. Most ébredünk arra, hogy az egész világháború legzsírosabb prédája, legkapósabb konca a mi ezeréves Magyarországunk teste volt, melyből feldarabolása után többen élveznek és nagyobb előnyöket, mint egykor Lengyelország bármelyik felosztása után. Tengerpartunkat, Bánátunkat, Bácskánkat, Erdélyünket, Máramarosunkat, Tótföldünket, Muraközünket, sők Nyugatmagyarországunkat is le akarják kapcsolni éhes ellenfeleink. Még két szót sem váltottak velünk Károlyi Miska emlékezetes fegyverszüneti tárgyalása óta s íme 14 hónapi kotyvasztás után kifőztek számunkra egy írást, amelyben megkérdezésünk nélkül ezerszeresen szánkba erőszakolják a szót: Magyarország lemond ... Lemond a csehek, vagy lengyelek, oláhok, jugoszlávok, olaszok, sőt az osztrákok javára is, akik pedig úgy a háborúkezdésben, mint annak folytatásában velünk legalább is egyforma bűnösök lehetnének az antant szemében. Lemond Magyarország a többek közt még ezeréves főütő erőről, a Dunáról is, mert arra, a „nemzetközivé tétel“ címen jóindulatot színlelő, ravasz ellenségeinek van szüksége. Hát tisztelt békekonferenciás ülnök urai a hatalmas ántansnak, a mi nyelvünkben nincs más kifejezés, amit feleletül odavághatnánk az önök fejéhez, csupán ez az egy: „Nem oda Buda!“ Fordíttassák ezt le az önök tolmácsaival, vagy ha nem tudnák, cikkelyezzék be egy, betűhíven abba a békeszerződésbe, mert ez a három szó az, amit az önök egyoldalú paragrafusain kívül az ezeréves Magyarország az egész világgal szemben beiktatni kíván abba a szerződésbe, amit vele alá akarnak íratni. Ha az önök győzelmi mámora nem tudná józanul mérlegelni ezt a mi kívánságunkat, akkor lesz alkalmunk önöket meggyőzni arról, hogy miképpen köt a magyar ezer esztendő óta ezen a földön olyan szerződést, amelyiket Isten és ember előtt szentül ,meg is áll. Egyelőre csak a következő szemelvényeket hozzuk tudomásukra önöknek. A magyar karjából vért ereszt egy közös serlegbe és vérszerződéssel kötelezi magát arra, hogy amit fogad, azt meg is tartja. A magyar, amikor a saját fejedelmi véréből való legelső emberrel, a királlyal szerződik, akkor aranyból csinál reá ünnepélyes pecsétet és megalkotja nyolcszáz évvel ezelőtt, az angol „Magna charta“-nal csaknem egy időben a magyar aranybullát. De sem az előbbiben, sem az utóbbiban nem ismeri ezt a szót, hogy lemond. Sőt! Még fölkent apostoli királyával szemben is biztosítja magának a fegyveres felkelés jogát. Értsék meg önök, országok sorsát intéző nagy férfiak, hogy a magyarnak a legutóbbi száz esztendőben volt egy Deák Ference, akit a „haza bölcse“ névvel tisztelt meg nemzetünk, s aki arra tanított meg bennünket, hogy „amit egy nemzet balszerencse folytán elveszít, azt jobb idők fordultán, visszaszerezheti, de amiről önként lemond, az örökre és visszaszerezhetetlenül elveszett!“ Ez a tanítás minden magyar szívben gyökeret vert és megerősödött. Erőszakolhatják önök, hogy békedelegátusaink az önök által — rólunk-nélkülünk — gyártott békeszerződést aláírják, de már eleve vegyék tudomásul, hogy ez soha nem lehet olyan szerződés, amelyet a magyar nemzet meg is tarthat, mert az ezeréves haza egyetlen rögéről mi és a mi nemzetünk soha le nem mond. Dr. Ihury Zsigmond: UJ-SOMOGY 1920. január 1. — Párisban a magyar béke elkészülésekor Clemenceau árija tizenhármat üt. Ezt azt jelenti, hogy túllépte idejét. * — fszántáni szívtelenségének széles folyójára nagy hidat épített. És ezt a hidat belőlünk építette. Ez a folyton áradó hatalmas folyó vájjon a hidat sodorja-e el, vagy Clemenceauék