Uj Világ, 1949. december (2. évfolyam, 26-52. szám)

1949-07-29 / 30. szám

Péntek, 1949 július 29. Petőfi politikája bionyíték arra, hogy a nemzeti egy­ségnek, a szabadságharcos erők ösz­­szefogásának a politikája nemcsak összeegyeztethető azzal, de egyenesen megköveteli, hogy legyen egy öntu­datos, szervezett, a forradalom vív­mányaira és vezetésére éberen vigyá­zó balszárny, amely döntő ereje az átalakulásnak és amely válságos pil­lanatokban a nép élén meg tudja akadályozni az árulást. Pal­­fi Sán­dor politikájában fejeződött ki legjob­ban — a mi számunkra is példaadóan —, hogyan egyeztethető össze a hűség a nemzeti egység gondolata iránt a forradalmi demokratikus éberséggel és egy bizonyos egészséges népi bi­zalmatlansággal, az átalakulásnak a felső rétegekből származó, tehát népi szempontból nem egészen megbízható v vezetői iránt. # Petőfi Sándor forradalmár volt, ép­pen ezért volt a legjobb, a legkövet­kezetesebb szabadságharcos. Szem­be­szállt azokkal, akik nem akarták el­ismerni a forradalmi átalakulások idejének azt a legfőbb törvényét, hogy nincsenek "f­élmeggondolások, rothadt kompromisszumok és vesz­teni az.V£szt, aki nem mer az egész­re rámenni. Petőfi mert! Élesen szem­beszállt a megalkuvókkal, akik még a fegyveres harc közben is alkudozni próbáltak. Petőfi­­Sándornak,­a forradalmi politikusnak a nagysága abban állt, hogy ismerte és alkal­mazni akarta a forradalmi átalaku­lásoknak azt a másik főtörvényét, amely szerint kíméletlen eréllyel le kell számolni az ellenség cimboráival és szövetségeseivel saját táborunkban. A szó a „belső bitangokról", amely a magyar demokrácia hároméves fejlő­désében oly fontos szerepet játszott, tőle származik. Pest kiürítése után, 1849 január 10-én írta Debrecenben: „Megrázott bennünket az ellenség, megrostált, a szemét és konkoly ki­hull, a java meg bennmarad. Most minden félbarátunk és titkos ellensé­günk átmegy a győzedelmesekhez s hogy eddig is mi nem vagyunk a győ­zők,h­onnan van, mert ezek közöttünk voltak. Míg azt nem tudjuk, ki mind ellenségünk, hogyan diadal­maskodhatnánk?“ Petőfi tudta, hogy a nép ügyének legnagyobb ellensége az ötödik hadoszlop, mint ma mon­danák, — „a cudar, az áruló testvé­rek", mint ő mondotta —, akik közül „egy százakat ront el, mint a pohár bort az egy cseppnyi méreg“ . A zsarnokság akkor is zsarnokság, ha nem királyok és földesurak, ha­nem személytelen hatalmak képvise­lik. A magyar köztársaság nemcsak a királyi és földesúri zsarnokság alól szabadította fel népünket, hanem fel akarja szabadítani a tőke személyte­len zsarnoksága alól is. A nemzet­közi nagytőke imperialista zsarnok­ságával szemben is kész megvédel­mezni népünk függetlenségét, demo­kratikus önrendelkezését — a világ­szabadság frontján a szabad nemze­tekkel közösen helytállva. Ebben is végrehajtjuk Petőfi Sán­dor örökségét. (Részlet Révai József Petőfi tanulmányából.) Petőfi nyomában Budapesten Petőfi Pestre jövetelekor, 1844-ben a A Királyi Pál-utcai ház, ahol Petőfi volt Festetich-palota egy udvari laká­sában kapott ideiglenes szállást Vá­­rady Antal ügyvédbojtárnál (ma Ve­res Pálné­ utca 24.) 