Új Világ, 1977. március-július (6. évfolyam, 12-30. szám)

1977-03-25 / 12. szám

1977. március 25. Emberi jogok Ha csupán a hírmédia megnyilatkozásait figyelnénk, azt lehetne hinni, hogy bizonyos témakörök úgy jönnek di­vatba (vagy mennek ki belőle), mint a hosszú szoknya és a paróka. Néha valami menthetetlenül a terítéken van, ugyanakkor más kérdéscsoportnak nyomát sem lehet talál­ni. Nos, most már nyilvánvaló, hogy 1977 első negyedéve az emberi jogok firtatása jegyében zajlott le, legalább is ilyen minősítésben rögzítik majd ezt a krónikások. A hullámelmélet hívei bizonygathatják, hogy amit a hullám a talajára vesz, az fenn van, amit pedig elejt, az menthetetlenül elsüllyed. A második világháború vége, a modern önkényuralmak egyik-másikának gyászos össze­omlása és az Egyesült Nemzetek életrehívása felvetette az emberi jogok kérdését. Később úgy tűnt, hogy a megszö­vegezés tényével kimerült az ebbe sűrített dinamizmus. A rabnépek sorsa, a lábbal tiport jogok kérdése a hideghábo­rú során még fel-felbukkant néha. Később a magyar forra­dalom véste véres betűkkel a figyelmeztetést a könnyen fe­lejtő emberiség lelkiismeretébe s a jajkiáltás robbant még egyet 1968-ban, Csehszlovákia lerohanásának idején. De a koegzisztencia és később a hétente köde mindent elfedett. Ma már látható, hogy amikor Jimmy Carter, az Egye­sült Államok elnöke, a hivatalba lépését követő első napok­ban üzenetet küldött Moszkvába az emberi jogok védelme érdekében, ez a lépés nem volt ötletszerű, hanem szerves része az új kormány új külpolitikájának. Barátságot, jó kapcsolatokat akarunk minden néppel, de ez nem jelenti, hogy százmilliókat eladunk, odavetünk cserébe a békesség illúziójáért. A levelet hivatalosan nem a moszkvai kormány vette kézhez, de az igazi címzett mégis ő volt. A figyelmez­tetés, a rendreutasítás, az elnyomottak bátorítása, a bel­­ügyekbe való durva beavatkozás! így magyarázta ezt a Központi Bizottság és ezzel ismerte el, hogy százmilliók el­idegeníthetetlen joga mindig is alkudozás tárgya, zsarolás eszköze volt. Amikor zsákutcába keveredünk, ellentmondások ki­csavart kuszáltsága köt gúzsba, a gondolat ösztönszerűen a kezdethez repül vissza. Az elindulás pontjához, az első lé­pést megelőző helyzethez, amikor még minden olyan ideáli­san szépnek látszott. Az ember, a polgár nem az állam ter­méke, hanem fordítva. Az állam szerkezetét a szükségsze­rűen közösségbe tömörült egyedek építették fel, kimondot­tan a maguk védelmére és szolgálatára. Idők múlásával azonban az lett belőle, mint a modern fantasztikus regé­nyekben az emberi agy által teremtett komputerből: óvat­lan pillanatban a maga kezébe kaparintotta a hatalmat és az embert rabszolgájává tette, így öltött testet a “milliók egy miatt” régi önkényuralmi rendszere. Az embernek Is­tentől kapott jogai szinte feledésbe is merültek. Mégsem igaz, hogy a “les droits de l’homme” újonnan történt felfe­dezése a francia forradalom dicsősége lett volna. Szofoklész Antigonéja erre figyelmezteti Kreon királyt. Ezt hirdette a korai kereszténység és ezt tanította Aquinói Szent Tamás. Nyomai ott vannak IX. Alfonz spanyol király figyelmezte­tésében, a magyar Aranybullában, a Magna Cartában. Most azután beszélhetünk a francia forradalomról, de csakis az angollal és az amerikaival együtt. Az 1791-es “Bill of Rights”, az amerikai szövetségi alkotmány a polgár emberi jogai köré épült. Az ENSZ alapokmánya 1945-ben csupán újrafogalmazta ezt: “Hiszünk az alapvető emberi jogok­ban, az emberi személyiség méltóságában és értékében, fér­fiak és nők, nagy és kis nemzetek egyenlő jogában.” Gyönyörű szavak és egy pillanatig sem kétséges a mö­göttük rejtőző jószándék. A