Új Világ, 1972. december (1. évfolyam, 16. szám)

1972-12-22 / 16. szám

—‘1972. december 22. Szeretet Karácsony ünnepe hagyományszerűen egybekapcsoló­dott a szeretettel. Nemcsak az anya szeretetével újszülött gyermeke iránt, hanem általában a szeretettel ember és ember között. Külön lehetne írni arról, vajon mennyi szere­tet maradt a mai karácsonyban, ahol — néha úgy tűnik — üzleti jelszavak vették át a szellemi irányítást, ahol az egy­kori, szinte jelképes ajándékozást heveny vásárlási láz vál­totta fel. No, de hagyjuk. Karácsony csupán az apropót adta a szeretethez, ami­ről ezúttal írni szeretnék. Általánosságban. Vagyis a sze­­retetről általában, de kissé ízesre szedve. Hántsuk le a mes­terséges burkokat, mert ezt is agyonöltöztettük, díszítettük, ismételgettük lépten-nyomon, de közben valahol éppen a lé­nyeg sikkadt el. Volt már közös témánk, hogy az ember különös lény, mert csakhamar mindenről kitalálja, hogyan lehet vissza­élni vele. De azért is különös, mert igyekszik mindent a maga ízlésére formálni. És ez az ízlés nem szereti a kemény szabályokat, kényelmetlen kapcsolatokat. Mindennek jó ér­zést kell keltenie, örömöt, gyönyört, kielégülést. Vagyis az ember viszonylag hamar feltalálta az önszeretetet és ezt aztán könnyen összetéveszti a szeretettel. Nem kétséges: az önszeretet is szeretet, pozitívum és valóban, önmagun­kat szeretni még mindig jobb, mint másokat gyűlölni. De ezt a szeretetet nem kell propagálni, szükségtelen ünnepet szentelni neki — él, virágzik és terjed enélkül is. Ami a valódi szeretetet illeti, természetes, mondjuk így: kristálytiszta alakban főképpen a szülő és gyermek kapcsolataiban jelentkezik. És ennek így kell lennie, mert ez az alap. Ez az alapja az emberré válásnak. Ha nem kap szeretetet, a legaranyosabb gyermek is szörnyeteggé válik és ugyanez a sorsa, ha nem ad. Ma ez tudományosan bebizo­nyított tény. Tessék elolvasni a gyermeklélektannal foglal­kozó legújabb műveket, a gyermekneveléssel kapcsolatos szülői tennivalók sorbaszedését, mindegyik egybehangzóan írja elő a szeretet légkörét, amit meg kell teremteni. A ku­tatók megállapították, hogy születésétől két éves koráig a döntő időszak minden gyermek életében, milyen ember lesz belőle. Az a szeretetmennyiség, amit ezalatt a két esztendő alatt feléje sugároznak és amit magába fogad, formálja meg jellemét, ad alapot az egészséges idegrendszernek és határozza meg a jó vagy rossz emberré való válást. Otthon és szeretet nélkül lelketlen, rideg, kegyetlen gonosztevőket nevelünk. Igazi szeretetért tehát a családba kell visszamenni. Mégsem jelenti a család szükségképpen a szeretet jelenlé­tét. Az önzés és az önszeretet itt is sok mindent megfertő­zött. Van olyan apa (sokkal kevesebb anya), aki ölelgeti gyermekét, játszik vele: “szereti”, amíg ez neki szórako­zás. Amint kényelmetlenné válik, abbahagyja. Szeretet ez? A gyermek sem akkor mutatja meg igazi szeretetét szülei iránt, amíg kicsi, otthon él és érzi a rájuk utaltságot, hanem amikor megöregedtek és teherré váltak, amikor könnyebb lenne nélkülük élni. Ha a ragaszkodás akkor is tart, ez már igazi szeretet. De a szeretet helytelen értelmezése leginkább a férfi és nő kapcsolataiban mutatkozik. “Szeretlek!” — olyan könnyen kimondja a fiatal. Vajon miért érzi úgy, hogy sze­reti? Mert jó vele lenni, jó ölelni . . . Kinek? Neki, vagy pe­dig annak, akit állítólag szeret? Azt mondják, a szerelem önző, mindig önmagára gondol és ez igaz is. Minden szerel­mes az önmaga boldogságát, gyönyörét nézi és még a­ másik szépsége is őt emeli, úgy érzi. Ha házasságra lép, azért teszi, mert az elképzelt élet kívánatos neki: önmagának. Hányan vesznek el csúnya, testileg tehetetlen lányt? Ha tetejében még szegény is, ez igazi szeretet kell legyen. És ha erre va­laki azt mondja: ilyen meg nincs, szinte csábító, hogy azt válaszoljuk rá, akkor szeretet sincs. De nem válaszoljuk, mert tudjuk, sok olyan eset van, amikor később lett a lány csúnya, fizikailag tehetetlen és szegény, a házasság pedig akkor is megmaradt. Ez már igazi szeretet. Elvileg lehet szeretni lemondás és áldozathozatal nél­kül, de a határvonal itt könnyen elmosódik az önszereteté­­vel. Egy biztos: a szeretet semmiesetre sem kényelmes pá­holyülés, amiben csak terpeszkedni kell, hanem olyasmi, mint minden igazi érték a világon: általában dolgozni kell érte és néha szenvedni is. Vagyis jól fontoljuk meg, mikor mondjuk, hogy sze­retünk. //­ ­ TI fókusz _______ ~uP&flAG== METZGER NÁNDOR Ebben a rovatban már foglalkoztunk a Szovjetunió és szatellitei által áhított és az unalomig szorgalmazott, úgynevezett “euró­pai biztonsági konferencia” érdemi részével. Jól tudjuk, hogy a szovjetblokk olyan euró­pai paktumról vagy álmodozik, amely — ha a Nyugat nem áll a talpára — örök időkre ga­rantálja a szovjet blokknak az orosz fegyve­rekkel kierőszakolt keleteurópai országhatá­rokat és az egész Európára kiterjesztett marxista befolyást, azaz a vörös felforgatást. Az Atlanti Szövetség külügyminiszterei most Brüsszelben tartott konferenciájukon behatóan foglalkoztak a jövő évre tervezett biztonsági konferencia javaslatával és hatá­rozatukban kimondották, hogy Nyugat-Euró­­pa csakis abban az esetben járul a konferen­cia egybehívásához, ha a Kelet garanciát ad arra, hogy a Vasfüggönyön innen és túl élő népek mindkét irányban szabadabban közle­­kedhessenek. Walter Scheel nyugatné­met külügyminiszter ugyanilyen tenorban azt a feltételt szabta, hogy az európai bizton­sági konferencia mondja ki a népek önrendel­kező jogát. A hels­inkii előzetes megbeszéléseken résztvevő nyugati delegátusok szerint a szov­jetblokk hajlandó szélesebb körű kulturális és kereskedelmi kapcsolatokról tárgyalni, de semmiesetre sem hajlandó arra, hogy népei­nek “szabadabb mozgása” ügyét a konferen­cia napirendjére tűzze. Ha a szovjetblokk tovább makacskodik, az általa szponzorált európai biztonsági konferencia könnyen füst­be is mehet. Mert a józan ember nem gondolhat arra, hogy a Szovjetunió máról­ holnapra, egyetlen ukázzal felhúzatja Oroszország és csatlós államainak nyugati határsorompóit a kiván­dorolni kívánó polgárai előtt. Tagadhatatlan, hogy Nyugat-Európa a Brandt kancellár újramegválasztása előtti hetekben egy jó adag eufóriában, jóérzésben élt. De ez a jó­érzés a Kreml két ravasz sakkhúzásából eredt. Moszkva októberben és novemberben lazított egyet a különben drákói kivándorlá­si törvényen azzal a potemkini kalkulációval, hogy a szimulált orosz “humánus” gesztus politikailag kedvezően befolyásolja majd a két nyugati vezér, Willy Brandt kancellár és Richard Nixon választási győzelmi esélyeit. November elsejétől 19-ig (Brandték győ­zelme napjáig) a Szovjetunió kormánya 1588 etnikailag német származású, orosz ál­lampolgárnak engedte meg a kivándorlást. Miután azzal a német-orosz viszony rohamo­san javulni látszott, a nyugatnémet kormány már arra számított, hogy a Szovjetunióban élő 2 milliónyi németség közül legalábbis 45.000 kap orosz kivándorlási engedélyt. De lecsapott a vörös kalapács: most december­ben már csak vagy