1848-ban feleségével lakott (Hatvany Lajos útbaigazításai alap­ján rajzolta Zádor István) A román olvasóközönség Eugen Jebeleanu, a kitűnő költő tol­mácsolásában egyre jobban megismeri a magyar lírát. Jebeleanu Adyt, József At­tilát, Radnóti Miklóst fordította képalkotó finomsággal, lírikus érzékenységgel, a költők egyéni hangjának gazdag átül­tetésével. De most elsősorban arról kell beszélni, hogy Jebeleanu mind na­gyobb számban fordítja Petőfi Sándor verseit is román nyelvre. Petőfit fordí­tani a költő egyszerű nyelvének hű megőrzésével, egyike a legnehezebb fel­adatoknak. Jebeleanu fordításai ebből a szempontból is kiválóak, mert a nagy költőt egyszerűségében is eredeti lendületével tolmácsolja s a fordítá­soknak sikerül ugyanazokat az érzelme­ket fölkelteni az olvasóban, mintha módjukban lenne magyar nyelven ol­vasni. Jebeleanu Petőfi-fordításai kö­zül legutóbb a „Viata Romaneasca“ lapjain jelent meg az „Akasszátok fel a királyokat“ és ,,A nép nevében“.­A népi demokráciák fejlődő barátsága biztos útja annak, hogy a világiroda­lom e nagy magyar lírikusát, szom­szédaink, a Szovjetúnió példájára, egy­re jobban meg fogják ismerni. Tisztelt Barátom! Te azt írod, hogy Petőfire való emlékezést közben túlságosan sokat beszélünk a forradalmár költőről. Én viszont azt mondom, hogy nem beszél­hetünk eleget. Te középiskolai tanár vagy és attól tartasz, hogy elpoliti­záljuk Petőfit és amint mondod, köz­ben elfeledkezünk a költő csodálato­san szép leíró, tájverseiről. Megemlí­ted például „A puszta télen“ című költeményt, amelynek — véleményed szerint — semmiféle politikai vonat­kozása nincs és önmagában, a világ­tól elvonatkoztatva is a gyönyörűség érzését kelti fel bennünk. Nincs iga­zad, rövidlátó vagy és nem is élvezed igazán azt a verset, csak úgy levelező­lap-távlatból. Nem is élvezheted, ha nincs meg szorosabb kapcsolatod „A puszta télen“ belső világával. Igazad van, „A puszta télen“ leíró költe­mény. De lehet-e a tájvers a költő forradalmár világszemléletétől füg­getlen? Tudom, nagyon meghökken­tetek, amikor azt mondom, hogy „A puszta télen“ minden tájfestő-volta ellenére politikai költemény. Elfogult­sággal vádolsz? Milyen politikai voná­sok vannak abban a versben, amely­ben­­­incs másról szó, mint az el­hagyott Alföldről, ahol nem szól a juhnyáj méla kolompja, a sík határ olyan, mint a befagyott tenger, üre­sek a csárdák, viharos szél kavarog a szikrázó hó fölött, a letelepült hal­vány ködben csak a betyár alakja látszik és alkonyaikor a nap véres koronája leesik a föld pereméről? Ezt kérdezed. Merésznek, egyoldalúnak tartasz, amiért a verset forradalmár versnek tartom. Jó. Megkísérlem el­magyarázni. „A puszta télen“ című költeményt Petőfi 1848 első napjaiban írta, mint­egy két hónappal a dicsőséges már­ciusi napok előtt. Történelmileg fe­szültséggel telt, de eredményeiben még kietlen pillanatok ezek. Ez a január kopárságával, dermesztő né­maságával, dühöngő szélkavargásával a reakció, a rendiség fagyos hónapja még, de Franciaországban már érez­hető a tavasz. 1848 januárjában — amikor Petőfi „A puszta télen“-t írja — az európai láthatár ugyan­olyan ködös és borongó, mint a költő versében. Ausztria, Bajorország, Po­roszország tájaiban a nép ugyanúgy láthatatlan, mint a magyar hó alatt, az elnyomatás ködében■ Látod, bará­tom, nem írhat a forradalmár, a respublikáért lángoló költő külön kis ihlet-kuckóban, táj- vagy leíró han­gulatban. A történelmi helyzet az, hogy az „úrbér“ dolgát és a jobbágy­ság ügyét majd csak április 11-én rendezi a IX—XII. törvénycikk, a januárban írott tájvers belső szépsé­gét ez is determinálja. Csak a politi­kai körülmények ismeretében