Új Symposion, 1966 (2. évfolyam, 12-21. szám)
1966 / 12. szám
„Poklok tudója magam is” (A város címere) — úgy indul az új könyv, a „fekete katona” jegyét viseli magán. Egy súlyos, immár nemcsak balladás, de komor (lefékezett, nyugodt komorság ez) hangulatban, már nem a félelem, a rettegés tüze marja és sebzi verse indulatát, semmi sem félemlíti meg, hanem a félés is és a rettegés is állapottá válik, súlyos teherré, melyből nem menekvést keres a vers, hanem annak teljesebb befogadását, az állapot elismerését. S most már semmi sem véletlen, mert úgy csap fel a vers, olyan intenzíven, mint „a csendtől megőrült harangok”. „Mivel itt minden tiltakozik” — valami belső forrongás van a versben, lázadással mérhető pokolra megérettség, olyan gyötrő sirató vagy elsirató, mely megveti az intelmet, s mögötte a láz, az izzás munkálkodik. Tiltakozás, de szinte sorsszerűen nyilvánvaló: „eljön a fekete katona” (Himnusz minden időben). S úgy felel ez a refrén minden képre, minden sorra, mint a beteljesülés, de nem bíborba és nem örömbe, hanem emésztőn, megfogyatkoztatón a halálba, a félelem,a sírás állapotába; úgy, ahogy a bronz-dizantéria befolyja a köveket, forró falakat. (A város címere) Nem a szenvedés eljövetele, nem a fájdalomba való menekvés — maga a szenvedés, a fájdalom, tisztán és teljesen. S mégis, bármilyen világosan is látjuk, hogy emberközelben írja verseit, azzal a szerteágazó, de az egy felé törő izzással, melyet a lírai alkat tudatosabb értelmezése fejezhet ki csupán, mégsem jut el a döntőbb kérdések értelmi-költői megoldásáig. Érezni tud, de csak palástoltan, elhomályosítva érteni is. „Vétkek s rossz jelek rohamozva / édes húsomra idejárnak” (Én fekszem itt) — mondja, s ennek az érzelmi telítettségnek költészetében csak egy megfelelőjét fedezhetjük fel: „döglegyek dörmögve a szőlőt eszik” (A város címere), de ez is újabb érzés csupán, egy érzésének újabb vetülete. Nem mintha az értelem jogán elutasíthatnánk az érzést, inkább csak ezt állítjuk: az érzés teljessége nem a képszerű beszéd tökéletességében nyeri el a megfelelő kifejezést, bár minden esetre lényegbevágóan feltételezi azt, hanem egy újabb vetület jelenvalóságában: a jelentésben. S ha valami hiányzik Nagy László verseiből, az az intellektuális irány, a gondolati elhajlás. S ami legvilágosabban fejezi ki ezt az irányt, az a mikro- és makrokozmosz megférhetetlensége versében. Érzései aligha függnek egyenes arányban a világ megrázó fényeitől; ha egyáltalán az élet fényeiből indul ki, a fiatal Illyés Gyula módján, mindig lokalizálódig nem az általánosabb a fontos, hanem a részlet indítja meg. Megdöbbentő, hogy ily módon egészen világossá válik az a törekvése, hogy a befelé fordulás bennmaradás legyen: „csírázik itt az átok átkot” (Vérugató tündér). S így valóban „érthető”az ilyen közlés is: „Fargok arcomon új pecséttel, / új tehetetlenség dühével”. Ez az indulat, a tehetetlenségnek ez a marcangoló lázadásba irányulása újabb kvalitást mutathatna fel versében, ha el tudná mélyíteni, illetve, ha el akarná fogadni, de inkább szabadulni akar tőle, mintha a vereség nem lehetne beérés, tehát győzelem egyúttal, mintha a vereség puszta vesztesség volna és nem nyerés. Nem az érzés hiányának eredménye ez a felismerés, inkább az értelmi tisztánlátás hiánya. A világosság nem a fényt követeli meg,ahogy a megérthetőség sem a puszta jelentést, az a közvetlen kisugárzás, mely szuggesztíven (mert életközelben) kényszerűvé teszi, hogy ott is jelentést lássunk, ahol csak az érzések indulata csap fel. Ez a mély értelmű és nagy hatású költői kvalitás adhatná meg azt a mindent megrázó átformálást, mely az egyéniségre is hatni képes. Fényleni éretted akartam, te az észt rombolod agyamban! (Vérugató tündér) kiált fel mintegy lázadva-fenyegetve, s ezzel ítéletet mond az érzéskép felett is; a vérugató tündér szimbólumnak marad meg csupán, csak szimbólum, s nem indít el az új erjedés felé, a kinyilatkoztatás, mely alászállás is lehet, irányában. Én közel állok Gaétan Piconnak ahhoz a véleményéhez, hogy a tudatos FEHÉR KÁLMÁN (fő- és felelős szerkesztő) TOLNAI OTTÓ (szerkesztő) TARTALOMJEGYZÉK Bányai János: Erjedés és letisztulás— 1 Brasnyó István verse — — — — 1 Koncz István verse------------------------- 1 Pap József verse — — — — — 5 Domonkos István verse — — — — 5 Wolf Mankowitz: Mint egy kutyáival — 5 Gian Nándor: Ahasvérus — — — 8 Bányai János: Az akarat indulata — 9 Leonid Šejka: Lerakat — — — — 10 Miroslav Krleža: Legenda (H.) — — 11 Végel László: Egy makró emlékiratai (5.) — — — — — — — 14 Bori Imre: Kassák Lajos, a lírikus 16 Gerold László: Ellentmondásokról, vargabetűkről színházaink ürügyén — — — — — — — 19 Burányi Nándor: Gondolatok a cselekvés előtt — — — — — 21 KÉPZŐMŰVÉSZETI MELLÉKLETTEK Leonid Šejka: — — — 6, 10, 15, 24 Maurits Ferenc: — 4, 12, 18, 19, 21, 22, 23 Baráth Ferenc: — — — — 2 3, 7, 14 Vladimir Veličković: — — — — 20 új Symposion MŰVÉSZETI-KRITIKAI FOLYÓIRAT Technikai szerkesztő: Baráth Ferenc Titkár: Molnár F. Rózsa Lektor: Gerold László Korrektor: Gion Ida Tördelte: Cervenjak Josip Megjelenik minden hónap 15-én, 1966, 12. szám /Kiadja a Fórum Lap- és Könyvkiadó Vállalat./ Szerkesztőség és kiadóhivatal: Novi Sad, Katolička porta 5., telefon: 48-16. /Szerkesztőségi fogadóórák mindennap 9-12 óráig./ A kéziratok végső leadási határideje: minden hónap 25-én a következő számra. /Egyes szám ára 50 dinár. Félévi előfizetés 300, egyévi 600 dinár, külföldön kétszerese. / Előfizethető a Fórum folyószámlájára: 675-1-255 3