Új Szó, 1970. október (23. évfolyam, 233-259. szám)

1970-10-18 / 42. szám, Vasárnapi Új Szó

Megjelent az Izvesztyijában A­z emberiség a legújabb tudományos-technikai forradalom korába lépett. A világcivilizáció haladása, a szellemi és az anyagi termelés területén eddig végzett munka által előkészített tu­dományos-technikai forradalom egyetemes jellegű és mélyreható, mind gyorsabb ütemben bontakozik ki és egyre nagyobb hatást gyakorol a gazdasági, a társadalmi és a politikai életre. Csodálatos változások mennek végbe az ipari ter­melésben: a gép, amely a XVIII. századi ipari forra­dalom után egyre inkább megszabadította az embert a munkatárgyra való közvetlen ráhatás szükségessé­gétől, most, az automatizálás során felszabadítja az ember kezét, az elektronikus technika alkalmazása révén pedig agyát is szabaddá teszi a munkaeszkö­zök közvetlen ellenőrzésének és vezérlésének a funk­ciójától. A kémia vívmányai nagymértékben megváltoztatják a nyersanyagbázist, maguknak a munkatárgyaknak a jellegét. A vezérelhető nukleáris reakció és a hő­energiának elektromos energiává való közvetlen át­alakítása kétségtelenül forradalmasítja az energeti­kát. Az elektronikus számítógépek egyre inkább meg­változtatják az alkalmazottak munkáját. A mezőgaz­daság ipari módszereket alkalmazó, magas termelé­kenységgel dolgozó gazdasági ággá változik. Meg­gyorsul a közlekedés üteme. S minden bizonnyal a legüdvösebb eredménye a tudományos-technikai forradalomnak az, hogy töké­letesedik magának az embernek a termelőereje, ma­gasabb szintre emelkedik a munka kultúrája, a ter­melés szervezettsége, s növekszik a hasznos ismere­tek volumene, ugyanakkor mind többen lesznek az ismeretek „termelői": a tudósok, a kutatók, a felta­lálók, a mérnökök, a hozzáértő vezetők. A tudomány nemzetközi jellegűvé vált, s ennek következtében a tudományos-technikai változások szele végigsöpör a tőkésországokon is, és számos igen bonyolult problémát vet fel. A jelenkori tudo­mányos-technikai forradalom forradalmi szociális vál­tozásokat követel bolygónknak azon részén, amely nem a szocialista rendszerhez tartozik. Ám az ál­lammonopolista oligarchia, amely hatalma fenntartá­sát és a kizsákmányolás lehetőségének konzerválását tekinti fő feladatának, dacolni próbál ezzel a törté­nelmi szükségszerűséggel, s mindent elkövet, hogy az emberi értelem és munka legnagyszerűb­b vív­mányait saját érdekeinek szolgálatába állítsa. Ma, amikor a szocialista világban a tudomány nagyszerű eredményeket ér el, amikor egyre inkább éleződnek az imperialisták közötti ellentétek, a tő­késországok uralkodó körei óriási erőfeszítéseket tesznek annak érdekében, hogy meggyorsítsák a tu­domány és a technika fejlődését. A háború előtt a tudományos és műszaki kutatásokra az Egyesült Álla­mok évente 300 millió dollárt fordított, 1950-ben 3 milliárd dollárt, 1968-ban pedig már 25 milliárd dol­lárt. A nagy jelentőségű technikai változások nyomán különféle „elméletek" születtek a tőkés társadalom transzformációjáról. Ezek közé tartozik többek között az „ipari társadalom", a „posztindusztriális társada­lom", a „kibernetikus-elektronikus társadalom" stb. elmélete. Ezek az „elméletek" azt hivatottak bebi­zonyítani, hogy a tudományos-technikai haladás meg­szüntette a régi kapitalizmus fogyatékosságait, sőt olyan új rendszert teremtett, amely állítólag már n­em is kapitalista jellegű. Kétségtelen, hogy a tudományos-technikai forra­dalom bizonyos változásokat idézett elő a jelenkori kapitalizmus gazdasági és szociális struktúráiban. Ugyanolyan kétségtelen az is, hogy e forradalom eredményei igen ellentmondásosak. A tudományos­technikai forradalom ugyanis egyrészt előmozdítja a monopóliumok és az állam mind szorosabb össze­fonódását, összeolvadását, maguknak a magánmono­póliumoknak a növekedését, a maximálisan szerve­zett