Új Világ, 1976 (5. évfolyam, 1-53. szám)
1976-01-02 / 1. szám
1976. január 2. IDŐ Az időt rendes körülmények között olyan természetesnek vesszük, mint a levegőt, vagyis legtöbbször nem is gondolunk rá. Általában évfordulók, születésnapok emlékeztetnek az idő múlására. Ezek sorában a legdrámaibb emlékeztető az év születésnapja, közelebbről az a pillanat, amikor egyik esztendő a másikba fordul. Ilyenkor még az érzéketlen, vagy önmagát örökifjúnak tartó is meghökken egy pillanatra, de illetődöttségével rendszerint hangos rikkantás, vagy pohárkoccintás mögé búvik. Hasonlóan Ádámhoz, aki így menekült a valóságtól a Tragédia római jelenetében: “El vele, E gyászos képpel. Pajzán dalt nekünk, Ki tudja a legszebbet köztetek.” Pedig minden más illúzió, figyelemelterelő manőver. Az idő a valóság. Sokan az időt ellenségként kezelik, mert nem részrehajló, kegyetlenül rohan és lassan mindent felmorzsol. Pedig csupán az egyik oldal sohasem adja a teljes képet. Az idő valóban hatalmas és nincs szíve. Érzelmekre nem hallgat. De könyörtelenségében is igazságos és tud jóbarát lenni. Az idő nemcsak a gyönyörnek vet véget, hanem a szenvedésnek, a fájdalomnak is. A feldúlt lelket megnyugtatja, a rossz emléket megszépíti. Elhozza a célt, a tettek értelmét, a beteljesülést. És természetesen elhozza minden földi dolgok végét is. Elfogulatlansága, tisztakezűsége már önmagában tiszteletreméltó. A mai világban kevés van hozzá hasonló. Talán semmi. Az emberi indulat azonban olyan csavarra jár, amely előszeretettel térít a negatív ítéletek irányába, emiatt örökösen elégedetlen és hát miért lenne ez alól éppen az idő kivétel? Az ember állandó harcban áll az idővel. Ha valami nem a várakozásnak megfelelően alakul, gyakran szidja az időt. Mintha minden emberi tökéletlenségnek, halogató hajlamnak az idő lenne az oka. Már kis tárgyilagossággal bárki beláthatja, hogy ez nem így van. Egyet mégis el lehet fogadni: az idő nem mindig rohan egyformán. Elismerem, ez ostobán hangzik, de mégsem hiszem, hogy pusztán a viszonylagosság elméletével mindez megmagyarázható lenne. Tehát nemcsak arról a kronológiai csalódásról van szó, amely szerint a mézeshetekben repülnek az órák, a kórházi ágyon pedig ólomlábon járnak, űrutazásnál például az óráknak a relativitás elméletén alapuló lelassulása tudományos tény. Elvileg elképzelhető tehát olyan változás, amely sokkal több, mint csupán illúzió. Néha mindenkinek úgy tűnik, hogy száguld az idő és ez nem csupán egyetlen ember szubjektív érzése. Leszállva a bölcselkedés felhőiből, a modern világban valóban egyre inkább hiánycikknek tekinthető az idő. Ennek okait természetesen logikusan fel lehet sorakoztatni. Az emberi települések kiterjedésével fokozatosan nő a távolság, amit naponta be kell rohanni. A régi ember, különösen, ha falura vetette a sorsa, egész életet le tudott élni, anélkül, hogy a szomszéd község határába eljutott volna. Minden mozgás csupán néhány lépés volt, de azt legalább gyalog tette és ezzel jobban szolgálta egészségét. Magyarországon ma is szokatlan, hogy valaki például naponta Debrecenből jusson el Nyíregyházára dolgozni, majd munkája végeztével vissza. Itt ennek a távolságnak megfelelő mindennapi kocsizás általános. Az élet is komplexebb lett. Az egyén adminisztrációs elfoglaltsága a réginek többszörösére nőtt. A helytállásban is ingajáratokat kell fenntartani különféle hídfőállások között. Az érvényesüléshez többet kell tanulni, a legszükségesebb egyensúly biztosításához is jobban kell tájékozódni, mint régen. Jó, hogy a mai rádió és televízió technikája szinte belelövi az emberek agyába az ismereteket, a régi korok lassú olvasásával, vagy az ismeretszerzés másik vonalán a még lassúbb utazással szemben. A háziaszszonyok is kevesebb időt töltenek a konyhában, mint nagyanyáik. A mosóteknő mellett sem kell állniok napszámra. Mégis elfogyott az