Új Szó, 1970. október (23. évfolyam, 233-259. szám)
1970-10-18 / 42. szám, Vasárnapi Új Szó
Megjelent az Izvesztyijában Az emberiség a legújabb tudományos-technikai forradalom korába lépett. A világcivilizáció haladása, a szellemi és az anyagi termelés területén eddig végzett munka által előkészített tudományos-technikai forradalom egyetemes jellegű és mélyreható, mind gyorsabb ütemben bontakozik ki és egyre nagyobb hatást gyakorol a gazdasági, a társadalmi és a politikai életre. Csodálatos változások mennek végbe az ipari termelésben: a gép, amely a XVIII. századi ipari forradalom után egyre inkább megszabadította az embert a munkatárgyra való közvetlen ráhatás szükségességétől, most, az automatizálás során felszabadítja az ember kezét, az elektronikus technika alkalmazása révén pedig agyát is szabaddá teszi a munkaeszközök közvetlen ellenőrzésének és vezérlésének a funkciójától. A kémia vívmányai nagymértékben megváltoztatják a nyersanyagbázist, maguknak a munkatárgyaknak a jellegét. A vezérelhető nukleáris reakció és a hőenergiának elektromos energiává való közvetlen átalakítása kétségtelenül forradalmasítja az energetikát. Az elektronikus számítógépek egyre inkább megváltoztatják az alkalmazottak munkáját. A mezőgazdaság ipari módszereket alkalmazó, magas termelékenységgel dolgozó gazdasági ággá változik. Meggyorsul a közlekedés üteme. S minden bizonnyal a legüdvösebb eredménye a tudományos-technikai forradalomnak az, hogy tökéletesedik magának az embernek a termelőereje, magasabb szintre emelkedik a munka kultúrája, a termelés szervezettsége, s növekszik a hasznos ismeretek volumene, ugyanakkor mind többen lesznek az ismeretek „termelői": a tudósok, a kutatók, a feltalálók, a mérnökök, a hozzáértő vezetők. A tudomány nemzetközi jellegűvé vált, s ennek következtében a tudományos-technikai változások szele végigsöpör a tőkésországokon is, és számos igen bonyolult problémát vet fel. A jelenkori tudományos-technikai forradalom forradalmi szociális változásokat követel bolygónknak azon részén, amely nem a szocialista rendszerhez tartozik. Ám az állammonopolista oligarchia, amely hatalma fenntartását és a kizsákmányolás lehetőségének konzerválását tekinti fő feladatának, dacolni próbál ezzel a történelmi szükségszerűséggel, s mindent elkövet, hogy az emberi értelem és munka legnagyszerűbb vívmányait saját érdekeinek szolgálatába állítsa. Ma, amikor a szocialista világban a tudomány nagyszerű eredményeket ér el, amikor egyre inkább éleződnek az imperialisták közötti ellentétek, a tőkésországok uralkodó körei óriási erőfeszítéseket tesznek annak érdekében, hogy meggyorsítsák a tudomány és a technika fejlődését. A háború előtt a tudományos és műszaki kutatásokra az Egyesült Államok évente 300 millió dollárt fordított, 1950-ben 3 milliárd dollárt, 1968-ban pedig már 25 milliárd dollárt. A nagy jelentőségű technikai változások nyomán különféle „elméletek" születtek a tőkés társadalom transzformációjáról. Ezek közé tartozik többek között az „ipari társadalom", a „posztindusztriális társadalom", a „kibernetikus-elektronikus társadalom" stb. elmélete. Ezek az „elméletek" azt hivatottak bebizonyítani, hogy a tudományos-technikai haladás megszüntette a régi kapitalizmus fogyatékosságait, sőt olyan új rendszert teremtett, amely állítólag már nem is kapitalista jellegű. Kétségtelen, hogy a tudományos-technikai forradalom bizonyos változásokat idézett elő a jelenkori kapitalizmus gazdasági és szociális struktúráiban. Ugyanolyan kétségtelen az is, hogy e forradalom eredményei igen ellentmondásosak. A tudományostechnikai forradalom ugyanis egyrészt előmozdítja a monopóliumok és az állam mind szorosabb összefonódását, összeolvadását, maguknak a magánmonopóliumoknak a növekedését, a maximálisan szervezett nagy