Új Világ, 1973. január-december (2. évfolyam, 19-21, 4-52. szám)
1973-01-05 / 19. szám
1973. január 5. fókusz __________ Autóvezetés és erkölcs Talán semmi sem változtatta meg annyira az emberi életet, mint a gépkocsi. Átalakította városainkat, mindennapjainkba új ritmust hozott, kitágította a horizontot, közel hozta a vidéket. Szinte nincsen olyan zuga a modern államnak, amelyet ne szőnének át, meg át az autóutak. Mint mindennek az emberi életben, a gépkocsinak is van árnyoldala. Megfosztotta az embert az egészséges mozgástól, a benzinmotor égésterméke pedig megfertőzte a levegőt. Mindezek mellett a gépkocsi, illetőleg annak vezetője, gyilkol, embereket tesz nyomorékká. A gépkocsi annyira elterjedt, úgy hozzánőtt az emberhez, nyugodtan mondhatom: részünkké vált, hogy az általános etikai és erkölcsi törvényeket ki kellett terjeszteni az autók használatára is. Az államok törvényeket alkottak, a gépkocsivezetést előírásokhoz kötötték. Vizsgát kell tenni. Közlekedési szabályok vannak és ezeket be kell tartani. Szükség volt minderre, mert az autó nem játék. Mint minden hasznos erő, pusztíthat is, ha gondatlan vagy avatatlan kézbe kerül. A modern nyugati nagyvárosok gyorsútjain általában 60-70 mérföldes sebességgel rohan a forgalom. Ez 100-110 kilométeres tempónak felel meg, de gyilkolhat a sokkal lassabban haladó autó is, ha vezetője figyelmetlen és például felelőtenül futkározó gyermeket üt el. Igaz, ott a törvény, ami rendszerint nem várja meg a jóvátehetetlen kár bekövetkeztét, hanem már a szabály áthágásakor büntet. Természetesen csak akkor, ha tetten éri az ilyen vezetőt. A rendőr sem lehet mindenhol és a vagánykodó gépkocsivezetésből is virtus lett manapság, vagyis: fütyülünk a szabályra, ha az ellenőrző közeg nem látja. Vezetünk, ahogy tudunk. Inkább: vezetünk, ahogy a bensőnkben valami diktálja. A gépkocsi ugyanis majdnem olyan, mint valami orvosi műszer a pszichiáter rendelőjében. Letagadhatatlanul megmutatja valakinek az egyéniségét. Még azt is, amit az illető általában titkolni szeret. A vezetés, főleg a sebesség, vonz, mint a mélység, mint valami kábítószer. Nehéz megtartani az önuralmat. Úgy hiszem, helyes a tétel: “hadd lássam, hogyan vezetsz — megmondom, ki vagy”. Hosszú idő óta figyelem az ezzel kapcsolatos újságcikkeket, hozzászólásokat. Egyre gyakoribb a vélemény: helytelen pedagógiát alkalmazunk. Hogy a gépkocsivezetés erkölcsi minősítésű tett, még nem ment át a köztudatba. Már a kisgyermek megtanulja, hogy lopni bűn, erkölcsileg helytelen, mert megkárosítja az egyedet vagy a közösséget. Amikor ugyanez a kisgyerek felnő, megtanulja, hogy gyilkolni bűn, még nagyobb bűn, mert nincs jogunk mások életét elvenni. Úgyszólván sehol sem lehet hallani, olvasni, hogy átitassák mindenkinek a tudatát vele: a gépkocsivezetéshez is magas etikai érzék kell, önfegyelem, elsősorban pedig embertársaink intenzívebb szeretete. A gépkocsivezetés (a mindennapi, nem a versenyszerű) nem sport, nem az eszeveszett vagánykodók szabad vadászterülete, hanem felelősségérzetet követelő cselekedet. A modern élet sok ideg- és lelkibetegséget fejlesztett ki. A helyzetet ezen a téren csak súlyosbítja az alkoholtartalmú italok fegyelmezetlen élvezete és a különféle kábítószerek. Ez a koncentráló képességet csökkenti, a