féltucat német kapott ki­vándorlásra engedélyt, a diplomás orosz zsidó kivándorlókra pedig újra kivetették a “diploma" adót. Egyszóval, a parancsuralmi kutyából sem lesz szalona. Fórumáról vicsorog a szabad világra. De mi van az orosz kulisszák mö­gött? A nyugatra kiszivárgó hírek szerint a szovjet köztársaságok nem­ orosz népei, ame­lyek Oroszország összlakosságának a felét teszik, “nyugtalankodnak.” Olyannyira, hogy például Litvániában emberek eleven fáklyák­ká gyújtották magukat, hogy ti­takozzanak a szovjet szisztéma ellen. Észtországban a kilátástalanság miatt a kétségbeesett­ nők tömegesen vetik magukat alá az aborciónak. Ukrajnában múlt nyáron két alkalommal adott le a katonai karhatalom sortüzet a szisztéma elleni lázadókra. A kaukázusi Georgiában a kommunista párt kebelében ak­kora arányú megvesztegetés és sikkasztás történt, hogy párttisztogatási akciót kellett elrendelni. A rovancsolásnál kiderült, hogy a 21.5000 lakás építésére előirányozott pénz­összeg egyszerűen “eltűnt” Szovjet Közép- Ázsiában uzbek nevű “gonosztevőket” állítot­tak koholt vádakkal a vörös bírák elé. Egyet­len bűnük, úgy látszik, tiltakozásuk a szisz­téma ellen. A Szovjetunió határszéli köztár­saságaiban egyre erősödik a vörösökkel meg nem alkuvó nacionalizmusok hullámverése. Asztronauta Eugene A. Cérnán, a Hold po­rától borítottan, mielőtt a visszautazás meg­kezdésére a moduluszba beszállt, egy hold­szikladarabot tartva kezében, üzenetet kül­dött a houstoni utasos űrhajóközpontot hat földrészről látogató több, mint 70 főnyi if­júságnak. “Az Apolló missziók megnyitották számunkra, értsük, az egész világ számára a jövő határtalan lehetőségeit. Rés nyílt nem­csak Amerika, hanem az egész világ ifjúsága számára. Tanuljunk meg együtt élni, együtt dolgozni, hogy a világ minden népe megértse, hogy ez a fő célunk a jövőben." űrkutatásban Amerika és a Szovjetunió ri­válisok. Nixon elnök moszkvai csúcstalálko­zóján egy tervet fogadtatott el a szovjet ve­zetőkkel, amely szerint 1975-ben az ameri­kaiak és az oroszok közösen vesznek részt az űrkutatásban, amelynek egyik fő célja az űr­­beni “dokkolás” tökéletesítése lenne a US “Apollo” és az orosz “Soyuz” bevetésével. A gyakorlati cél az, hogy ha a jövőben az egyik ország űrhajósai bajba kerülnének, a másik ország űrhajósai segítségükre mehetnének. De, kérdjük, vajon milyen minőségű lehet az az amerikai-szovjet-orosz együttműködés egy olyan országgal, amelyben a hanyag munka — ami a kollektív orosz termelést jel­lemzi — hozzájárult a rossz időjáráshoz, hogy egy óriási katasztrófát idézzen elő a ter­mésben. Egy angol szerkesztő szavaival élve: a világ nem engedheti meg magának az orosz kommunizmust és annak a gazdaságban al­kalmazott és a termelés tönkretételét előidé­ző kény­szer zubbony­os taktikáját. Egy csodabogár, Brezsnyev hirtelen Ma­gyarországon termett, amelyet az 56-os sza­badságharc vérbefolytása, azaz 16 év óta még mindig szovjet csapatok tartanak meg­szállva. A budapesti rezsim “új gazdasági mechanizmusa” (amely takarónév alatt a “Több nyugati stílű magánvállalkozás és ke­vesebb szovjet stílű kommunizmus” elve rej­lik) kivitelezői attól rettegtek, hogy Brezs­nyev könyörtelenül lecsap és véget veti a far­sangnak. De nem ez történt. A híradás sze­rint a Vörös Cár megcsókolta Kádár Jánost, megdicsérte az “újítást,” amely több nyugati közhasználati cikket varázsolt az üzletek pol­caira. Mi több, célzást tett arra, hogy esetleg a Kreml is ki fogja próbálni ugyanezt a kapi­talista orvosságot . . . ­=

Next