érez­hető a vers teljes szépsége és hason­latainak végső értelme. Figyeld csak meg „A puszta télen“ építményét, keserű lélekzettel kezdődik. „Hejh, mostan puszta ám igazán a puszta .. Aztán sorolni kezdi a költő, hogy a nyár bősége már nincs sehol, az ősz, a rossz gazda elfecsérelte, hűlt helye a természet kincseinek. Ez a január a jobbágyság, a nép nincstelenségét is példázza, hiszen fecsérelő, rossz gaz­dája van. Ez a 48-as január. Ha az országban szabadság és megelége­dettség lett volna, akkor Petőfi verse idillikusan, boldog bensőségben fes­tené le a pusztai telet, nem lenne üres a csárda, hanem parasztok ingadoz­­nának benne. Nézzük csak meg, mi­lyen következetesen fűzik a verssorok az elhagyatottság világát: „A dalos madarak mind elnémuljanak ,­ még a prücsök is néma. Torlódik a kép, most már egyoldalú, tendencia van benne. Teljesen élettelen a táj, mint a befagyott tenger. Ez már a politikus költő pártos leírása. A bérest is csak egy pillanatig látjuk, amint a pipájából szipákol, a bérest, akiről máskor annyi vidám mondanivalója van. 1848 januárjában a téli pusztán, kint a magyar táj ködös halványsá­gában a betyár alakját mutatja meg a vers középpontjában, a betyárét, a szegénylegényét, aki a romantikus szemléletben leginkább képviseli az elnyomott nép elkeseredését, egyben szembeszegülését a zsarnokság törvé­nyeivel. Nemcsak romantikus tehát a ködökben félig látszó betyár alakja, hanem fenyegető valóság, a forrada­lom felé mutató fagyos január reális rajza is. Nem nézhetjük, barátom, tájszerű öncélúságban, nem láthatjuk valami leíró függetlenségben ezt a politika­­mentes verset sem, mert akkor egy­szerűen elszürkítenénk és elvennénk valóságos értékéből. Éppen azért olyan izgalmas és olyan szép ez a tájvers, mert a költői pillanatok, a képek, a hasonlatok mind-mind egy­azon forradalmi szemlélet művészi vetülései, a történelem látszólag tá­voli, de vallójában összefüggésekben gazdag költői kalandjai. A valóság burjánzó gazdagsága átszövi a világot, a forradalmi szemlélet a politikai tételességen túl elborítja Petőfiben egész költői fantáziáját. Figyeld csak meg, a haragosan nyargaló szél ebben a tájban mintha a szabadság felé törő nép viharzó előhírnöke volna. Az 1847 novemberi országgyűlés után két hónappal vagyunk, a nép sorsa elintézetlen, a szélviharnak megvan a történelmi eredője. Mennyire teljessé teszi a kor képét a pusztai táj akkor, amikor a szállása felé lovagoló betyár vágtájához hozzáteszi Petőfi: „Háta mögött farkas, feje fölött holló ...“ A farkas megvillantásával a rendiség vicsorog felénk s a holló feketeségé­ben a nép gyászos sorsa vetül az égre. Figyeld csak, milyen élesen bontakozik ki a forrada­lmainak a márciusi napok előtti egyetlen lehetsé­ges látásmódja és miképen konkreti­­zálódik a történelem a tájban, végül pedig a vers záró versszakában már föltűnik a megoldást hozó forradalom víziója is. Ha nem vetted volna észre, barátom, a lemenő nap, mint „ki­űzött király“ úgy pillant vissza a föld pereméről. Gyönyörű a kép s a poli­tikus Petőfi ennyivel sem elégszik meg, még visszapillanttatja a napot „mérges tekintettel“■ így acsorog visz­­sza a királyságot szimbolizáló alko­­nyi nap, mint a mérges zsarnok. De a köztársaság lelkes költője még to­vább viszi a hasonlatot a tájvers utolsó sorában: „Leesik fejéről véres koronája“. Látod, barátom, ennyire politikai vers