Uj-Somogy, 1931. március (13. évfolyam, 49-73. szám)

1931-03-01 / 49. szám

Romantika siratása. Irta: Virágh József, ref. lelkész. Ha száz évvel ezelőtt elhunyt őseink ma felkelnének sírjukból, ugyancsak nagyot bámulnának azon az óriási haladáson, amelyet az em­beriség a lefolyt pár évtized alatt a kultúra terein tett. A Goethe Wertherével megindult s egész Eu­rópában általánossá lett érzékeny, siránkozó hangulat reakciója egy új, a szentimentális idealizmussal tökéletesen ellenkező irányt terem­tett, melynek jelszava volt: civi­­lizálódni, kifejleszteni s érvényesí­­teni az ember alkotó tehetségét. S az emberiség megindult a kul­túra útján, előbb lassan, cammog­va, majd gyorsított léptekkel, míg napjainkban fejvesztve rohan a sö­tét ismeretlen felé. A mindent leigázó emberi ész, bámulatos eredményeket ér el, ha­talmas, nagy problémákat fejt meg. A gyorsvonat őrült vágtatása már nem imponált a század régi embe­rének, lassúságról panaszkodott, ak­kor behálózta a földet drótjaival, telerakta az óceánok mélyét kábe­lekkel, ez sem elégítette ki, akkor meghódította a levegőt és kénysze­­rítette, hogy rábízott gondolatait drót nélkül szállítsa tova. Hatal­mas távcsöveivel lehozta az égites­teket a földre, most ő törekszik a magasba s léghajóival, eroplánjai­­val az éter mérhetetlen téréin kó­vályog. Büszke magabizással hir­dette hajdan, hogy alkimistasággal foglalkozik, most már az elektro­mos kályhát s a hidrogénláng hő­fokát is lekicsinyli. Munkába fogja a kóbor villámot, napmotorokat ál­­lít a napsugarak összegyűjtésére, hogy elektromosságot fejlesszen. A szél, a víz, a gőz, az elektromosság munkát végez, a kultúra hatalmas léptekkel közeledik aranykora felé. De a nagy fénynek nagy foltjai vannak. A civilizáció útját fizikai, szellemi és erkölcsi satmn­ulás jelzi. Hideg, köznapi, prózai lesz a gép embere. A gyermek nem keresi már vágytól félig nyílt ajakkal a hold­ban hárfázó Dávid királyt, tudja, hogy a hold egy üres, kihalt ko­rong. A csillagok sem azért ragyog­nak már felettünk, hogy tarka álomképeinket ezüstszálakkal hí­mezzék ki, izzó égitestek azok mind. A Napisten, Apolló, Voutan, Odin: elképzelhetetlen lávatömeg, borzalmas protuberanciákkal. El­tűnik az Olimposz, az Aszgárd, a Walhalla. Nem tudjuk a Hadakut­yáról szóló regét, nincsenek hada­kozó hősök a felhőkben, nem a Walkürök paripái rázzák söré­nyükből az éjjeli harmatot, a Ha­dak útja millió és millió csillag­raj, a felhőket osztályba sorozzuk, a harmatot higrométerrel mérjük. A fagyöngyöt sem tiszteljük Isten küldöttjeként, mint a druidák, ha­nem, mint kártékony élősdit, el­pusztítjuk a fák koronájáról. Nincs többé romantika, minden­hol csak hideg, rideg valóság. Az erdők patakjaiban nem tanyáznak nimfák, sem édes hangú sellők, el­űzi őket a malomkerekek és dina­mógépek zakatolása. Vörös kobol­dok és erdei manók nem játszadoz­nak többé az erdők hűs völgyében, barlangjaiban, a vaskohók fekete jellege elrémítette őket. A ligetek­ben, berkekben nem rejtenek vi­dám láncot a tündérek, a gőzmasi­na elijesztette őket. Nem kísérte­nek már hallgatag szellemek a hegyoldalakon, eltűntek az esti