nagy teljesítményű termelő mechanizmus fejlő­dését. Másrészt viszont minél jobban előretör a tudomá­n­­yos-technikai forradalom, annál mélyebbek lesznek monopolkapitalizmus belső társadalmi-gazdasági antagonizmusai. Nemcsak a régi ellentmondások éle­ződnek, hanem újak is keletkeznek. A tudományos-technikai átalakulások egyik legfon­tosabb következménye a tőkés országokban a terme­lőerők és a termelési viszonyok közötti ellentmondás jelentős kiéleződése. Jellemző, hogy a monopolista magántőke már képtelen egymaga biztosítani a tu­dományos-technikai haladást és kénytelen igénybe venni a burzsoá állam segítségét, úgyhogy a burzsoá állam finanszírozza az összes tudományra fordított kiadások 60—70 százalékát. Az imperialista rendszer ellen szóló súlyos vád­pont az, hogy a tudományos-technikai forradalom humánus jellegével szöges ellentétben az imperializ­mus a tudományos felfedezések nagy részét és a ha­talmas anyagi erőforrásokat romboló katonai célokra használja fel. Az iparilag fejlett tőkésországok ka­tonai kiadásai elérik az évi 100 milliárd dollárt, fegyveres erőik létszáma pedig 7 millió körül mozog. Az Egyesült Államokban minden tizedik munkás és minden ötödik mérnök és műszaki alkalmazott a ha­diiparban dolgozik. Katonai megrendeléseket teljesít több mint 20 ezer vállalat. A kapitalizmus eltorzítja, katonai-ipari komplexuma érdekében használja fel a tudományt. A tudomány militarizálásának foka az Egyesült Államokban 62 százalék, Angliában 40 szá­zalék, Nyugat-Európa kontinentális részében mintegy 30 százalék A monopóliumok a technikai haladást a munkás­osztály elleni támadásra használja fel. A munkabér emelkedése messze elmarad a munka termelékenysé­gének növekedése és a munka intenzitásának foko­zódása mögött, nem mérhető össze a monopóliumok profitjának növekedésével. Fokozódott a munkásosztály helyzetének bizonyta­lansága. A kapitalizmusra általában jellemző a mun­kaerő taszítása és vonzása. Ma az új ágazatok fej­lődése és az új technológia alkalmazása vonz ugyan munkaerőt, de a munkaerő kiszorítása sokkal inten­zívebb. Sok szakma morálisan elavul, a bérmunkás egyetlen vagyona — a szakképzettsége — elérték­telenedik. Minden esztendőben kiszorul a termelésből a munkások egy része, termelési készségeik pedig feleslegessé válnak. Ennek következtében nő a mun­kanélküliség. Az Egyesült Államokban a munkanél­küliek száma eléri a foglalkoztatottaknak csaknem 4 százalékát. Nem kétséges, hogy a tudományos-tech­nikai forradalom egymagában nem felelős azért, hogy „megszabadítja" a munkást létfenntartási eszközeitől. Ez kétségtelenül a tőkés termelési viszonyok elkerül­hetetlen következménye. A tudományos-technikai vívmányok az állammono­polista kapitalizmus viszonyai között meggyorsítot­ták a parasztok és a farmerek tönkremenésének fo­lyamatát. A kistulajdonosok képtelenek konkurrálni a nagy gépesített tőkés gazdaságokkal, nem bírják a versenyt a legújabb technikát alkalmazó monopó­liumokkal, s otthagyják a mezőgazdaságot. Az Egye­sült Államokban a farmok száma 1940-től 1969-ig 4 millióról 3 millióra csökkent. Becslések szerint 1980-ra alig 1 millió farm marad meg. Az NSZK-ban az önálló gazdálkodók száma a dolgozó családtagokkal együtt 1950-től 1966-ig több mint másfél millióval csökkent. Elérkezett az az idő, amikor gyors ütemben fejlődik az ipari módszerekkel dolgozó tőkés mező­gazdasági nagyüzem, amely a drága földön képzett menedzserek vezetésével, a legkorszerűbb technikai eszközök és elektronikus számítógépek alkalmazásá­val termel. Olyan új helyzet alakult ki, amely arra mozgósítja a parasztokat és a dolgozó farmereket, hogy harcoljanak érdekeikért, puszta létükért. A példátlanul álló tudományos-technikai forrada­lom különösen szemléletesen mutatta meg, mennyire képtelen a kapitalizmus a dolgozóknak olyan életet biztosítani, hogy