Új Symposion, 1967 (3. évfolyam, 22-32. szám)

1967 / 22. szám

3 Adynak a viszonyulására az jellemző, hogy ezekig az elméleti konzekvenciákig nem tudtak eljutni, s így nem tudtak bekap­csolódni abba a nagy európai forrongásba sem, amelyet a fu­­turizmus hordott a méhében. A nyugatosok egy másik szárnyát képviselő Balázs Béla tanúsítja még a legtöbb megértést a futurizmus hozta újdonsá­gok lényegét illetően. S nem véletlenül. Míg Babits és Ady a futurizmus nem legerősebb területén szemlélődött, addig Balázs Béla a futuristák képzőművészeti­­ tárlatán ismerkedhetett a mozgalommal. A Futuristák cím alatt 1912 márciusában tudó­sítja a Nyugat olvasóit erről a tárlatról. „Ha az ember az ifjú és temperamentumos olasz festők manifesztumát olvassa — (mert mindenekelőtt a manifesztum!) —, akkor mintha érteni kezdené a tripoliszi háború pszicholó­giáját. Az ember ti. eddig így gondolkozott: mi a fenét akar­nak az olaszok Afrikában, mikor a szicíliai parasztok még ha­daréval cséplik a búzát, valamint orvosaik és népszámláló hivatalnokaik fejét, és mikor Tripolisznál nagyobb kiterjedésű és sötéteb­b afrikákkal rendelkeznek otthon? De az a bizonyos ember most azt gondolhatná: talán valami normann nyugtalan­ság, valami kalandor Mind­egy csapott beléjük: a mindent el­hagyás, az egész-máshol, egész-másvalamit, egész-újrakezdés vágya. Mert lám a futuristák manifesztuma is azt mondja: minden múzeumot a levegőibe kell repíteni. Ők a jövő primi­tívjei­­. Balázs Béla kérdése az olasz futurizmus politikai program­jának éppen úgy az elevenére tapintott, mint ahogy lényegé­ben ragadta meg az újnak azt a mozzanatát is, amely vele oly hangosan és zajosan köszöntött Európára. Fontos ezt hangsú­lyozni, amikor a Nyugat-nemzedék viszonyát a futurizmushoz vizsgáljuk, hiszen annak a bizonyos „útnak” a felfogása képezi a lényeges eltérést és szemléletbeli különbséget a két mozgalom között, s itt nyilvánvalóan az is megmutatkozik, hogy a futu­rizmus minden­­­ újrakezdése, a múlttal való teljes szakítás vá­gya az, amivel a Nyugat-nemzedék a maga betetőző mozdula­tában ellenkezik. Balázs Bélának kétségtelen érdeme ugyan­akkor, hogy nem Babits és Ady elutasító gesztusát, hanem a megértés szándékát mutatta, s megkísérelt eljutni a futurizmus elméleti lényegéhez is. Éppen ezért nemcsak azzal elégszik meg, hogy leírja a vállveregető mondatokat, hogy „... És ha az em­ber el nem bódul az első impressziótól, mely olyan, mintha egy háborgó vonal- és színszemétdombba lépett volna, akkor nem egy képen fog ráakadni erős és megkapó formák tehetséget jelző töredékeire. Azonkívül szeretem azokat, akik tudják, mit akarnak. A futuristák pedig tudják, sőt mani­fesztumaik­­ban oly világosan és szellemesen írták meg, hogy komolyan kell felelni rá­.De interpretálni is akarja a futurista elmé­let lényegét: „Egyet pedig el kell ismerni. Amit csinálnak, az valóban új. Sem előzménye, sem rokona a festészet történetében nin­csen ... »Művészetük« átmenet nélkül, teljes fegyverzetben lé­pett ki theoretikus homlokukból... Elméletük, melyet gyakor­lott dialektikával fejtettek ki, a következő: A mozdulatlannak látott tárgyak üres absztrakciók. Sem a valóságnak, sem lel­künk állapotának nem felelnek meg. Kívülünk és bennünk csak mozgás van. Minden vonal csak erők iránya, melyeket a fes­tőnek fel kell fedni, széttörvén a mozdulatlannak látszó dolgok ormait. A másik nagy elv pedig, hogy a lélekben egyszerre és együtt jelenlevő dolgokat együtt kell festeni. Nem az fontos, amit látunk, hanem az asszociációk, mert azok a mi igazi belső élményünk...” Balázs Béla a futurista elméletben meglátja az igazság szikráját is: „Az elmélet tehát korántsem olyan ostoba, mint a kép. Hiszen, amit