reflexeket lassítja. De nem kell ehhez az idegrendszer mesterséges kábítása. Igen sok az alacsonyabbrendűségi komplexumokban szenvedő ember. Ezek szeretik az autóutakon bebizonyítani, hogy ők mégis valakik. Sok “papucs” a gépkocsivezetésben akarja megmutatni, hogy ő az, aki dirigál. Az erőszakos és vakmerő milyen a vezetésben. De ennek ellenkezője legalább ennyi kárt okozhat. Meg lehet figyelni a feltűnési viszketegségben szenvedőt, az örök versenyző típust, a boszszúállót (csak egyszer sértsd meg az érzékenységét, ötven mérföldön át követ, hogy borsot törjön az orrod alá). Van aztán a l’art pour Tart bosszantó és a kedélyes, aki tréfákat enged meg magának az autóvezetésben is. De az igazi bajt az erkölcsi, az etikai érzék teljes hiánya okozza. Ezen a téren tehát még sok a tennivaló. Mindezt abból az alkalomból mondtam el, hogy a United Press International jelentése szerint VI. Pál pápa Rómában fogadta az Olasz Automobil Klub küldöttségét és őket figyelmeztette minderre. Az emberek pontosan úgy gyilkolnak az országutakon, mint a harctereken. Pedig ez nem “kényszer”; az emberszeretet gyakorlása csupán rajtunk múlik, nem a politikusokon és a katonai vezetőkön, mint a háború esetében. UpfeJLÁG METZGER NÁNDOR Az újév világpolitikai profilja főbb vonásaiban hasonlít az utóbbi éviekéhez. A világ népei a U.S.U.S.S.R. közös világuralmáról beszélnek. A pekingi hivatalos “Vörös Újság” világunkat egy szendvicshez hasonlítja, amelynek alap- és fedő-zsemlyeszeletét az Egyesült Államok és a Szovjetunió teszik, közöttük szorul a világ. Az elmaradott nemzetek is rájöttek erre. A hidegháború idején ezek a kacsintgatás taktikájával Amerikától is, a Szovjettől is aránylag könnyen szereztek maguknak materiális segítséget. De a hidegháborús fagy felengedésével ma már egyre nehezebb az egyik Titánt a másikkal kijátszani Előfordult az is, hogy Washington is, Moszkva is juttatott a kérőknek. A seregszemlében — a beérkezett beszámolók világosságánál — látjuk, hogy a Közép-Keleten, Egyiptomban Sadat elnök nagy csinadrattóbummal kitessékelte a szovjet katonai tanácsadókat abban a reményben, hogy jutalmul Washington felhúzza a dollárzsilipet a fáraók földje irányában. De ez nem következett be.A Sötét Afrika vezetői is úgy látják, hogy moszkvai és washingtoni segélyforrásaik is, szinte egyidőben beszáradnak. Az aktuális világpolitikai koncert vezénylőpálcáját nem államférfiak és demagógok tartják a kezükben, hanem a tényleges élelmiszerhiány. A Szovjetunió mintegy 30 millió tonnányi búzát vásárol a külföldön. Vörös-Kína is, Kanadától, Amerikától, és Argentínából. Indonézia is 600.000 tonnányi, a Fülöp-szigetek is közel 700.000 tonna gabonaneműt kényszerült behozatni az országba. Az újkeletű Bangladesh is élelmiszerbehozatalra szorul, hogy a nemzetet legalább azon az elégtelenül táplált szinten tartsa fenn, amelyen a szeparációs háború előtt állott. Amikor India és Pakisztán megütköztek egymással, az Egyesült Államok mindkét országtól megvonta az anyagi segítséget. Nem baj, mondotta akkor Indira Gandhi miniszterelnök, élelmiszereket illetően India már meg tud állni a saját lábán is. De egy katasztrofális szárazság megdöntötte Indira dölyfét. Plusz, a jelentések szerint a bangladeshi hadakozás kerek egymillió tonna búzájába