ne kelljen rettegniük a holnaptól, mennyire képtelen kiszabadítani a társadalmat a sze­génységből és a nyomorból. Egyre növekszik a nincs­telenek száma. Nixon elnök üzenetében ezt olvas­hatjuk: „Társadalmunkban, amelyet a leggazdagabb­nak tartunk, évek óta hallunk híreket rosszul táplált gyermekekről, éhező férfiakról és nőkről. Ma már tudjuk, hogy ezek a hírek megfelelnek a valóság­nak." A hivatalos amerikai statisztika szerint az Egyesült Államokban 30—35 millió ember nyomorog. A burzsoá ideológusok elragadtatással nyilatkoznak a szolgáltatások szférájának növekedéséről, arról, hogy az Egyesült Államokban például a dolgozó la­kosságnak több mint a felét nem az anyagi termelés szférája foglalkoztatja. Ebből azt a következtetést vonják le, hogy a tőkés társadalmat „fogyasztói gaz­daság" váltja fel, amelyben a munkás helyébe a „kö­zéposztály", az üzletember helyébe pedig az „intel­lektuel elit" lép. Persze, nem tagadhatjuk, hogy a jól szervezett szolgáltatási szférának fontos szerepe lehet az anyagi termelésben a munkatermelékenység emelése szem­pontjából, de meg kell jegyeznünk azt is, hogy a tőkés társadalomban, amint ezt már Marx is hangsú­lyozta, az improduktív munkások, akik sem az anya­gi, sem a szellemi termelés területén nem termel­nek, csakis a társadalmi struktúra fogyatékosságai folytán bizonyulnak hasznosaknak és szükségesek­nek, hogy tehát a társadalmi bajoknak köszönhetik létüket. Ezt a szomorú szükségszerűséget, amelyet a tőkés társadalom szociális bajai idéznek elő, a „fo­gyasztói gazdaság" ideológusai ma jótéteménynek tüntetik fel. A tudományos-technikai forradalom fokozta a ka­pitalizmus fejlődésének egyenlőtlenségét, nagy gaz­dasági és po titikai megrázkódtatásokat idézett elő. A tudományos-technikai forradalom az egyik olyan tényező, amely megváltoztatja az imperialista álla­mok közötti gazdasági erőviszonyokat, előbb Angliát szorítva vissza a h­armadik helyre, az Egyesült Álla­mok és az NSZK mögé, majd a második helyre hozva fel Japánt és visszaszorítva az NSZK-t a harmadik, Angliát pedig a negyedik helyre. A tudományos-technikai forradalom fokozza az egész tőkés rendszer labilitását. Technikai szempont­ból az automatizálás a termelési folyamat folytonos­ságát követeli meg, ez viszont harmonikus fejlődést feltételez, mégpedig azzal a feltétellel, hogy az egész terméket elfogyasztják, állandó a kereslet, nincse­nek termelési válságok, nincs infláció. Csakhogy a tőkés termelési mód nem tudja biztosítani az ilyen gazdasági stabilitást. Ennek következtében megoldha­tatlan ellentmondásba kerül a technika fejlődése — amely a dolgozók fogyasztásának állandó növekedé­sét követeli meg — a tőkés termelési viszonyokkal, amelyek a monopoltőkés csoportok profitjának óriá­si arányú növekedését biztosítják, az emberek tízmil­lióit viszont éhezésre és nyomorra kárhoztatják. Ma páratlan lehetőségek kínálkoznak a természet átalakítására, olyan óriási anyagi gazdagság megte­remtésére, amely kielégíthetné a XX. század utolsó harmadában élő ember szükségleteit. Ám a kapitaliz­mus képtelen kihasználni ezeket a lehetőségeket, sőt olykor a tudományos-technikai haladás eredményeivel sem tud mit kezdeni. Peter Medawar angol bioló­gus a Brit Tudományfejlesztési Társulat évi közgyű­lésén kijelentette: „Ismét érezzük a hanyatlást, amel­lett attól kell tartanunk, hogy a technológiai újítá­sok romlásba visznek ... A fő nehézség abból adódik, hogy felismerjük az ember gyengeségét." Igazolód­nak hát Engels szavai, aki a tőkés rendszerre utal­va azt írta, hogy a természet minden fölötte aratott győzelmet előre nem látható következményekkel bosszul meg. A gazdaságilag gyengén fejlett országok az impe­rialista államok politikája következtében nem hasz­nálhatják fel a tudományos-technikai haladás gyü­mölcseit. Az imperialisták előnytelen kereskedelmi feltételeket kényszerítenek rájuk, nemzeti jövedel­mük jelentős részét kiviszik profit, kamat és törlesz­tés formájában, s így a fejlődő országoknak nem nyílik lehetőségük a felhalmozásra, jóllehet az tech­nikai és gazdasági fejlődésük szempontjából elenged­hetetlen. A világ nem szocialista részében minden 7 másodpercben éhen pusztul valaki (naponta 12 ezer, évente 4 380 000 ember). A fejlődő országok la­kosságának egyötöd része éhezik, 60 százaléka pedig hiányt szenved a legfontosabb tápanyagokban. 