Új Symposion, 1976 (12. évfolyam, 129-140. szám)
1976-01-01 / 129. szám
Pontosan Smederevo alatt, a Duna innenső oldalán sorakoznak a Bajkátok és a Fertályok nádtetős viskói. Közigazgatásilag a tizenöt kilométerre fekvő Székelykevéhez tartoznak, a kovini községhez, a gyakorlatban majdnem sehova. Másfél száz ház, körülbelül hatszáz lakos. Azért körülbelül, mert itt havonta változik a lélekszám: néhány család felkerekedik, továbbáll, mások jönnek a helyükbe. Legtöbbször még ágrólszakadtabbak. — Ide mindig a legszegényebbek jöttek — mondja a Szocialista Szövetség székelykevei elnöke. — Akiknek többre nem tellett. A huszadik század paradoxonai, jegyezte meg nemrégiben a televízióban éppen ezekről a Duna-töltés tövében bokrosodó tanyacsoportokról egyik politikusunk. Tiszta időben Belgrád fényei idelátszanak, itt meg se víz, se villany, se út, se gyógyszertár, se semmi. Még kocsma sincs a telepen, boltot is csak néhány éve kaptak. Másfél évtizeddel ezelőtt szinte kizárólag magyarok lakták, aztán ahogy azok százszámra vándoroltak ki külföldre, vagy költöztek be a faluba, a túloldalról, Szerbiából új szegények telepedtek a helyükre. Az őslakók fűzött bocskorukról vercánoknak nevezik őket. — Akik egy kicsit is összeszedték magukat, bejöttek a faluba — könyököl fel betegágyán Csala Mihály, a székelykevei helyi közösség elnöke. A dereka háborgatja, meg az öregedés sokféle előfutára, nyavalyája. — Négyszázalékos helyi járulékot szavaztak meg az emberek, a község is támogatást ígért, mozdíthatunk hát valamit. Nagyon várjuk, hogy Kovin és Smederevo között megépüljön a híd, az is előbbre visz bennünket. A beköltözőknek, ha kerülő úton is, de szereztünk telkeket, van hova építsenek. A másfél ezer külföldön dolgozó székelykövei közül sok hazatér, róluk is gondoskodunk. Lassan utcává terebélyesednek az új házak, a tábla még ugyan nem került ki, de Tamási Áron utcának neveztük el. Járdát kell bele építenünk. Aztán meg világosságot vinni a tanyákra, vagyis bevezetni a villanyt. Ha lesz rávaló, utat is csinálunk majd, de most a villany a legfontosabb, a világosság. • Messziről idehallatszik a hamis harmonikaszó, meg a dob monoton bufogása. Ahogy közelebb érek, a tanyasor első viskóihoz, kivehető lesz az ének is, s a rőzsekerítés tövében a táncosok lebbenő szoknyája. Kólót járnak, sebeset, dobbantósat. Fekete képű, cifra szoknyás meg farmernadrágos lányok, fekete képű, kócos legények. Az idősebbek a nyitva hagyott kapuban állnak, nézik őket. — Nem jött értünk a prikolica, azért táncolunk — perdül ki ügyesen a körből egy hegyes nézésű legény. — Akkora a sár, hogy nem jöhetett, így hát egész nap táncolunk. Gumibocskoros lábával a taktust veri, de a tekintete rajtam marad. Mintha csak kérdezné: miért, nekünk nem lehet? Mögötte a nylonzsák-ablakú, megroggyant viskó s a töredezett rőzsekerítés. — Ünnepelünk is, lakodalmaskodunk - jön oda az idősebbek mögül egy bőrmicis fiatalember. — Az egyik cimborának megment az asszonya, de tegnapra visszajött. Most azt ünnepeljük. Fejével odaint egy hetykén táncoló tizennégy-tizenöt éves suhanó felé, az az új ember. Az asszonyka még restelli az esetet, nem merészkedik ki a napvilágra.2