is került Indiának. Amikor a novemberi választásokon Nixon győzött, Indira asszony jó politikának tartotta elnökünknek melegen gratulálni, annak ellenére, hogy sok magasállású hindu kormánytisztviselő McGovernért drukkolt. Azt megelőzően John B. Connally, Nixon elnök megbízásából Újdelhibe utazott, hogy komótosabb határidőt szabjon Indiának az amerikai $29 milliós kölcsön visszafizetése tekintetében. Októberben derült világosság az indiai és a szovjetorosz élelmiszerkrízisre. Annyi bizonyos, hogy a US-India közötti viszony meg fog javulni. Mégpedig, előreláthatóan, futólépésben. Tanaka japán miniszterelnök hivatalba lépte után időt nem veszítve, olyasféle Haruv Al Rasid bagdadi kalifái hangulatban elhatározta, hogy országát nem annyira a rigorózus protokol és paragrafus merevségével, mint inkább intelligens népének szája íze szerint fogja kormányozni. A nagy kalifa álruhába öltözötten végezte “véleménykutatását” a bagdadi vásárosnép között, hogy kipuhatolja népe hűségét, sérelmeit és panaszait. A Tanaka-kormány kérdőíveket küldött ki a városokba és a falvakba, hogy megtudakolja, hogy a világ mai politikai, katonai, gazdasági és társadalmi tájfunjában milyen nemzeti berendezkedést ítél életfontosságúnak. A beérkezett válaszokból kitűnően (a megkérdezettek 82% -a válaszolt, ami azt bizonyítja, hogy a polgárság a szívén viseli országa boldogulását) a japán társadalom a családi otthonra s a bennük élők életlehetőségére helyezi a főhangsúlyt. A megkérdezettek 37%-a a “boldog otthonalapítást” tűzte ki élete céljául, 10%-a a többgyermekes családalapításban véli boldogságát. Ez azt jelenti, hogy a megkérdezettek 47%-a a családi otthont tartja a legfontosabbnak életében. A 25 éven felüli férfiak több, mint fele a “munkát” ítéli élete legfontosabb céljának. Ez a kihagsúlyozás szolgáltat bizonyságot arra, hogy a“szorgalmas méhecske” szimbóluma és szelleme még mindig erősen élő valóság Japán dolgozóinak az életében. Azok, akik a családi otthonra helyezték a főhangsúlyt, ugyanakkor késznek nyilatkoztak bármely fáradságos munkára is, amennyiben az hozzájárul a családtagok életének feljavításához. 40% “erőskezű” kormányvezetést követel. Ezzel ellentétben 27% inkább az egyén személyes érdekeit kívánja elismertetni, semmint azokat egy “erős kézre” bízni. Az erőskezű kormányzást főleg a városi polgárság vágyja, mert ott súlyosabbak a problémák, mint a falvakban. 66%-a a megkérdezetteknek úgy gondolja, hogy nemzetközi viszonylatban a japán ember őrizze meg öntudatos japánságát. 15% nem volt hajlandó ezt a nézetet vallani. Ilyen egészséges a marszutája 1973-ra — a japán időszámítás szerint 2633-ra — annak a buddhista Japánnak, amelynek nemzeti véleménytükrében a családi otthon tiszteletét és a munka megbecsülését a hiroshimai bomba gammasugaras hamuja nem temette el és ahol senki ember fia nem akasztott vándortarisznyát a Buddha nyakába, sem útilapuk nem kötözött annak talpára, miként azt a napnyugati parancsuralmi országok és, árnyékukban, a dekadens keresztény országok elsodort, éretlen forradalmárai cselekedtek Istenükkel. A Nyugat lapidárisan kiírta kúriáira, hogy Justitia Regnorum Fundamentum. Ázsia meggyőzőbben vallja, hogy “Familia Regnorum Fimdamentum,” a család az állam alapja. ^Jorlieacs.net a vircus börül