a lélek állapotáról mond, az igaz. Csakhogy! — Csakhogy ez a lelkiállapot láthatatlan. A láthatatlant festeni akarni pedig legalábbis magával ellentmondó szándék...” S e pont az, ahol Balázs Béla megértő szándéka is csődöt mond, mintegy jelezve, hogy az izmusok világa és szándéka, a forma­bontó indulat ennek a nemzedéknek az „elzárt Mennyország”. Vitatja a konkrét képeket, kommentálja a katalógus magyará­zatait („Ez pedig nem egy őrült naplójából van véve, hanem egy párizsi képkiállítás katalógusából...” — írta egy helyütt), s „valami freudi psychoanalysishez való illusztrációnak” minő­síti őket. Végső konzekvenciái is hasonlóak, megértő-tagadók: „De bizonyos, hogy egy ilyen művészi áramlat lehetősége izgató és tanulságos szimptómája korunknak. Amit csinálnak, bár sok szép tehetséget ölnek bele, nem művészet. De mégsem szabad őket, mint betegeket és bolondokat egyszerűen félretenni. So­kan vannak és értik egymást. S ez nyugtalanító. És ha képei­ket nem is, de szenzációjukat értjük mi is. Idegzetünk érzé­kenysége nő és sejteni kezdjük a formák korrespondáló életét ... Ez az az új érzékenység, melyből Bergson filozófiája szü­letett, mely szerint az anyagszerűség és mozdulatlanság csak optikai csalódás: egy vonatból nézett párhuzamosan haladó vonat mozdulatlansága. A mi gyakorlati absztrakcióink for­mákká fagyasztja az erők örök szökőkútjait. Ezeket a fagyott szökőkutakat akarják intuitív érzésükkel és ecsetjükkel meg­olvasztani a futuristák. — De csak összetörik. Sok kis értel­metlen darabra törik”. Kosztolányi, aki több cikkben is foglalkozott a futurizmus­­sal, Modern költők című antológiájában (1914.) külön fejezetet szentel e mozgalomnak, s néhány klasszikus versét meg is szó­laltatja a futurista költészetnek. Kosztolányi bevezető tanulmá­nya jólértesültségével tűnik ki, szövege azonban azt is elárulja, hogy maga nem merne esküdni a futurizmusnak szinte egyet­len tételére sem, és a futuristákat sem veszi komolyan .„Régi művészi forradalmakat juttatnak eszünkbe ezek a kócos és sok­szor komikus emberek. A francia romantikusokat, akik piros mellénnyel és lobogó sörénnyel jártak, az angol romantikuso­kat, akik nyakkendőt se tettek... vagy a szimbolistákat, akik fényes nappal csillaggal ékes mágussüveggel sétáltak a párisi körúton, mint ma a cirkusz reklám­emberei...”). Interpretációja azonban lényegében jól tükrözi a mozgalom szellemét. Kosztolányi mintegy az írói munka szemszögéből is szemlélni tudja Marinettiéket és a futurista stilisztikát ismer­teti: „... Romantikájuk nincs. Az újkor diadalát a gépek és az aeroplánok hirdetik. Még a múlt lángeszeit is megtagadják. Annyira ellenségei a hagyományoknak, hogy a központozást el­törlik, nem ismernek pontot és vesszőt, felkiáltójelet és nagy­betűt, a mondatot megsemmisítik, és hangutánzó szavakkal pró­bálják íközösíttn­ia gombatestlan­kiat. A programmjuk — magja egé­szében — nem értéktelen, sok új és igaz van benne, akad köztük néhány nem mindennapi tehetség is, de a közönség jó része még csak érdekes kuriózumot lát a futurista mozgalom­ban, az íróikban pedig csak bohócokat...” Kitűnően észleli és magyarázza a futurista múlt-tagadás összefüggését az olasz földnek, Itáliának hagyomány-gazdagsá­gával, a „mindent túlkiáltó olasz múlttal”. Aki — mondja — „úgy látja az olaszságot, mint egy koldust, aki nyakában a múlt fakó tarisznyájával halad előre, gyümölcsöktől roskadozó fák alatt, dús vetések közt, éhesen. A tarisznya tele van aran­­nyal. Ez a koldus az aranynak csa­k a terhét érzi. Nem lehet az aranyon semmit se vennie, mert a múlté. De vinni kell. Azaz a futuristák — az olasz futuristák — minden küzdelme abban lel magyarázatot, hogy a földre csapták az