Új Symposion, 1977 (13. évfolyam, 141-152. szám)
1977-01-01 / 141. szám
1. írásom gyakorlati rendeltetésű: az alkotók felvonultatását, a témakörök kijelölését, feltérképezését csak előzetes munkahipotézisnek kell tekinteni, használhatóságát, megállapításait majd a kutatások fogják igazolni vagy megcáfolni. Vajdaság képzőművészeti életének természetesen számos más szempontú elemzése is lehetséges. Munkám folyamán elsősorban csak a művésztelepi mozgalomban résztvevő alkotók opusainak körülírásával, elhelyezésével foglalkozhattam, és mindenféleképpen említést érdemlő művészeket (B. Szabó György, Winkler Imre, Baranyi Károly, Balázs G. Árpád, Pechán Béla) kellett mellőznöm, azon egyszerű oknál fogva, hogy csak elvétve akadtam képeikre: ezek esetében tehát jobbára ismeretlen, hozzáférhetetlen opusokról van szó. Lépten-nyomon olyan stiláris elemekre bukkanhatunk, amelyek rokonítják a vajdasági művészetet a nyugat-európai képzőművészet „meghurcoltatott” XX. századi eredményeivel, vívmányaival, ugyanakkor a művésztelepeken felgyülemlett festmények, szobrok, grafikák stb. tömegében az epigonizmus csírái élősködnek. A művésztelepek tehát részben olyan melegágyait képezték képzőművészetünknek, amelyekbe felgyorsított „kitermeléssel”, beloptuk, importáltuk a korszerű képzőművészet kifejezésmódjait. A vajdasági képzőművészet lokalitását igyekszünk nem provincializmusnak tekinteni, hanem pozitív értelemben felfogni, képzőművészetünk autentikus megnyilatkozásait előtérbe helyező/hívó, halmozódó és polarizálódó energiák területeként. Írásomban igyekeztem elkerülni a puszta információk szürkeségét vagy bombasztjait, és inkább kritikai distanciával férkőztem a dolgok közelébe; persze tudom, írásom épp ezért méltán válthat ki indignációt, és ha vitát is eredményezne, még mélyebbre hatoló elemzéseket, akkor bizonyos mértékben célt is érhettünk. 2. A képzőművészeti életnek a felszabadulás éveit követő fellendülése — kezdeteiben — egyértelműen a művésztelepek megjelenéséhez fűzhető. A művésztelepek fontos állomást jelentettek a képzőművészetnek kultúránk jelentős ágazatává való válásában. Több éves görcsök utáni mély lélegzetvétel a vásznakon, lezonitokon. A kusza, áttekinthetetlen vajdasági képzőművészet „nagyjai” által megalapozott hagyomány (Nagyapáthy, Baranyi Károly, Bicskei Péter, Pechán József, Balázs G. Árpád, Tóth József, Husvéth Lajos, Farkas Béla, Oláh Sándor, Stevan Jenovac) felerősítését, feltörését, ápolását kellett volna tudatosítaniuk, valamiféle értékmentést elvégezni. Lustaságunknál, kényelmességünknél fogva vagy épp néhány mentő körülmény miatt ezt még a mai napig sem végeztük el. Pedig akkor megteremtődtek az elementáris feltételek ahhoz a helyzethez/állapothoz, amelyben alkalom nyílt a munkára, a vajdasági képzőművészet belső rendjének definiálására. A második világháború előtti művésztelep-létesítési kísérletekből (Nagybecskerek, Bácstopolya) 1952-ben valóság lett — nagy eredményekkel és új problémákkal. Éppen mert friss, mert újkeletű volt — egyrészt még kevésbé áttekinthető, másrészt újdonság, mely folyamatos fejlődés, bejáródás perspektíváján alapul —, akarva-akaratlanul a maga apologetikus elvárásait érvényesítette. A művészettörténészek vagy Kun fenyvesi Ottó konfliktus az anyaggal, konfliktus a világgal No. 1