teljesítményű termelő mechanizmus fejlődését. Másrészt viszont minél jobban előretör a tudományos-technikai forradalom, annál mélyebbek lesznek monopolkapitalizmus belső társadalmi-gazdasági antagonizmusai. Nemcsak a régi ellentmondások éleződnek, hanem újak is keletkeznek. A tudományos-technikai átalakulások egyik legfontosabb következménye a tőkés országokban a termelőerők és a termelési viszonyok közötti ellentmondás jelentős kiéleződése. Jellemző, hogy a monopolista magántőke már képtelen egymaga biztosítani a tudományos-technikai haladást és kénytelen igénybe venni a burzsoá állam segítségét, úgyhogy a burzsoá állam finanszírozza az összes tudományra fordított kiadások 60—70 százalékát. Az imperialista rendszer ellen szóló súlyos vádpont az, hogy a tudományos-technikai forradalom humánus jellegével szöges ellentétben az imperializmus a tudományos felfedezések nagy részét és a hatalmas anyagi erőforrásokat romboló katonai célokra használja fel. Az iparilag fejlett tőkésországok katonai kiadásai elérik az évi 100 milliárd dollárt, fegyveres erőik létszáma pedig 7 millió körül mozog. Az Egyesült Államokban minden tizedik munkás és minden ötödik mérnök és műszaki alkalmazott a hadiiparban dolgozik. Katonai megrendeléseket teljesít több mint 20 ezer vállalat. A kapitalizmus eltorzítja, katonai-ipari komplexuma érdekében használja fel a tudományt. A tudomány militarizálásának foka az Egyesült Államokban 62 százalék, Angliában 40 százalék, Nyugat-Európa kontinentális részében mintegy 30 százalék A monopóliumok a technikai haladást a munkásosztály elleni támadásra használja fel. A munkabér emelkedése messze elmarad a munka termelékenységének növekedése és a munka intenzitásának fokozódása mögött, nem mérhető össze a monopóliumok profitjának növekedésével. Fokozódott a munkásosztály helyzetének bizonytalansága. A kapitalizmusra általában jellemző a munkaerő taszítása és vonzása. Ma az új ágazatok fejlődése és az új technológia alkalmazása vonz ugyan munkaerőt, de a munkaerő kiszorítása sokkal intenzívebb. Sok szakma morálisan elavul, a bérmunkás egyetlen vagyona — a szakképzettsége — elértéktelenedik. Minden esztendőben kiszorul a termelésből a munkások egy része, termelési készségeik pedig feleslegessé válnak. Ennek következtében nő a munkanélküliség. Az Egyesült Államokban a munkanélküliek száma eléri a foglalkoztatottaknak csaknem 4 százalékát. Nem kétséges, hogy a tudományos-technikai forradalom egymagában nem felelős azért, hogy „megszabadítja" a munkást létfenntartási eszközeitől. Ez kétségtelenül a tőkés termelési viszonyok elkerülhetetlen következménye. A tudományos-technikai vívmányok az állammonopolista kapitalizmus viszonyai között meggyorsították a parasztok és a farmerek tönkremenésének folyamatát. A kistulajdonosok képtelenek konkurrálni a nagy gépesített tőkés gazdaságokkal, nem bírják a versenyt a legújabb technikát alkalmazó monopóliumokkal, s otthagyják a mezőgazdaságot. Az Egyesült Államokban a farmok száma 1940-től 1969-ig 4 millióról 3 millióra csökkent. Becslések szerint 1980-ra alig 1 millió farm marad meg. Az NSZK-ban az önálló gazdálkodók száma a dolgozó családtagokkal együtt 1950-től 1966-ig több mint másfél millióval csökkent. Elérkezett az az idő, amikor gyors ütemben fejlődik az ipari módszerekkel dolgozó tőkés mezőgazdasági nagyüzem, amely a drága földön képzett menedzserek vezetésével, a legkorszerűbb technikai eszközök és elektronikus számítógépek alkalmazásával termel. Olyan új helyzet alakult ki, amely arra mozgósítja a parasztokat és a dolgozó farmereket, hogy harcoljanak érdekeikért, puszta létükért. A példátlanul álló tudományos-technikai forradalom különösen szemléletesen mutatta meg, mennyire képtelen a kapitalizmus a dolgozóknak olyan életet biztosítani, hogy