2000-ig, hacsak a helyzet gyökeresen meg nem változik, az évente éhen pusztuló emberek száma becslések szerint eléri a 10 milliót. A burzsoázia ideológusai azt állítják, hogy a tu­dományos-technikai forradalom a polgári társadalom „szociális tömörülésére" vezet. Valójában azonban ebben a társadalomban állandóan növekszik az erő­szakapparátus, s a tömegek növekvő elégedetlensége elleni harcban mind rafináltabb módszereket alkal­maznak (erre jók a tudomány és technika ered­ményei!). Herman Kahn és Anthony Wiener „A 2000. év" című könyvükben, amely oly nagy port vert fel, képet festenek a jövő polgári társadalmáról, amely­ben a kormány elektronikus berendezésekkel és ve­gyi anyagokkal ellenőrizni tudja a gondolatokat. Ez a jövő. Egyelőre pedig Nixon elnök „a súlyos hely­zetbe került állam szükségleteire" hivatkozva üzene­tében hangsúlyozza, hogy „haladéktalanul kell a rendőrök, bírák, ügyészek számát" ... növelni A technológiai racionalizálás korántsem vált politi­kai racionalizálássá, amint ezt Herbert Marcuse, az ismert úgynevezett neomarxista filozófus és szocioló­gus állítja. Az ötvenes és hatvanas évek tudományos­technikai forradalma csupán azzal az eredménnyel járt, hogy tovább növekedett a monopoltőke hatalma, bővültek a burzsoá állam gazdasági funkciói, össze­fonódtak a monopolista szervezetek és a kormány­apparátus, mélyültek az ellentétek a nemzet többsége és az állammonopolista oligarchia között. A tudományos-technikai változások eredményekép­pen a monopóliumellenes erők forradalmi potenciája növekszik. Az iparilag fejlett tőkésországokban bérért dolgozók száma 1950-től 1968-ig 158 millióról a 212 millióra (34 százalékkal) emelkedett, az egész felnőtt kereső lakossághoz viszonyított arányuk pedig 68 százalékról 77 százalékra nőtt. Bármennyire hangoztatják is különféle elméletek, hogy a technikai haladás során „deproletarizáció" megy végbe, az ipari munkások, a közlekedési és hírközlési dolgozók létszáma mégsem csökken, ha­nem egészében véve tovább növekszik. Az iparilag fejlett tőkésországokban 1960-tól 1968-ig 6 százalék­kal növekedett a munkásosztály létszáma. A munkásosztály továbbra is a történelem előte­rében áll, a társadalom forradalmi átalakításának fő mozgatóereje. A modern technika mellett a munkás már nem „kis csavarja" a gépnek, de továbbra is „kis csavar" a kapitalizmus termelési viszonyainak rendszerében. S minél magasabb egy munkás szak­képzettsége, műveltsége, inteligenciája, minél inkább érzi hatalmát a gép felett, annál állhatatosabban követeli a termelés, az egész társadalom irányításá­ban való részvételt, annál nagyobb osztályöntudata, annál erősebb az a törekvése, hogy likvidálja a mo­nopoltőke politikai és gazdasági uralmát. A munkásosztály szövetségévé válik az értelmiség egyre jelentősebb része is, amely igyekszik a tudo­mány erejét felszabadítani és a társadalom szolgá­latába állítani. Történelmileg elkerülhetetlen, hogy a monopólium­ellenes erők mind szorosabban a munkásosztály köré tömörüljenek olyan feltételek megteremtése céljából, amelyek lehetővé teszik a tudományos-technikai for­radalom nyújtotta páratlan lehetőségeknek az egész társadalom érdekében való felhasználását. V. CSEPRAKOV, a közgazdaságtudományok doktora A tudományos-technikai forradalom és a jelenkori kapitalizmus

Next