ho­mályban az erdők sűrűjében ke­resztül surranó Faunok is, nem hallik többé a nyár déli csendjé­ben a nagy Pán pásztorsípja, hisz meghalt a nagy Pán, a nagy Pán halott! Megölte az ember, s kul­túrát, nem­ pénzt kapott érte. Egy angol tudós, Harrys Bur­­land, merész fantáziával tárja fel előttün­k a romantikát megölő em­beriség jövőjét. Apokaliptikus ví­ziókban látja az erők teljes kifej­tését,­ az ember trónfoglalásának aranykorát a földön. Az első kép­ben a technika virágkorát mutat­ja be Londonban ezer év múlva. Meglepő képek tárulnak elénk. A mindenen diadalmaskodó ember ég­­benyúló épületeivel elűzte­ a nap­sugarat, folyton munkában levő gé­peivel megszüntette a különbséget nappal és éjszaka között, hogy az idő minden percét céljaira hasz­nálhassa fel. Ő maga nem dolgozik semmit, sem az asszonya, mindent elvégez a gép, a háztartást is. Na­pi teendője csak egy-egy szelepnek megnyitása vagy gomb meg­nyomása. A második képben ismét Lon­dont mutatja be újabb ezer év múl­va. De az örök munka megszűnt, a zaj elcsendesedett. Európa népes­ségéből csak egy sápadtképű, rány­­nyadt, nyápic emberke maradt, a többit megölte a gép, az emberi elme fokozatos letörése, a gyönge férfiak és asszonyok házasságának meddősége. Az ember felszabadí­totta a gépet, de nem tudott annak ura maradni, rabszolgája lett és végül is el kellett pusztulnia. így lett az ember a kultúra Promethe­­usa. Az a­nyápic emberke hosszú elmebeli töprengés és elmebeli erő­feszítés után arra még rá tud jön­ni, hogy hogyan indítsa el a repü­lőgépét, de kormányozni már kép­telen s valahol a Himalája aljában gépestül lezuhan. Mikor magához tér, egy óriástermetü férfit lát maga fölé hajolni, aki kérdésére elmondja neki, hogy­ ő és körül lakó társai keresztyének, akik ezer év előtt vándoroltak ki Euró­pából. A kis emberke nem emlék­szik a keresztyén szóra. Hírül ad­ja, hogy az emberiség odaát ki­halt, mire az óriás ezeket mondot­ta neki. Nem az Isten pusztította el ezt a fajt, hanem önmagát tette tönkre, önök szívüket, telküket, eszüket és akaratukat csak egyet­len célnak áldozták: a pénznek, a létekről elfelejtkeztek. Ezért kel­lett elpusztulnak! íme, az örök ember. Tökélete­­teset sohasem alkothatunk, eré­nyeinkből folynak hibáink is. Azért mégis csak jó tudni, hogy gyára­ink karma mellett mégis nyilik vi­rág s gépeink zakatolása mellett mégis énekel a pacsirta! Áperte. Irta: Kazay László dr. — Azt mondja a tekintetes fis­kális úr, hogy áperte mondjam meg, hogy mit akarok. Hát hogy mondhassam én azt meg áperte, amikor azt sem tudom, hogy mi az az áperte. Eszik-e azt, vagy isz­­szák? — Se nem eszik, se nem isszák, hanem az áperte, hiszen tudja kend Gazsi bá, csak nem akarja, azt je­lenti, hogy: nyíltan, őszintén, be­csületesen, mert az igazságot csak nyíltsággal lehet kiverekedni. — De miért kell az igazságért verekedni? — azt tessen nekem megmondani tekintetes fiskális úr. Az igazságnak önmagától kéne győzni, önmagát kéne kivereked­nie. — Hát először azért, mert az igazságot i gazságtól csak egy betű, azt, választja el, másodszor azért, mert ha nem kellene az igazságot kiverekedni, akkor éhen