ne kelljen rettegniük a holnaptól, mennyire képtelen kiszabadítani a társadalmat a szegénységből és a nyomorból. Egyre növekszik a nincstelenek száma. Nixon elnök üzenetében ezt olvashatjuk: „Társadalmunkban, amelyet a leggazdagabbnak tartunk, évek óta hallunk híreket rosszul táplált gyermekekről, éhező férfiakról és nőkről. Ma már tudjuk, hogy ezek a hírek megfelelnek a valóságnak." A hivatalos amerikai statisztika szerint az Egyesült Államokban 30—35 millió ember nyomorog. A burzsoá ideológusok elragadtatással nyilatkoznak a szolgáltatások szférájának növekedéséről, arról, hogy az Egyesült Államokban például a dolgozó lakosságnak több mint a felét nem az anyagi termelés szférája foglalkoztatja. Ebből azt a következtetést vonják le, hogy a tőkés társadalmat „fogyasztói gazdaság" váltja fel, amelyben a munkás helyébe a „középosztály", az üzletember helyébe pedig az „intellektuel elit" lép. Persze, nem tagadhatjuk, hogy a jól szervezett szolgáltatási szférának fontos szerepe lehet az anyagi termelésben a munkatermelékenység emelése szempontjából, de meg kell jegyeznünk azt is, hogy a tőkés társadalomban, amint ezt már Marx is hangsúlyozta, az improduktív munkások, akik sem az anyagi, sem a szellemi termelés területén nem termelnek, csakis a társadalmi struktúra fogyatékosságai folytán bizonyulnak hasznosaknak és szükségeseknek, hogy tehát a társadalmi bajoknak köszönhetik létüket. Ezt a szomorú szükségszerűséget, amelyet a tőkés társadalom szociális bajai idéznek elő, a „fogyasztói gazdaság" ideológusai ma jótéteménynek tüntetik fel. A tudományos-technikai forradalom fokozta a kapitalizmus fejlődésének egyenlőtlenségét, nagy gazdasági és po titikai megrázkódtatásokat idézett elő. A tudományos-technikai forradalom az egyik olyan tényező, amely megváltoztatja az imperialista államok közötti gazdasági erőviszonyokat, előbb Angliát szorítva vissza a harmadik helyre, az Egyesült Államok és az NSZK mögé, majd a második helyre hozva fel Japánt és visszaszorítva az NSZK-t a harmadik, Angliát pedig a negyedik helyre. A tudományos-technikai forradalom fokozza az egész tőkés rendszer labilitását. Technikai szempontból az automatizálás a termelési folyamat folytonosságát követeli meg, ez viszont harmonikus fejlődést feltételez, mégpedig azzal a feltétellel, hogy az egész terméket elfogyasztják, állandó a kereslet, nincsenek termelési válságok, nincs infláció. Csakhogy a tőkés termelési mód nem tudja biztosítani az ilyen gazdasági stabilitást. Ennek következtében megoldhatatlan ellentmondásba kerül a technika fejlődése — amely a dolgozók fogyasztásának állandó növekedését követeli meg — a tőkés termelési viszonyokkal, amelyek a monopoltőkés csoportok profitjának óriási arányú növekedését biztosítják, az emberek tízmillióit viszont éhezésre és nyomorra kárhoztatják. Ma páratlan lehetőségek kínálkoznak a természet átalakítására, olyan óriási anyagi gazdagság megteremtésére, amely kielégíthetné a XX. század utolsó harmadában élő ember szükségleteit. Ám a kapitalizmus képtelen kihasználni ezeket a lehetőségeket, sőt olykor a tudományos-technikai haladás eredményeivel sem tud mit kezdeni. Peter Medawar angol biológus a Brit Tudományfejlesztési Társulat évi közgyűlésén kijelentette: „Ismét érezzük a hanyatlást, amellett attól kell tartanunk, hogy a technológiai újítások romlásba visznek ... A fő nehézség abból adódik, hogy felismerjük az ember gyengeségét." Igazolódnak hát Engels szavai, aki a tőkés rendszerre utalva azt írta, hogy a természet minden fölötte aratott győzelmet előre nem látható következményekkel bosszul meg. A gazdaságilag gyengén fejlett országok az imperialista államok politikája következtében nem használhatják fel a tudományos-technikai haladás gyümölcseit. Az imperialisták előnytelen kereskedelmi feltételeket kényszerítenek rájuk, nemzeti jövedelmük jelentős részét kiviszik profit, kamat és törlesztés formájában, s így a fejlődő országoknak nem nyílik lehetőségük a felhalmozásra, jóllehet az technikai és gazdasági fejlődésük szempontjából elengedhetetlen. A világ nem szocialista részében minden 7 másodpercben éhen pusztul valaki (naponta 12 ezer, évente 4 380 000 ember). A fejlődő országok lakosságának egyötöd része éhezik, 60 százaléka pedig hiányt szenved a legfontosabb tápanyagokban. 