ez is, s ha ezt megérted, akkor fogod igazán élvezni tájvers­nek is. Ne gondold azt, hogy most már teljesen ismerjük legnagyobb köl­tőnknek akár ezt az egy versét is. De én tudom, hogy minél inkább behatolunk a szocializmusba, — amely a világot, a művészetet nemcsak nagyságában, de mélységében is föl­tárja, megmutatván a materiális ös­szefüggéseket — annál jobban ismer­jük meg nagy költőinket, Petőfit is. Azt mondtad, nem vagyunk tárgyila­gosak. Ostobaság! Még tovább fogunk fejlődni ebben a tárgyilagosságban s akkor felfedezzük majd Petőfi min­den kis mellékmondatában is a for­radalmat. Gyárfás Miklós Levél egy Petőfi versről ÚJVILÁG Petőfi emlékének Azt mondják, hogy mér száz éve halott vagy. Hogyan lehet ez? Hisz tegnap este is vendégünk voltál és elszavaltattad velem s öcsémmel a legszebb verseid, a múltkor meg a Pártban találkoztunk, a rongy árulókról beszéltünk éppen s mikor nekünk már kiszáradt a torkunk, te álltál fel és dörögtél keményen. Hogy halott lennél? — Hangosat horkantam: valaki ezt mondta: „száz éve halott". Úgy ugrottam fel haragos-zavartan, ahogy ártatlanul megvádolt szokott, úgy pattantam fel, mint a­ki jogát védi, mint akit vérig sebeztek a szavak: — Nem igaz! Itt jár közöttünk Petőfi, csak az nem látja őt, csak az, aki vak! Nem tudom, miért mondják azt, hogy nem élsz, mikor hozzánk is naponta látogatsz, apám már jobban ismer, mint a menyét, nagyapám úgy érzi, unokája vagy, Sári-néni-forma, kicsi nagyanyám úgy simogat meg mindig, — féltve szeret — mint napsugarak a lombos almafán pirosan, sárgán érő gyümölcsöket. Anyám eléd siet, ha jössz s figyel rád, ha megszólalsz, minden munkát félretesz, ha kamrában van, otthagyja a kamrát, ha meg ép mosogat, az edényeket s öcsém­ bátyjának tart, becsül s rajongva hallgatna fáradtság nélkül napokig, te voltál, kitől először tanulta, hogy haza és nép, egy, egybetartozik. Tőled tanultuk — tisztán értve a szót, hogy piros zászlók alatt két a jövő, a végtelen, az örök s a dolgozók, a zsákmányolt nép örökségébe nő, tőled tanultunk hősiségről példát, öntudatot és való emberséget, amikor itt még kivasalt kokárdák hazudozták, hogy az életünk élet. Szeretünk mind. Várunk ma este újra és majd a békéről is beszélgetünk, a békéről s az ifjúságról, mert a béke s az ifjúság együtt küzd velünk, hogy ne zsarnokság üljön a világon, ne öldöklő rém, ne dolláros urak! — Tudod, hogy szeretünk. Már várunk. Várom, hogy szavaiddal frissítsem magamat. Mert mondják azt, hogy meghaltál, hisz itt vagy, már itt ülsz köztünk s lám, nem is öregszel, sörte hajad egy ősz szálat sem bujtat, ránc sincs arcodon, nincs, egyetlen egy sem! Nagyapám mondta, hogy ép ilyen voltál, mikor negyven éve lázongott veled, és ilyen apám szerint akkor is már, mikor tizennyolcban veled szervezett Nem is öregszel, hogy haltál volna meg! Mért mondják rólad, hogy „száz éve halott"? Köztünk jössz a sorban, fogjuk a kezed, velünk lépkedsz és messze harsog dalod. Mért mondjátok, hogy nem él már? Nézzétek, ott megy s nagy-nagy öröm ragyogtatja őt: hatalma teljében látja a népet, igaz hazáját boldog jövő előtt. POLGÁR ISTVÁN CSODA 1923 őszén Zalka Mátéval Moszkva belvárosában sétáltunk. Akkor még állott az ősrégi kereskedőváros fala, az úgynevezett kínai fal. An­nak tövében, földreterített ponyvákon utcai könyvárusom ajánlották hangos kiáltozással áruikat. Megállottunk az egyik ilyen utcai árus előtt — hátha találunk valami értékeset. Találtunk! Zalka a kétes ér­tékű régiségek között egy magyar könyvet fedezett fel. — Mibe került — kérdezte.