Új Symposion, 1967 (3. évfolyam, 22-32. szám)
1967 / 22. szám
3 Adynak a viszonyulására az jellemző, hogy ezekig az elméleti konzekvenciákig nem tudtak eljutni, s így nem tudtak bekapcsolódni abba a nagy európai forrongásba sem, amelyet a futurizmus hordott a méhében. A nyugatosok egy másik szárnyát képviselő Balázs Béla tanúsítja még a legtöbb megértést a futurizmus hozta újdonságok lényegét illetően. S nem véletlenül. Míg Babits és Ady a futurizmus nem legerősebb területén szemlélődött, addig Balázs Béla a futuristák képzőművészeti tárlatán ismerkedhetett a mozgalommal. A Futuristák cím alatt 1912 márciusában tudósítja a Nyugat olvasóit erről a tárlatról. „Ha az ember az ifjú és temperamentumos olasz festők manifesztumát olvassa — (mert mindenekelőtt a manifesztum!) —, akkor mintha érteni kezdené a tripoliszi háború pszichológiáját. Az ember ti. eddig így gondolkozott: mi a fenét akarnak az olaszok Afrikában, mikor a szicíliai parasztok még hadaréval cséplik a búzát, valamint orvosaik és népszámláló hivatalnokaik fejét, és mikor Tripolisznál nagyobb kiterjedésű és sötétebb afrikákkal rendelkeznek otthon? De az a bizonyos ember most azt gondolhatná: talán valami normann nyugtalanság, valami kalandor Mindegy csapott beléjük: a mindent elhagyás, az egész-máshol, egész-másvalamit, egész-újrakezdés vágya. Mert lám a futuristák manifesztuma is azt mondja: minden múzeumot a levegőibe kell repíteni. Ők a jövő primitívjei. Balázs Béla kérdése az olasz futurizmus politikai programjának éppen úgy az elevenére tapintott, mint ahogy lényegében ragadta meg az újnak azt a mozzanatát is, amely vele oly hangosan és zajosan köszöntött Európára. Fontos ezt hangsúlyozni, amikor a Nyugat-nemzedék viszonyát a futurizmushoz vizsgáljuk, hiszen annak a bizonyos „útnak” a felfogása képezi a lényeges eltérést és szemléletbeli különbséget a két mozgalom között, s itt nyilvánvalóan az is megmutatkozik, hogy a futurizmus minden újrakezdése, a múlttal való teljes szakítás vágya az, amivel a Nyugat-nemzedék a maga betetőző mozdulatában ellenkezik. Balázs Bélának kétségtelen érdeme ugyanakkor, hogy nem Babits és Ady elutasító gesztusát, hanem a megértés szándékát mutatta, s megkísérelt eljutni a futurizmus elméleti lényegéhez is. Éppen ezért nemcsak azzal elégszik meg, hogy leírja a vállveregető mondatokat, hogy „... És ha az ember el nem bódul az első impressziótól, mely olyan, mintha egy háborgó vonal- és színszemétdombba lépett volna, akkor nem egy képen fog ráakadni erős és megkapó formák tehetséget jelző töredékeire. Azonkívül szeretem azokat, akik tudják, mit akarnak. A futuristák pedig tudják, sőt manifesztumaikban oly világosan és szellemesen írták meg, hogy komolyan kell felelni rá.De interpretálni is akarja a futurista elmélet lényegét: „Egyet pedig el kell ismerni. Amit csinálnak, az valóban új. Sem előzménye, sem rokona a festészet történetében nincsen ... »Művészetük« átmenet nélkül, teljes fegyverzetben lépett ki theoretikus homlokukból... Elméletük, melyet gyakorlott dialektikával fejtettek ki, a következő: A mozdulatlannak látott tárgyak üres absztrakciók. Sem a valóságnak, sem lelkünk állapotának nem felelnek meg. Kívülünk és bennünk csak mozgás van. Minden vonal csak erők iránya, melyeket a festőnek fel kell fedni, széttörvén a mozdulatlannak látszó dolgok ormait. A másik nagy elv pedig, hogy a lélekben egyszerre és együtt jelenlevő dolgokat együtt kell festeni. Nem az fontos, amit látunk, hanem az asszociációk, mert azok a mi igazi belső élményünk...” Balázs Béla a futurista elméletben meglátja az igazság szikráját is: „Az elmélet tehát korántsem olyan ostoba, mint a kép. Hiszen, amit