idő. Tulajdonképpen minél magasabb a civilizáció foka, az embernek annál kevesebb ideje marad az élet élvezésére. Hasonlóan ahhoz, mint amikor az amerikai család tagjai reggel a szélrózsa minden irányába futnak széjjel, este haza és rendszerint csak az éjszakát töltik otthon. Nappal általában senki sincs a kényelmes, szép házban, amelynek fenntartása sok pénzbe kerül, de lassan értelmetlenné válik. Az amerikai élet például kifoszt minket minden percünkből, sőt néha a másodperceket is a fogunkhoz kell verni. Más szóval: pénze itt mindenkinek több van, mint ideje. Az ember csak elámul, amikor régi korokra gondol. Nagyapáink ráértek minden nap borbélyhoz járni és kivárni az akkori borotválás időhúzó szertartását. Volt idejük sétálni, nézelődni. A fiatalok korzóztak. (A lélekben fiatalokra gondolok.) Hol a korzó manapság? Vajon megvan-e még és működik a pesti Dunakorzó, vagy pedig az is odakerült a lomtárba, a Stefánia-úti kocsikorzó mellé. Ha valaki ezen a földtekén arra a legaktuálisabb kérdésre követel a felelős vezetőktől választ, hogy merre sodródik a világunk és merre annak emberisége, ha ugyanaz a valaki szomjúhozza az igazságot és követeli vezetőitől a világosságot, annak a legsötétebb földrészről, Afrikából válaszol egy ausztráliai élettantudós. Víziója baljóslatú. Az agyonmechanizált, agyontechnologizált emberiség az összeütközés pályáján útban van oda, hogy önkezűleg megsemmisítse magát. Mert amit ma világunknak nevezünk, kísértetiesen hasonlít az egykori “Titanic” óceánjáró luxus hajóóriáshoz, a “Tengerek Királynőjéhez”, az elsüllyedhetetlennek hirdetett világcsodájához, amely mindazonáltal teljes gőzzel haladt hullámsírja felé . . . És, miként az egykori Titanic fedélzetén, báltermében egy letűnt világ társadalmi és közéleti nagyságai gyönyörűséges dámáikkal mit sem sejtve ropták a táncot és itták a kifogyhatatlan pezsgőt a hajózenekar fáradhatatlan muzsikája mellett, mielőtt az Atlanti-óceán feneketlen jeges hullámai összecsaptak a fejük felett . . . ugyanúgy napjaink politikai és gazdasági életének vezetői is járják “danse macabre" táncaikat korszerű életünk fedélzetein az egykori hajózenekar melódiáira. Holott szembeötlő minden jele annak, hogy a Föld emberisége gurul a lejtőn pusztulása irányában. Társadalmunknak ezt a formáját, amelyet tudományunk és technikánk vetésével fejlesztettünk mai nívójára, földünk már nem tudja tovább támogatni. Technikai civilizációnk teljességgel képtelen a túlélés követelményeinek megfelelni, mondja a biológus, Birch professzor, a Világegyházak Tanácsának Nairobi-i nagygyűlésén. Amit a veszedelem órájában tehetünk, az az, hogy forradalmian mélyreható újjárendezést kell végrehajtanunk egyrészt az emberiség és a földünk, másrészt a föld lakóinak egymásközti viszonyában. Ilyen újjárendezés elkerülhetetlen. Az általános nincstelenség súlyos szikláját el kell gördítenünk az útból, ha ennek a földnek a lakói kívánunk maradni. A helyzet az, hogy ma már gazdag és szegény népek egyaránt erős harcban állnak a föld javaiért. A közérdekű világesemények zuhatagában az Ezeregyéjszaka földjéről is érkezett egy jelentőségében nagyon is figyelemreméltó hír. Qaboos bin Said, az arábiai Oman szultánja Muskat főváros sportstádiumában ötvenezer örömittas alattvalója előtt kihirdette országa első, totális arab győzelmét a nemzetközi kommunizmus felett. A szultán ugyanakkor — egy keleti bölcshöz méltóan — óva intette népét — implikáltan minden igazhívő arabot — hogy ez a nemzetközi kommunizmus feletti első arab győzelem nem azt jelenti, hogy most már Ománban hegyen-völgyön lakodalom, az ország népe leteheti lábaihoz a fegyvereit, hanem azt, hogy állandó, éber készenlétben maradjon a nemzetközi kommunizmussal, a “nemzetek rákjával” szemben, amely kiagyalt új módszerekkel iparkodik rávenni a gyenge akaraterejű egyéneket arra, hogy a kommunistákat céljukhoz