pusztulnak el az áradatban ? * — Európa szemén könnyek ragyognak, fi mi bánatunkból fakadnak egytől egyig. És az antantra fognak lehullani. * — fi békekonferencián mégis van egy magyar szokás. Halotti tor — a nemzetek felett. * — Románia elvitt mindenünket. De a legsúlyosabbat a gyűlöletet is. Ha elrablott kincseinket valamikor visszaadja, az a lobbit nem tudja visszaadni. Az minden kincsnél súlyosabb. Marcell: Koronázunk az új esztendőben. A háború alatt megjósolta egy jósnő az 1919. év borzalmait, de azt is, hogy az 1920-dik esztendő ismét békét, boldogságot hozand. Állunk az új esztendő mesgyéjén . . . a visszanézésbe belefájdul a szemünk, szívünk , anyarozsos termésétől egy megátkozott évnek borzadva fordulunk el, a fejünket az áldatlan keserűség horgásztatja le. S amint az ó esztendő utolsó napjai is elmúlnak, eldöcögnnk fölöttünk, bele az éjszakák ködjébe, sötétjébe — átvirrasztjuk az utolsó éjszakát és ezer érzés fakad fel a szivünkben az új év hajnalán. Kérdő gondok, homályos sejtések burjánoznak fel bennünk : mi lesz, hová sodorja sorsa a magyarságot, gyötrelmek rengetegében, béke van e megírva számunkra, vagy vérveszejtő harc, emberi békesség, vagy egy haldoklónak szánalmas vonaglása. Talán még soha nem várta magyar úgy az új esztendőt, mint az idén várjuk. Párisban idegen nagyhatalmak határoznak rólunk, idehaza a nép dönt sorsa felett. Izgalmas napok lesznek, amikor kétfelé kell figyelnünk : önmagunk életenergiájára s a párisi tanács tollvonásaira. Ne ítéljük meg túlságos optimizmussal a jövőt; számoljunk le azzal, hogy a háború és egyéb rémségek után a béke bilincsei következnek. A kényszerbékét csak egy érzésben és akaratban, szellemben és tettekben egységes nemzet bírja összeroppanás nélkül, ami pedig nem vagyunk az. Fényt gyújt azonban egy jel a magyar horizonton, a pirkadás rózsafelhői között uralkodó fényben ragyog fel Szent István ősi koronája. Az ezer év sokszínű lángjaiban drága szimbólummá nemesedett, szent ereklyévé avult koronát a nemzet úgy őrzi, mint magyarságának, kereszténységének a nemzeti öntudatba kristályosult beteljesülését. A magyar korona tartotta ezer éven át össze e nemzetiségektől tarka hazát, az arany abroncs acélnál szorosabban fogta össze s gyúrta egyetemessé a huszonhárom millió lelket, kik a Kárpátok koszorúján belül és a címer fehér folyói között laktak. Ha brikentával szerezhetjük vissza szétszakgatott területeinket, úgy magyar propagandát kell űznünk a megszállott vidékeken, ha imperialisztikus törekvések árán kaphatjuk csak vissza, úgy igenis, imperialista nemzet leszünk. A mi földünket szerzi viszsza az imperializmus, jogunk van hozzá ! De csak a szent koronával megkoronázott király személye nyújthat garanciát arra, hogy alattvalói hűségben, egygyé forrva, egy cél s közös eszme szolgálatába áll minden megmaradott magyar. Koronázni akar Magyarország az új esztendőben, mert csak így és kizárólag ezáltal mélyülhet ki sorsunk perspektívája, csak ez az út vezet vissza Erdélybe, a Kárpátok közé, a Bánátba s az Adria partjaira, csak a felkent király személye által emelkedhet az ország ismét múlt fényességének színvonalára s csak a szent korona fénye ragyoghat boldogságot a csonka, töredezett címer fölé. Koronázni akarunk, az uj évben; a föld megmozdul és ezt dübörgi, a fák ezt sóhajtják, letarolt mezőkön ez a kívánság burjánzik ki az uj tavasz sejtelmén, s a nép mámoros lendülettel vágja a világ szemébe: igenis, királyt akarunk, mert élni jogunk van s csak igy élhetünk. Borbás Pál.