Új Symposion, 1973 (9. évfolyam, 93-104. szám)

1973-01-01 / 93. szám

is hű marad, a csapásokat méltó büntetésnek fogja fel, noha nem tudja, mikor és muben veidsezeuc. lur, legalabDis auaig, míg őt magát, testi épségében, egészsé­­gében nem sújtja az Ur, s nem veszi így türelmét is végképp probara. Ekkor ébred fel benne a próbáK, a csapások esetleges öncélúságának gondolata, hátha az Úr is téved, mert ő — most már tudatosodik benne — nem követett el bűnt, leg­alábbis nem akkorát, hogy így szenvedjen, ártatlanul. S lázad. Olyképpen, hogy vitába száll az Úr tetteinek igazságosságát szajkózó barátokkal, s hogy az élet is kész elutasítani (»utálom már az életem«), úgysem ér sokat, a haláltól sem fél (»immár megöletésem sem okoz fájdalmat«), de most már gondolkodik is (­»előtte még meg akarom vedeni uraim«), s eljut a keserű felismerésig: érdemes-e tűrni, amikor egy a fizetség, a pusztulás elkerülhetetlen. Lázadása azonban megszelídül amikor az Urral kerül szembe, aki, mint minden hatalmasság, megsemmiítően önhitt, hivalkodóan magabiztos. Az Úr érdemei előtt porszemnyire töpörödik (»Egy­­szer-kétszer szólásra nyitottam a szám, / de most, hogy szemtől szembe látlak, / nem érzem magam«). Saját igazságát semmisnek látja az Űré ellenében, jóllehet a csa­pásokat, bűnhődését soh­asem érti meg. Bűnösségét mégis beismeri. S jön a fordu­lat: az Úr felmenti és megáldja Jóbot. Ha a happy enddel feledni is tudná testi szenvedését, azt azonban érzi, már nem a régi, aki a próbák előtt volt. Valami összetört benne. A budaiak szabadsága, Gobby Fehér Gyula harmadik díjas műve, a magyar tör­ténelmi középkorból, a XIV. század legelejéről merítette tárgyát. A két király — III. Vencel és I. Károly — hódító hatalmi törekvései közé szorult Budáról, a réteg németekből és részint magyarokból álló, gazdag, a maga lábán is megállni tudó kereskedőváros önállósági törekvéseiről és a belső viszályokról szól. »Buda csak addig Buda nekem — mondja Márton, a magyar tanácstag, az önállóság legnagyobb szószólója, a dráma főhőse —, amíg önmagára támaszkodik. Amint elkötelezi magát az egyik vagy a másik fél mellett, jobbággyá változik. Szolgálni kényszerül és szolgává alázza a lakóit is­. A városba árulással, számítással előbb Vencel, majd pedig ennek alattomos távozása után Károly király seregei is bejutnak. A budaiak számára az utóbbiak a végzetesek, mert a melléjük szegődött árulók segítségé­vel a legjobb budai polgárokat végzik ki. Köztük van természetesen Márton is, de Markus Herrman is, a német tanácstag, aki az események folyamán döbben rá, hogy a Márton ajánlotta át a legjobb, az egyedüli helyes, célravezető. A darab ele­jén még vitapartnere, ellenfele volt Mártonnak, az utolsó oldalakon azonban sors­társa lesz. A polgárság mellett a városi csőcselék és a papok rajzáról sem feled­kezik meg a szerző, kiteljesítve így a város képét. A magyar történelem után Varga Zoltán nem díjazott, de kiemelt pályaművével, A tanítvánnyal ismét a bibliai időkbe kanyarodunk vissza. Szereplői Nátán, Izrael prófétája és Dávid, Izrael királya. Nátán és Dávid egykor fegyvertársak voltak, mindkettőjüknek jelentős érdemei vannak a zsarnok Saul hatalmának megdön­tésében. Barátságukat azonban aláásta Dávid bűne; a szép Betisabé elnyeréséért a férj halálba küldésétől sem riadt vissza. N^án ezt egy példabeszéd formájá­ban terjesztette is a nép között. A prófétát berendelik a királyhoz, aki a régi barátságra hivatkozva, próbálja őt meggyőzni, hogy hagyjon fel az efféle példá­­lózásokkal. Nátán hajthatatlan, érve: ő az Úr akarata szerint cselekszik, s nem hajlandó megbocsátani a bűnösnek, még ha Dávid egyéb érdemei mellett valóban el is törpül ez a férjgyilkosság. A király azonban tisztában van vele, hogy milyen ártalmas lehet egy szabadlábon levő fecsegő-példálózó próféta, »vendégségben« tartja, azaz börtönbe vetteti Nátánt, aki ott valóban megokosul, s miután az an­gyal is megjelenik neki, és az is erre biztatja, kompromisszumot köt a királlyal. Akinek ugyan bűnhődnie kell olyképpen, hogy Bethsabé gyermekének születése után hetednap meghal, Nátán viszont felhagy az uralkodónak ártó példabeszédek terjesztésével. Remete helyére visszatérve, tanítványa, Simon érvelése alapján vi­lágosodik meg a próféta tévedése, megengedhetetlen vétke. Simon a kompro­­misszum-mentes felfogás, életmód híve, inkább meghal, semhogy a hamisságot vál­lalná. Drámai szituációk , konfliktusok Az előbbi részben jelzett írói szándékok, a választott témák, történetek és a vázolt alaphelyzetek rajzolatai már előlegezték, sejtették a művek drámai szituációit és konfliktusait is. A drámai szituáció nem más, mint olyan válaszutakat, lehetőségeket kínáló élet­helyzet, amelyben valami vagy valaki gátolja a szabad választást, illetve befo­lyásolni igyekszik azt, a drámai hőst, aki a saját belátása, igazsága szerint — ez az igazság sokszor azonos egy tágabb értelembe vett, közérdekűbb igazsággal — választani akar a lehetőségek közül. Tehát a drámai helyzet óhatatlanul mindig összeütközés is, egy bizonyos cél megvalósítása érdekében, konfliktus, amely feszült­séget teremt, a szó legköznapibb, legáltalánosabb értelmében is drámává forró­­sítja, drámaisággal telíti az adott szituációt. A drámai helyzet azonban nem képzel­hető el bizonyos szerepkörök nélkül, amelyek a dráma alakjait jellemzik, meg­határozzák. Legyünk konkrétak. A száműzöttben az a drámai szituáció, amelyet az okos-veszé­lyes, szerető-kémkedő-besúgó Sybilla így határoz meg: »... Az ember körül, mint a pókháló, úgy szövődnek a szálak... A pók meg ott ül a háló szélén, meg­figyelted, hogy milyen, ha támadásra indul? Összehúzza magát, és hirtelen tá­mad ... Ilyen hálóban vagyunk mindannyian... mi rabszolgák és szabadosok, és ti, lógások és száműzöttek...« A budaiak szabadságában Peterman bíró fogalmazza meg azt a bizonyos drámai helyzetet: »Két kő között őrlődünk, és lassan pusztu­lunk a súrlódástól«. A tanítványban az igazság mindenáron való vállalásának és az ezt meggátolni akaró uralkodói érdek, a Jobban viszont az Urat feltétel és 574

Next