aranytarisz­nyát, a klasszicizmusnak a kölöncét, amely évszázadokig gá­tolta az olasz művészetek szabad fejlődését és csak mintákat nyújtott... Náluk minden emlék, a kilincs és a székláb, és a leghitványabb tégla is, a nyelv, ez a datolya-édes és virágos hömpölygés már maga kész dal, a színek a klasszikus hagyo­mányok rabságában beleszáradnak, a formák még mindig bi­lincsekben dermedeznek. Ez nem is otthon, de a börtön. Csakis Olaszországban születhetett meg a futurismo, mert csakis itt lehet a felosztás alapja s egyben művészi világnézet, a jövő "s a múlt csakis itt állhatnak igazán szembe a futuristák (a jövősök) és a passatisták (a múltasok)...” A futurista szépségeszményt a manifesztumok és a költői megvalósulások ismeretében festi meg, s nagyon jellemzően rá tud tapintani arra a mozzanatra is, amely az izmusok meg­jelenésének egyik oka, társadalmi szempontból nézve előhívója volt — a polgár-író és a polgári társadalom viszonyára: „Elég volt a sima szépségből, a polgári szatócsintelligen­ciából, a­­ könyvmolyokból, a klasszika filológiából, le kell bon­tani a múzeumokat, fel kell gyújtani a könyvtárakat és a ha­lott latin istenek helyett új szimbólumokat kell hozni. A szár­nyas Mercur helyett: egy szárnyas Aeroplant, a részeg Bacchus helyett: egy Verseny automobilt és Jupiter helyett: a kék eget, folyókat, a hegyeket, a természet teljesen zengő szépségeit, a barbár és egész életet...” Majd: „... A futurista tiltakozik a részlet-művészetünk, a par­­fümös, a finomkodó életünk, a természettudományos világnéze­tünk, az analizáló és kevésre jutó pozitív tudományunk ellen, és egy nagy egységet, az intuíció egységét keresi. A boxmér­­kőzést vagy az automobil-túrát többre becsülik a múlt minden művészeténél és tudományánál...” Kosztolányi ugyanakkor kimondja azt is, hogy a futuristák reakciósok: az olasz futurizmus volt szinte az egyetlen olyan izmus, amely a háborút ünnepelte, s nyilván ez magyarázza, hogy a fasizmussal találkozik majd a mozgalom a háború után, s így Marinetti mozgalma hiába teremti meg az „aeropoesiát”, az európai avantgarde-mozgalmakban már szerepet nem tud játszani, s csak „nyitánya” bír érdekességgel és jelentőséggel. Kosztolányi ezt a kérdést így látja: „Hitük­­ szerint a mai egész literatúra csak az elfinomult és beteg polgárságnak tömjénez. Az új ember kemény és hősi. Szereti az erőszakot. Megveti a múltat, amely minden tettét elvánnyasztja. Nem szégyenli az ösztöneit sem. A futuristák reakciósak. Túlzottan patrióták, a háború, a vérontás prédikálói, hívei mindannak, ami erő, tett, bátorság.. Kosztolányi tanulmánya a magyarországi futurista-irodalom egyik legértékesebb dokumentuma, ún. „passzív” korszakának fontos emléke, s mint ilyen, jól mutatja azt a dilemmát, amely e mozgalom i szemlélőibem élit, mert ismereteik csak az olasz futurizmusra korlátozódtak: rokonszenvel tekinthettek a futu­rizmus költői eszközeire, poétikájának egyes vonásaira, de vi­­szolyogva az olasz futurizmus politikájára, mely együtt úszott az olasz imperializmussal. Egészében azonban a futurista ka­land nem csábította (az irodalmi sem) a Nyugat-nemzedéket, s mint láttuk, legjobb képviselői utasították vissza, beszéltek róla gúnnyal és vállveregetően, illetve rokonszenvező megértéssel, sőt, mint Kosztolányi, fordították is a futurista költészetet. Ezeknek az írásoknak azonban van egy kétségtelen érdeme: azokban, akikben elégedetlenség élt a Nyugat irodalmával szem­ben, s egy más csapás lehetőségét kutatták, felébresztették az érdeklődést e mozgalom tapasztalatai iránt, s így mintegy elő­készítői lehettek a magyar futurizmusnak is, amely Kassák Lajos felléptével kopogtatott a magyar irodalomban. (Folytatjuk)

Next