2000-ig, hacsak a helyzet gyökeresen meg nem változik, az évente éhen pusztuló emberek száma becslések szerint eléri a 10 milliót. A burzsoázia ideológusai azt állítják, hogy a tudományos-technikai forradalom a polgári társadalom „szociális tömörülésére" vezet. Valójában azonban ebben a társadalomban állandóan növekszik az erőszakapparátus, s a tömegek növekvő elégedetlensége elleni harcban mind rafináltabb módszereket alkalmaznak (erre jók a tudomány és technika eredményei!). Herman Kahn és Anthony Wiener „A 2000. év" című könyvükben, amely oly nagy port vert fel, képet festenek a jövő polgári társadalmáról, amelyben a kormány elektronikus berendezésekkel és vegyi anyagokkal ellenőrizni tudja a gondolatokat. Ez a jövő. Egyelőre pedig Nixon elnök „a súlyos helyzetbe került állam szükségleteire" hivatkozva üzenetében hangsúlyozza, hogy „haladéktalanul kell a rendőrök, bírák, ügyészek számát" ... növelni A technológiai racionalizálás korántsem vált politikai racionalizálássá, amint ezt Herbert Marcuse, az ismert úgynevezett neomarxista filozófus és szociológus állítja. Az ötvenes és hatvanas évek tudományostechnikai forradalma csupán azzal az eredménnyel járt, hogy tovább növekedett a monopoltőke hatalma, bővültek a burzsoá állam gazdasági funkciói, összefonódtak a monopolista szervezetek és a kormányapparátus, mélyültek az ellentétek a nemzet többsége és az állammonopolista oligarchia között. A tudományos-technikai változások eredményeképpen a monopóliumellenes erők forradalmi potenciája növekszik. Az iparilag fejlett tőkésországokban bérért dolgozók száma 1950-től 1968-ig 158 millióról a 212 millióra (34 százalékkal) emelkedett, az egész felnőtt kereső lakossághoz viszonyított arányuk pedig 68 százalékról 77 százalékra nőtt. Bármennyire hangoztatják is különféle elméletek, hogy a technikai haladás során „deproletarizáció" megy végbe, az ipari munkások, a közlekedési és hírközlési dolgozók létszáma mégsem csökken, hanem egészében véve tovább növekszik. Az iparilag fejlett tőkésországokban 1960-tól 1968-ig 6 százalékkal növekedett a munkásosztály létszáma. A munkásosztály továbbra is a történelem előterében áll, a társadalom forradalmi átalakításának fő mozgatóereje. A modern technika mellett a munkás már nem „kis csavarja" a gépnek, de továbbra is „kis csavar" a kapitalizmus termelési viszonyainak rendszerében. S minél magasabb egy munkás szakképzettsége, műveltsége, inteligenciája, minél inkább érzi hatalmát a gép felett, annál állhatatosabban követeli a termelés, az egész társadalom irányításában való részvételt, annál nagyobb osztályöntudata, annál erősebb az a törekvése, hogy likvidálja a monopoltőke politikai és gazdasági uralmát. A munkásosztály szövetségévé válik az értelmiség egyre jelentősebb része is, amely igyekszik a tudomány erejét felszabadítani és a társadalom szolgálatába állítani. Történelmileg elkerülhetetlen, hogy a monopóliumellenes erők mind szorosabban a munkásosztály köré tömörüljenek olyan feltételek megteremtése céljából, amelyek lehetővé teszik a tudományos-technikai forradalom nyújtotta páratlan lehetőségeknek az egész társadalom érdekében való felhasználását. V. CSEPRAKOV, a közgazdaságtudományok doktora A tudományos-technikai forradalom és a jelenkori kapitalizmus