segítsék. Ez az arab győzelem pontot tett egy tízéves kommunisták ellen vezetett ománi hadjárat végére, amelynek hosszú során, keletnyugati összefogással 700 brit katonatiszt, a szultánnal kötött magánszerződés alapján, egy 3500 főnyi perzsa (iráni) brigád, az iráni légierő által rendelkezésre bocsátott lökhajtásos repülőgépek és 200 jordániai mérnök segédkezett a diadal kivívásában. A világhír morálja: a brit-arab-perzsa összeállás ereje karddal vetett véget a nemkívánatos nemzetközi kommunista üzelmeknek. Ha a vörösök felírják kapufélfáikra, hogy “Világ proletárjai egyesüljetek”, akkor Qaboos szultán is transzparenseket állíthat fel országa határain ilyen szöveggel: “Szabad világ polgárai egyesüljetek!” Itt megint csak arra gondolok, hogy ha 1919-ben Kun Béláék hatalomátvételénél és az 56-os Budapest esetében egy, az Ománéhoz hasonló összefogás történt volna a Nyugat és a Nyugat között, akkor és azóta a nyugatról érkező turistákat nemcsak Érsekújváron, hanem minden magyar határállomáson terített asztal és prímásos cigányzene üdvözölné . . . Egy csodabogár. Legfőbb ideje, mondták az elmúlt héten London jogtudósai, hogy az 1914-18-as háborúra “hivatalosan is legördüljön a függöny”. Értve ez alatt azt az angol parlamenti törvényt, amely az 1919-i versaillesi “békeszerződést” tartalmazza s amely annak idején lehetővé tette, hogy a versaillesi békediktátumokat végrehajtsák. Az angol és skót jogi bizottság a fent idézett törvényt, amely “kiadta minden erejét", 89 más elavult törvénnyel egyetemben, meg kíván szüntetni, illetve, jogi nyelven, vissza akar vonatni. Bűvös angol szűkszavúsággal: Schluss, punkt, végeztünk. De, óh, a törvényt ne érje az a dicstelen sors, hogy egy blazé, sznob tollvonás a levéltár poros enyészetére cédálja azt. Az 1914-18-at likvidáló törvény a huszadik század legnagyobb okmánya, annyiban, hogy megalkotói túltették magukat benne Jehován is, aki csupán az apák bűneit bünteti hetedíziglen, míg clemenceau-lloyd-georgeék több éktelenségükön kívül örök időkre ebek harmincadjára vetették egy ezeréves nyugati keresztény ország összes generációit, mind a mai napig. Ennyi gonosz magvetéssel mit értek el? Máris elvesztették nagyhatalmi pozíciójukat és nincs a földnek olyan pontja, ahonnan a nemzetközi kommunizmus ne nézne farkasszemet velük. Az angol-skót jogászok és parlamentjük öltöztesse a Törvényt tatárba, azután szaggassa meg azt és hintse meg a vezeklés hamujával, aztán helyezzék azt vastag, időálló üvegbúra alá és tegyék megillető piedesztálra a British Museumnak abban a termében, ahol a Magna Cartát őrzik . . . kontrasztul. Hiába nyomkodják le politikusaink hurkatöltővel a bárzsingjainkon a hétente igéjét, arra csak az a sors vár, mint e régi kupléra: kimegy a divatból. Brezsnyev beszélt a lengyel kommunista pártkongresszuson, fejtegetve a vörös paradicsom “Commonswealth” mibenlétét. Isten ments, hogy kiejtette volna a száján azt a jelzőt, hogy “kommunista”. Az már divatját múlta Moszkvában. A szocialista országok “commonwealthje" a szocialista éra legfigyelemreméltóbb kreációja — mondta. — Olyan tényező, amely a nemzetközi életre egyre örvendetesebb, immár eltörölhetetlen benyomást gyakorol. Amennyiben a Nyugat nem állhatatos a hétente folytatásában, mégpedig jobbadóra a Szovjetunió és szövetségeseinek feltételei alapján, akkor ezek minden erejükkel a szovjet blokk megszilárdításán fognak munkálkodni. A szocialista “Commonwealth” a szocialista népek testvéri családján alapul, amelyet a marx-leninista pártok vezetnek egységes világnézettel, maximális célkitűzésekkel, amelyeket az elvtársi szolidaritás és kölcsönös megsegítés ereje foncsoroz egybe . . . Magyarul: tudja meg a Nyugat végre, hogy ki csinál világpolitikát neki és hogy kinek a kötelessége ezt a szuronyain ülő Kolosszust áruval és technológiával szolgálni. Még milyen mélyre süllyedjünk?