a lélek állapotáról mond, az igaz. Csakhogy! — Csakhogy ez a lelkiállapot láthatatlan. A láthatatlant festeni akarni pedig legalábbis magával ellentmondó szándék...” S e pont az, ahol Balázs Béla megértő szándéka is csődöt mond, mintegy jelezve, hogy az izmusok világa és szándéka, a formabontó indulat ennek a nemzedéknek az „elzárt Mennyország”. Vitatja a konkrét képeket, kommentálja a katalógus magyarázatait („Ez pedig nem egy őrült naplójából van véve, hanem egy párizsi képkiállítás katalógusából...” — írta egy helyütt), s „valami freudi psychoanalysishez való illusztrációnak” minősíti őket. Végső konzekvenciái is hasonlóak, megértő-tagadók: „De bizonyos, hogy egy ilyen művészi áramlat lehetősége izgató és tanulságos szimptómája korunknak. Amit csinálnak, bár sok szép tehetséget ölnek bele, nem művészet. De mégsem szabad őket, mint betegeket és bolondokat egyszerűen félretenni. Sokan vannak és értik egymást. S ez nyugtalanító. És ha képeiket nem is, de szenzációjukat értjük mi is. Idegzetünk érzékenysége nő és sejteni kezdjük a formák korrespondáló életét ... Ez az az új érzékenység, melyből Bergson filozófiája született, mely szerint az anyagszerűség és mozdulatlanság csak optikai csalódás: egy vonatból nézett párhuzamosan haladó vonat mozdulatlansága. A mi gyakorlati absztrakcióink formákká fagyasztja az erők örök szökőkútjait. Ezeket a fagyott szökőkutakat akarják intuitív érzésükkel és ecsetjükkel megolvasztani a futuristák. — De csak összetörik. Sok kis értelmetlen darabra törik”. Kosztolányi, aki több cikkben is foglalkozott a futurizmussal, Modern költők című antológiájában (1914.) külön fejezetet szentel e mozgalomnak, s néhány klasszikus versét meg is szólaltatja a futurista költészetnek. Kosztolányi bevezető tanulmánya jólértesültségével tűnik ki, szövege azonban azt is elárulja, hogy maga nem merne esküdni a futurizmusnak szinte egyetlen tételére sem, és a futuristákat sem veszi komolyan .„Régi művészi forradalmakat juttatnak eszünkbe ezek a kócos és sokszor komikus emberek. A francia romantikusokat, akik piros mellénnyel és lobogó sörénnyel jártak, az angol romantikusokat, akik nyakkendőt se tettek... vagy a szimbolistákat, akik fényes nappal csillaggal ékes mágussüveggel sétáltak a párisi körúton, mint ma a cirkusz reklámemberei...”). Interpretációja azonban lényegében jól tükrözi a mozgalom szellemét. Kosztolányi mintegy az írói munka szemszögéből is szemlélni tudja Marinettiéket és a futurista stilisztikát ismerteti: „... Romantikájuk nincs. Az újkor diadalát a gépek és az aeroplánok hirdetik. Még a múlt lángeszeit is megtagadják. Annyira ellenségei a hagyományoknak, hogy a központozást eltörlik, nem ismernek pontot és vesszőt, felkiáltójelet és nagybetűt, a mondatot megsemmisítik, és hangutánzó szavakkal próbálják íközösíttnia gombatestlankiat. A programmjuk — magja egészében — nem értéktelen, sok új és igaz van benne, akad köztük néhány nem mindennapi tehetség is, de a közönség jó része még csak érdekes kuriózumot lát a futurista mozgalomban, az íróikban pedig csak bohócokat...” Kitűnően észleli és magyarázza a futurista múlt-tagadás összefüggését az olasz földnek, Itáliának hagyomány-gazdagságával, a „mindent túlkiáltó olasz múlttal”. Aki — mondja — „úgy látja az olaszságot, mint egy koldust, aki nyakában a múlt fakó tarisznyájával halad előre, gyümölcsöktől roskadozó fák alatt, dús vetések közt, éhesen. A tarisznya tele van arannyal. Ez a koldus az aranynak csak a terhét érzi. Nem lehet az aranyon semmit se vennie, mert a múlté. De vinni kell. Azaz a futuristák — az olasz futuristák — minden küzdelme abban lel magyarázatot, hogy a földre csapták az