Új Világ, 1976 (5. évfolyam, 1-53. szám)

1976-01-02 / 1. szám

1976. január 2. IDŐ Az időt rendes körülmények között olyan természe­tesnek vesszük, mint a levegőt, vagyis legtöbbször nem is gondolunk rá. Általában évfordulók, születésnapok emlé­keztetnek az idő múlására. Ezek sorában a legdrámaibb emlékeztető az év születésnapja, közelebbről az a pillanat, amikor egyik esztendő a másikba fordul. Ilyenkor még az érzéketlen, vagy önmagát örökifjúnak tartó is meghökken egy pillanatra, de illetődöttségével rendszerint hangos rik­­kantás, vagy pohárkoccintás mögé búvik. Hasonlóan Ádám­­hoz, aki így menekült a valóságtól a Tragédia római jele­netében: “El vele, E gyászos képpel. Pajzán dalt nekünk, Ki tudja a legszebbet köztetek.” Pedig minden más illúzió, figyelemelterelő manőver. Az idő a valóság. Sokan az időt ellenségként kezelik, mert nem részre­hajló, kegyetlenül rohan és lassan mindent felmorzsol. Pe­dig csupán az egyik oldal sohasem adja a teljes képet. Az idő valóban hatalmas és nincs szíve. Érzelmekre nem hall­gat. De könyörtelenségében is igazságos és tud jóbarát lenni. Az idő nemcsak a gyönyörnek vet véget, hanem a szenvedésnek, a fájdalomnak is. A feldúlt lelket megnyug­tatja, a rossz emléket megszépíti. Elhozza a célt, a tettek értelmét, a beteljesülést. És természetesen elhozza minden földi dolgok végét is. Elfogulatlansága, tisztakezűsége már önmagában tiszteletreméltó. A mai világban kevés van hozzá hasonló. Talán semmi. Az emberi indulat azonban olyan csavarra jár, amely előszeretettel térít a negatív ítéletek irányába, emiatt örö­kösen elégedetlen és hát miért lenne ez alól éppen az idő kivétel? Az ember állandó harcban áll az idővel. Ha vala­mi nem a várakozásnak megfelelően alakul, gyakran szid­ja az időt. Mintha minden emberi tökéletlenségnek, halo­gató hajlamnak az idő lenne az oka. Már kis tárgyilagos­sággal bárki beláthatja, hogy ez nem így van. Egyet mégis el lehet fogadni: az idő nem mindig ro­han egyformán. Elismerem, ez ostobán hangzik, de még­sem hiszem, hogy pusztán a viszonylagosság elméletével mindez megmagyarázható lenne. Tehát nemcsak arról a kronológiai csalódásról van szó, amely szerint a mézeshe­tekben repülnek az órák, a kórházi ágyon pedig ólomlábon járnak, űrutazásnál például az óráknak a relativitás elmé­letén alapuló lelassulása tudományos tény. Elvileg elkép­zelhető tehát olyan változás, amely sokkal több, mint csu­pán illúzió. Néha mindenkinek úgy tűnik, hogy száguld az idő és ez nem csupán egyetlen ember szubjektív érzése. Leszállva a bölcselkedés felhőiből, a modern világban valóban egyre inkább hiánycikknek tekinthető az idő. En­nek okait természetesen logikusan fel lehet sorakoztatni. Az emberi települések kiterjedésével fokozatosan nő a tá­volság, amit naponta be kell rohanni. A régi ember, külö­nösen, ha falura vetette a sorsa, egész életet le tudott élni, anélkül, hogy a szomszéd község határába eljutott volna. Minden mozgás csupán néhány lépés volt, de azt legalább gyalog tette és ezzel jobban szolgálta egészségét. Magyar­­országon ma is szokatlan, hogy valaki például naponta Deb­recenből jusson el Nyíregyházára dolgozni, majd munkája végeztével vissza. Itt ennek a távolságnak megfelelő min­dennapi kocsizás általános. Az élet is komplexebb lett. Az egyén adminisztrációs elfoglaltsága a réginek többszörösére nőtt. A helytállás­ban is ingajáratokat kell fenntartani különféle hídfőállá­sok között. Az érvényesüléshez többet kell tanulni, a leg­szükségesebb egyensúly biztosításához is jobban kell tájé­kozódni, mint régen. Jó, hogy a mai rádió és televízió tech­nikája szinte belelövi az emberek agyába az ismereteket, a régi korok lassú olvasásával, vagy az ismeretszerzés má­sik vonalán a még lassúbb utazással szemben. A háziasz­­szonyok is kevesebb időt töltenek a konyhában, mint nagy­anyáik. A mosóteknő mellett sem kell állniok napszámra. Mégis elfogyott az idő. Tulajdonképpen