halhatna sok fiskális. — No, csak ennél nagyobb csa­pás ne érje érdes hazánkat. — Megköszönöm Gazsi­ba a hoz­zám való jóindulatát, az egész per­nyerő és pervesztő kar nevében. — Jól mondja a tekintetes fis­kális úr, hogy a pernyerők, meg a pervesztők nevében, mert hat év előtt, amikor az örökösödési perben nekem ítélte a törvényszék az igaz­ságot, azt írta az akkori fiskális­­­ram, hogy­: értesítem, hogy a pe­rét megnyertem. Mikor a Tábla el­lenem döntött, azt írta, hogy­: érte­sítem, miszerint a perét elvesz­tette. Mikor a Kúria megint mel­lettem döntött, akkor megint azt írta, hogy: értesítem, miszerint pe­rét végleg megnyertem. Azt sem hittem soha, hogy egy lyukból hi­deget is, meleget is lehet egyszerre fújni. — Hogy érti? — Hát hogy lehet egy és ugyan­abban a dologban kétféle az igaz­ság? Hogy lehet hideget is, mele­get is fújni egy lyukból, hogy le­het azt mondani, hogy­: Igazad van, nincs igazad, de mégis igazad van? — Hiszen nem egyszerre fújták a hideget és meleget és nem egy lyuk­ból. A törvényszék fújt meleget, a Tábla hideget, a Kúria megint me­leget. — De a szegény embert rázza ki tőle a hideg, meg a szegény em­berre gyón rá tőle a forróság. Pe­dig t­essen elhinni, — magunk kö­zött mondva — a Táblának volt igaza, mikor ellenem döntött. — Nem hiába van középen az igazság. — Bizony én a Tábla Ítélete után meg is mondtam Csűri fiskális úr­nak, hogy csürje-csavarja tovább, ha tudja, meg akarja, de én dög­lött lóra nem verek patkót, nem adok előleget. — Megvakarta a fejét a fiskális úr, oszt azt mondta, ha nem ad már rá kend us patkót, legalább patkószögre valót adjon. Hát arra adtam ötszáz pengőt. — De meg is kérdeztem tőle, hogy bízik-e a dologhoz? Azt mond­ta, hogy­ igen, erre oszt azt mond­tam, mán ne tessen megharagud­ni, de én kimondom áperte__ — Ugye, hogy tudja, hogy mi az az áperte. — Hát sejtem, mint macska az esőt. Hát oszt áperte azt mondtam neki, hogy ne tessen haragudni, de azt mondják, hogy­ a tekintetes fiskális urak pénzért hazudnak, hát azért szeretném tudni, hogy­ iga­zán tetszik-e bízni a dologhoz? Ked­ves barátom, igy szólt Csűri fiská­lis úr. Vegye tudomásul, hogy én most ingyen beszéltem, ne sérte­gessen engem, mert én úriember vagyok, ingyen még soha sem ha­zudtam, így oszt a fiskális úr meg­kapta a patkószögre valót, én meg az igazságot. Kisült, hogy a gebe nem döglött meg, csak döglődött. Hát azért mondom, hogy patkó­szögre valót most is szívesen adok, de az új patkót már nem szekíro­­zom meg. — Vagyis, hogy nem reszkírozza meg? — Úgy, úgy­, ezt a két szót én mindég összekompromittálom, tet­szik tudni. — Gyerünk hát azokkal a sze­gekkel 5* * r 'i \ f Ára: 12 fillér. \ * __ U+ XIII. évfolyam, 49. (3414.) szám. Kaposvár, 1931. március 1., vasárnap Szerkesztőség és kiadóhivatal­­ POLITIKAI NAPILAP. Előfizetési árak: KAPOSVÁR, KONTRÁTSY­­ UTCA 8. SZÁM. — ---------- K.-y bóra 2 peogy.— Negyed ötre S pengd. — Fél évre tö­pengő. ■i ■»' Felelős szerkesztő : Vaaut­ pályaudvaron a lap ára 1 fillérrel magánabb. TELEFONSZÁMI 12­8. Dr. THURY ZSIGMOND. Hirdetőnek ára millimétersoronként 10 fillér. Biovegzés­.ben fft Ilii.

Next