aranytarisznyát, a klasszicizmusnak a kölöncét, amely évszázadokig gátolta az olasz művészetek szabad fejlődését és csak mintákat nyújtott... Náluk minden emlék, a kilincs és a székláb, és a leghitványabb tégla is, a nyelv, ez a datolya-édes és virágos hömpölygés már maga kész dal, a színek a klasszikus hagyományok rabságában beleszáradnak, a formák még mindig bilincsekben dermedeznek. Ez nem is otthon, de a börtön. Csakis Olaszországban születhetett meg a futurismo, mert csakis itt lehet a felosztás alapja s egyben művészi világnézet, a jövő "s a múlt csakis itt állhatnak igazán szembe a futuristák (a jövősök) és a passatisták (a múltasok)...” A futurista szépségeszményt a manifesztumok és a költői megvalósulások ismeretében festi meg, s nagyon jellemzően rá tud tapintani arra a mozzanatra is, amely az izmusok megjelenésének egyik oka, társadalmi szempontból nézve előhívója volt — a polgár-író és a polgári társadalom viszonyára: „Elég volt a sima szépségből, a polgári szatócsintelligenciából, a könyvmolyokból, a klasszika filológiából, le kell bontani a múzeumokat, fel kell gyújtani a könyvtárakat és a halott latin istenek helyett új szimbólumokat kell hozni. A szárnyas Mercur helyett: egy szárnyas Aeroplant, a részeg Bacchus helyett: egy Verseny automobilt és Jupiter helyett: a kék eget, folyókat, a hegyeket, a természet teljesen zengő szépségeit, a barbár és egész életet...” Majd: „... A futurista tiltakozik a részlet-művészetünk, a parfümös, a finomkodó életünk, a természettudományos világnézetünk, az analizáló és kevésre jutó pozitív tudományunk ellen, és egy nagy egységet, az intuíció egységét keresi. A boxmérkőzést vagy az automobil-túrát többre becsülik a múlt minden művészeténél és tudományánál...” Kosztolányi ugyanakkor kimondja azt is, hogy a futuristák reakciósok: az olasz futurizmus volt szinte az egyetlen olyan izmus, amely a háborút ünnepelte, s nyilván ez magyarázza, hogy a fasizmussal találkozik majd a mozgalom a háború után, s így Marinetti mozgalma hiába teremti meg az „aeropoesiát”, az európai avantgarde-mozgalmakban már szerepet nem tud játszani, s csak „nyitánya” bír érdekességgel és jelentőséggel. Kosztolányi ezt a kérdést így látja: „Hitük szerint a mai egész literatúra csak az elfinomult és beteg polgárságnak tömjénez. Az új ember kemény és hősi. Szereti az erőszakot. Megveti a múltat, amely minden tettét elvánnyasztja. Nem szégyenli az ösztöneit sem. A futuristák reakciósak. Túlzottan patrióták, a háború, a vérontás prédikálói, hívei mindannak, ami erő, tett, bátorság.. Kosztolányi tanulmánya a magyarországi futurista-irodalom egyik legértékesebb dokumentuma, ún. „passzív” korszakának fontos emléke, s mint ilyen, jól mutatja azt a dilemmát, amely e mozgalom i szemlélőibem élit, mert ismereteik csak az olasz futurizmusra korlátozódtak: rokonszenvel tekinthettek a futurizmus költői eszközeire, poétikájának egyes vonásaira, de viszolyogva az olasz futurizmus politikájára, mely együtt úszott az olasz imperializmussal. Egészében azonban a futurista kaland nem csábította (az irodalmi sem) a Nyugat-nemzedéket, s mint láttuk, legjobb képviselői utasították vissza, beszéltek róla gúnnyal és vállveregetően, illetve rokonszenvező megértéssel, sőt, mint Kosztolányi, fordították is a futurista költészetet. Ezeknek az írásoknak azonban van egy kétségtelen érdeme: azokban, akikben elégedetlenség élt a Nyugat irodalmával szemben, s egy más csapás lehetőségét kutatták, felébresztették az érdeklődést e mozgalom tapasztalatai iránt, s így mintegy előkészítői lehettek a magyar futurizmusnak is, amely Kassák Lajos felléptével kopogtatott a magyar irodalomban. (Folytatjuk)