minél magasabb a civilizáció foka, az embernek annál kevesebb ideje marad az élet élvezésére. Hasonlóan ahhoz, mint amikor az amerikai család tagjai reggel a szélrózsa minden irányába futnak széjjel, este haza és rendszerint csak az éjszakát töltik otthon. Nappal általában senki sincs a kényelmes, szép házban, amelynek fenntartása sok pénzbe kerül, de lassan értelmetlenné vá­lik. Az amerikai élet például kifoszt minket minden per­cünkből, sőt néha a másodperceket is a fogunkhoz kell ver­ni. Más szóval: pénze itt mindenkinek több van, mint ideje. Az ember csak elámul, amikor régi korokra gondol. Nagyapáink ráértek minden nap borbélyhoz járni és ki­várni az akkori borotválás időhúzó szertartását. Volt ide­jük sétálni, nézelődni. A fiatalok korzóztak. (A lélekben fiatalokra gondolok.) Hol a korzó manapság? Vajon meg­van-e még és működik a pesti Dunakorzó, vagy pedig az is odakerült a lomtárba, a Stefánia-úti kocsikorzó mellé.­ ­ Ha valaki ezen a földtekén arra a legak­tuálisabb kérdésre követel a felelős vezetők­től választ, hogy merre sodródik a világunk és merre annak emberisége, ha ugyanaz a valaki szomjúhozza az igazságot és követeli vezetőitől a világosságot, annak a legsöté­tebb földrészről, Afrikából válaszol egy ausztráliai élettantudós. Víziója baljóslatú. Az agyonmechanizált, agyontechnologizált emberiség az összeütközés pályáján útban van oda, hogy önkezűleg megsemmisítse magát. Mert amit ma világunknak neve­zünk, kísértetiesen hasonlít az egykori “Titanic” óceánjáró luxus hajóóriáshoz, a “Tengerek Királynőjéhez”, az elsüllyedhe­­tetlennek hirdetett világcsodájához, amely mindazonáltal teljes gőzzel haladt hullám­sírja felé . . . És, miként az egykori Titanic fedélzetén, báltermében egy letűnt világ társadalmi és közéleti nagyságai gyönyörűséges dámáik­kal mit sem sejtve ropták a táncot és itták a kifogyhatatlan pezsgőt a hajózenekar fá­radhatatlan muzsikája mellett, mielőtt az Atlanti-óceán feneketlen jeges hullámai összecsaptak a fejük felett . . . ugyanúgy napjaink politikai és gazdasági életének vezetői is járják “danse macabre" táncai­kat korszerű életünk fedélzetein az egykori hajózenekar melódiáira. Holott szembeötlő minden jele annak, hogy a Föld emberisége gurul a lejtőn pusztulása irányában. Társadalmunknak ezt a formáját, ame­lyet tudományunk és technikánk vetésével fejlesztettünk mai nívójára, földünk már nem tudja tovább támogatni. Technikai civilizációnk teljességgel képtelen a túlélés követelményeinek megfelelni, mondja a bio­lógus, Birch professzor, a Világegyházak Tanácsának Nairobi-i nagygyűlésén. Amit a veszedelem órájában tehetünk, az az, hogy forradalmian mélyreható újjárende­­zést kell végrehajtanunk egyrészt az embe­riség és a földünk, másrészt a föld lakóinak egymásközti viszonyában. Ilyen újjárende­­zés elkerülhetetlen. Az általános nincstelen­­ség súlyos szikláját el kell gördítenünk az útból, ha ennek a földnek a lakói kívánunk maradni. A helyzet az, hogy ma már gazdag és szegény népek egyaránt erős harcban áll­nak a föld javaiért. A közérdekű világesemények zuhatagá­­ban az Ezeregyéjszaka földjéről is érkezett egy jelentőségében nagyon is figyelemre­méltó hír. Qaboos bin Said, az arábiai Oman szultánja Muskat főváros sportstádiumá­ban ötvenezer örömittas alattvalója előtt ki­hirdette országa első, totális arab győzel­mét a nemzetközi kommunizmus felett. A szultán ugyanakkor — egy keleti bölcshöz méltóan — óva intette népét — implikál­­tan minden igazhívő arabot — hogy ez a nemzetközi kommunizmus feletti első arab győzelem nem azt jelenti, hogy most már Ománban hegyen-völgyön lakodalom, az or­szág népe leteheti lábaihoz a fegyvereit, ha­nem azt, hogy állandó, éber készenlétben maradjon a nemzetközi kommunizmussal, a “nemzetek rákjával” szemben, amely ki­agyalt új módszerekkel iparkodik rávenni a gyenge akaraterejű egyéneket arra, hogy a kommunistákat céljukhoz segítsék. Ez az arab