___________ Úgy emlékszem, 25 képekért vásárolta meg Zalka — Petőfi Sándor 1848-ban kiadott „Összes költeményét“-t. Sokat beszélgettünk arról, mily módon jutott Moszkvába és hogyan maradt meg az idők forgatagában ez a minden szempontból nagyértékű könyv. Zalka annyira föllelkesedett, hogy könyvet akart írni, regényt a Petőfi kötet útjáról. Valahogy úgy képzelte, hogy egy orosz tiszt, aki nem mint ellenség jött Magyarországra Paskievics hadseregével, ha­nem rokonszenvezett a magyar néppel és a magyar forradalommal, hogy egy ilyen orosz tiszt emlékül magával vitte a Petőfi kötetet. Zalka fan­táziájában ez a tiszt részt vett egy, a cárizmus ellen irányuló forradalmi mozgalomban.­­ Elfogták és elítélték. Könyvtárát elkobozták, így ke­e­rült a könyv valamilyen csendőrlaktanya levéltárába, esetleg bűnjelül is szolgált, bizonyítékul a forradalmi érzésű orosz tiszt ellen. 1917-ben felfegyverzett munkások rohamozták meg a csendőrlaktanyát, a levél­tárban bizonyítékokat kerestek, árulók, besúgók, névsorát. Mikor így kutattak a levéltárban, valahogy napfényre került a Petőfi könyv is, amiről azok, akik az irattárat átnézték nem tudták, nem tudhatták­, hogy milyen nagy, milyen szent emlék. A könyv valamilyen magán­­könyvtárba vándorolt s onnét a régi „használhatatlan“ darabokat alkal­masint kilószámra adták el egy papírkereskedőnek. Az élelmes papírkereskedő a sértetlen darabokat eladta egy antikváriusnak. Az an­tikvárius nem tudta, hogy mit vesz és nem tudta, hogy mit ad el.. így került a ritka Petőfi könyv Zalka Mátéhoz. — Nagyon érdekes regény lenne! — mondotta Zalka. — Csak a vége hiányzik. Arra volna szükség, hogy ez a Petőfi kötet valami cso­dát műveljen. Zalka Máté nem írta meg a könyvet, de a csoda megtörtént. Egy este a moszkvai írók ülésén Zalka elmesélte Lunacsarszkijnak (aki akkor Szovjet Oroszország közoktatásügyi népbiztosa volt), hogy milyen külö­nös szerencséje volt a Petőfi könyvvel. Lunacsarszkij szerette volna a könyvet megnézni, de a szerencsés vásárló már túladott rajta: a moszkvai forradalmi múzeumnak ajándékozta. Lunacsarszkijit nem hagyta aludni a történet. Az ő fantáziája is lóra kapott. Másnap egy könyvtárból ki­vett­e Petőfi német és olasz fordítású műveit. Egy hét múlva magához hívta Zalkát. — Szeretnék lefordítani egy kötet Petőfit oroszra — mondotta. — A német és olasz fordítás segítségével, ha maga, Zalka elvtárs fel­olvassa nekem a magyar eredetit, hogy ismerjem a költemények­ zené­jét és aztán elolvassa az orosz fordításokat, nehogy valahogy eltérjek az eredeti szellemtől, — szóval így közös erővel el lehetne végezni ezt a munkát. Szükséges munka, mert Petőfi a világirodalom egyik leg­nagyobb zsenije. Nem ismerek egyetlen költőt sem, aki olyan közel állna az Októberi Forradalom eszméihez, mint a maguk Petőfije — az embe­riség Petőfije. A fordítás Zalka segítségével elkészült és megjelent. Ilyen módon fedezte fel Lunacsarszkij Petőfit. Azóta Petőfi nagy, hatalmas utat futott be a Szovjetúnióban, ma a világ legnagyobb és leg­szabadabb országának egyik legnépszerűbb költője. De ez már nem csoda. Ez a világon a legtermészetesebb dolog. Mert Petőfi arról álmodott és azért harcolt, amit a szovjet nép meg­valósított. ILLÉS BÉLA :

Next