Új Symposion, 1982 (18. évfolyam, 201-212. szám)
1982-01-01 / 201-202. szám
apró istván rés uram, könyörgöm, úgy könyörgöm hozzád úttalan utakon csak hozzád sír a lelkem a te neved volt az ajkamon jó uram, hát hulljon rám a végzet! (turandot) Az ostorfa bogyóin csöppek lógnak, mindegyiken egy, mintha féltékenyen őriznék a csillogó vizet. Az ablakon drótháló, ha akarnám, egyforma négyzetei segítségével kiszámíthatnám a lehulló vízcseppek sebességét. Lehet, hogy majd később. Egyelőre még nem kényszerülök tudatfenntartó játékokra, ellenkezőleg: jó ez a nyugalom, irreális társadalmi normáival, amelyeknek legfőbb megnyilvánulása az ebédlői ülésrendhez való görcsös ragaszkodás. Az új tagokat az első étkezés alkalmával a kétségbeesésig hajszolja ez a törvény. Bárhova ül, durván felrángatják, elveszik a tányérját, kihúzzák alóla a széket, és részvétlen szemek kísérik, krumplifőzelékkel teletömött szájak fintorognak rá, amint a végsőkig megzavarodva áll a zabálók mögött. A legrosszabb, ha ilyenkor a személyzet segít - tartós gyűlöletek lobbannak fel, ha a felsőbb hatalom erőszakkal helyet biztosít a szerencsétlen újoncnak, legalábbis asztaltársa mindig el fogja lopni a húst a tányérjáról, amit az egész ebédlő hangos vihogással nyugtáz. Ennél sokkal jobb, ha kissé félrehúzódva kézből eszi meg az ételt, és elesettsége, rongyos házikabátja állandóan ott virít az étkezők előtt. Amikor az éhség csillapodik, már az utolsó falat kenyeret rágják és a kollektív aktus átmegy szórványos, majd egyre sűrűsödő böfögésbe, a hangulat megváltozik. A magányos bátran leteheti tányérját az asztal hozzá legközelebb eső pontjára, és magabiztosan kivonulhat. Ágyán fekve nem kell sokáig várnia, hogy valaki leüljön mellé, és az egész szoba összpontosított, néma figyelme mellett beszélgetni kezdjen vele. A következő étkezésnél véletlenül épp amellé az ember mellé fog ülni. Az acélhálón keresztül szögesdrótot látok, és arra gondolok, nekem virágom van. Ahová lépek, tiszteletteljes tekintetek kísérnek, tudom, most oda ülhetnék, ahova akarok, elhatározásomat szó nélkül tudomásul vennék. Ha valaki innen elmegy, nem beszélnek róla többet, egyszerűen megszűnik a társadalom tagja lenni, székére egypár napig nem ülnek, és nem engednek oda újoncot sem, azután ezt is elfelejtik. Az ablakon túl hemzsegő valóság képezi a nélkülözhetetlen - de azért nem a legfontosabb - mesevilágot. (A legfontosabb a naponkénti négy étkezés.) Esténként valaki mesélni kezd erről a világról, egyesek hallgatják, mások kártyáznak, az ujjaikkal játszanak, vagy elalszanak. Csakúgy, mint az igazi mesével tennék. Időnként az emberek hazalátogatnak, kiesnek a békés napok bűvköréből, és visszatérve furcsa, megmagyarázhatatlan érzéseket, gondolatokat igyekeznek társaikkal elfogadtatni. Azok némán, csodálkozva vagy rosszallóan fogadják a badarságokat, és a felhevült társ néhány óra alatt rendbejön - ilyenkor már beszélgetnek is vele, esetleg meséltetik. A virágomat a meséből kaptam. A látogatás napja mesenap, és az akkor megjelenő hozzátartozók, nők és barátok, egytől egyig izgalmas, és mégis valahogy magától értetődő módon megelevenedett mesefigurák. A látogatók nem értik meg saját helyzetüket, ők valóságnak hiszik önmagukat, és a külvilágról is mint valóságról beszélnek, ami a józan bentiek szemében nevetséges és sajnálatraméltó. A társalgás éppen ezért üres, feszélyezett, és az egész héten várva várt mesedélutánnak sehogyan sem akar vége szakadni. A látogatók szótlanul ülnek az ágy szélén, a férfiak ácsorognak, és egyszerűen nincs mit tenni. A narancsoszacskók, kekszesdobozok, képregényfüzetek már mind a megfelelő helyre kerül 2