győzelem pontot tett egy tíz­éves kommunisták ellen vezetett ománi had­járat végére, amelynek hosszú során, kelet­nyugati összefogással 700 brit katonatiszt, a szultánnal kötött magánszerződés alap­ján, egy 3500 főnyi perzsa (iráni) brigád, az iráni légierő által rendelkezésre bocsá­tott lökhajtásos repülőgépek és 200 jordá­­niai mérnök segédkezett a diadal kivívá­sában. A világhír morálja: a brit-arab-per­­zsa összeállás ereje karddal vetett véget a nemkívánatos nemzetközi kommunista üzel­meknek. Ha a vörösök felírják kapufélfáik­ra, hogy “Világ proletárjai egyesüljetek”, akkor Qaboos szultán is transzparenseket állíthat fel országa határain ilyen szöveg­gel: “Szabad világ polgárai egyesüljetek!” Itt megint csak arra gondolok, hogy ha 1919-ben Kun Béláék hatalomátvételénél és az 56-os Budapest esetében egy, az Ománé­hoz hasonló összefogás történt volna a Nyu­gat és a Nyugat között, akkor és azóta a nyugatról érkező turistákat nemcsak Ér­sekújváron, hanem minden magyar határ­­állomáson terített asztal és prímásos ci­gányzene üdvözölné . . . Egy csodabogár. Legfőbb ideje, mondták az elmúlt héten London jogtudósai, hogy az 1914-18-as háborúra “hivatalosan is legör­düljön a függöny”. Értve ez alatt azt az an­gol parlamenti törvényt, amely az 1919-i versaillesi “békeszerződést” tartalmazza s amely annak idején lehetővé tette, hogy a versaillesi békediktátumokat végrehajtsák. Az angol és skót jogi bizottság a fent idé­­zett törvényt, amely “kiadta minden ere­jét", 89 más elavult törvénnyel egyetemben, meg kíván szüntetni, illetve, jogi nyelven, vissza akar vonatni. Bűvös angol szűksza­vúsággal: Schluss, punkt, végeztünk. De, óh, a törvényt ne érje az a dicstelen sors, hogy egy blazé, sznob tollvonás a le­véltár poros enyészetére cédál­ja azt. Az 1914-18-at likvidáló törvény a huszadik szá­zad legnagyobb okmánya, annyiban, hogy megalkotói túltették magukat benne Jeho­­ván is, aki csupán az apák bűneit bünteti hetedíziglen, míg clemenceau-lloyd-george­­ék több éktelenségükön kívül örök időkre ebek harmincadjára vetették egy ezeréves nyugati keresztény ország összes generá­cióit, mind a mai napig. Ennyi gonosz mag­vetéssel mit értek el? Máris elvesztették nagyhatalmi pozíciójukat és nincs a föld­nek olyan pontja, ahonnan a nemzetközi kommunizmus ne nézne farkasszemet ve­lük. Az angol-skót jogászok és parlamentjük öltöztesse a Törvényt tatárba, azután szag­gassa meg azt és hintse meg a vezeklés ha­mujával, aztán helyezzék azt vastag, időálló üvegbúra alá és tegyék megillető piedesz­­tálra a British Museumnak abban a termé­ben, ahol a Magna Cartát őrzik . . . kont­rasztul. Hiába nyomkodják le politikusaink hur­katöltővel a bárzsingjainkon a hétente igé­jét, arra csak az a sors vár, mint e régi kup­léra: kimegy a divatból. Brezsnyev beszélt a lengyel kommunista pártkongresszuson, fejtegetve a vörös paradicsom “Common­­swealth” mibenlétét. Isten ments, hogy kiej­tette volna a száján azt a jelzőt, hogy “kom­munista”. Az már divatját múlta Moszkvá­ban. A szocialista országok “common­­wealthje" a szocialista éra legfigyelemre­méltóbb kreációja — mondta. — Olyan té­nyező, amely a nemzetközi életre egyre ör­­vendetesebb, immár eltörölhetetlen benyo­mást gyakorol. Amennyiben a Nyugat nem állhatatos a hétente folytatásában, mégpe­dig jobbadóra a Szovjetunió és szövetsége­seinek feltételei alapján, akkor ezek min­den erejükkel a szovjet blokk megszilárdí­tásán fognak munkálkodni. A szocialista “Commonwealth” a szocialista népek test­véri családján alapul, amelyet a marx-le­­ninista pártok vezetnek egységes világné­zettel, maximális célkitűzésekkel, amelye­ket az elvtársi szolidaritás és kölcsönös megsegítés ereje foncsoroz egybe . . . Magyarul: tudja meg a Nyugat végre, hogy ki csinál világpolitikát neki és hogy kinek a kötelessége ezt a szuronyain ülő Ko­losszust áruval és technológiával szolgálni. Még milyen mélyre süllyedjünk?

Next