Helsinki Egyezmény tulajdon­képpen ezt fogalmazta volna újjá, különös tekintettel a megosztottságban maradt világra, az egymástól elkülöní­tett népekre, a szétszakított családokra. Az általános jó­szándék feltételezése ebben az esetben azonban már meg­bocsáthatatlan naivság lenne. Az okmány aláíróinak egy része az ünnepélyes aktus pillanatában jól tudta, hogy az emberi jogokat zálogtárgyaknak fogja fel, amelyek ideig­lenes kiváltásának feltételeit ő szabja meg. Így történt, hogy a “homo sapiens” megjelenése után félmillió esztendővel, közel kétezer évvel Jézus Krisztus születése, kétszázzal az amerikai és a francia forradalom után, az emberi jogokért még mindig harcolni kell. A pol­gárrá vált emberi lény már régen tudomásul vette, hogy jogainak egy részét az államban fel kell adnia. Pontosan úgy, ahogy ezt Thomas Hobbes háromszáz évvel ezelőtt megfogalmazta és semmiesetre sem új rabszolgaság válla­lásával. Egyszers mindenkorra el kellene dönteni, hogy amint az emberek testi szükségletei, éppen úgy Istentől kapott elidegeníthetetlen jogaik sem tartoznak a belügyi hatósá­gok rendelkezése alá. Amelyik ország ezt nem teszi magáé­vá, annak nincs keresnivalója az államok családjában, vi­lágszervezetben, külkereskedelmi kapcsolatokban, közös kultúrában. 1LAG Még légiónyian élünk mi, akik minden különösebb fáradság nélkül vissza tudjuk irányítani emlékezetünk fényszóróját akár a Pester Lloyd, vagy legalábbis a Friss Újság hatvan év előtti világpolitikai hírei­re. Mélyen benn gázoltunk azokban a vi­lágtalan időkben, amelyekről Sir Edward Grey angol külügyminiszter beszélt előre­­vetítetten a londoni Whitehallban, amikor eldördültek az armageddon ágyúi, Európa fényei kialudtak. Wilson amerikai elnök délibábot kerge­tett a Fehér Házban. Délibábja a népura­lom, a demokrácia volt, amelynek életere­jét a szabad népek önrendelkezési jogában vélte felismerni. Az a népuralom, amely el­törli a titkos diplomáciát és a háborúkat és megteremti az úgynevezett nemzetközi igazságot, amelyet a szabad népek tömörü­lése garantál örök időkre. Az elnök nem szí­velte az “imperializmust”. Többrendbeli naivitásáért Wilsonnak hosszú, keserű kö­zelharcokat kellett vívnia Európa imperia­listáival : Clemenceauval, Lloyd George-zsal, Orlandóval és a többiekkel, ideértve a pán­­szlávokat is. Húsz évvel később beszélgettem Dr. Baty angol jogtudóssal a tokiói külügyminisz­tériumban, ahol ő mint nemzetközi jog­­szakértő működött. Megkérdeztem, hogy szépen zsendül-e Woodrow Wilson demok­rata magvetése Albionban? A válasz: Nagybritannia sohasem volt, ma sem az, holnap sem lesz demokrata. Megmarad im­perialistának, így Párizs, Róma, Brüsszel és Hága is. Wilson, mint szülőhazájában is súlyosan kiábrándult ember halt meg. Demokrata elveinek magjaiból egynéhány televénybe is hullott cseh, román és szerb rablott földön. Prága, Bukarest és Bel­­grád csendőrei azokból növesztettek füty­kösöket, hogy azokkal beverjék a magyar őslakosok fejeit, a nyugati demokrácia ne­vében. Az amerikai elnök feltehetően tudott ró­la. Az osztrák-magyar monarchia életének utolsó négy esztendejében a császári és ki­rályi közös hadsereg katonái a monarchia egységéért elkeseredett, véres ütközeteket vívtak az ellenséges arcvonalakon. A cseh, román és szerb katonák vállat vállnak vet­ve harcoltak együtt a magyar és osztrák baj­társakkal. Az előbbiek, akik oly hosszú időn át annyi ambícióval és pánszláv izga­tással igyekeztek homokot szórni a Mo­narchia komplikált szerkezetébe, a Mo­narchia életének utolsó négy évében cso­dálatos lojalitással harcoltak a lángoló frontokon a közös szülőföld fennmaradá­sáért. Talán csak az ősi görög példákban találunk ekkora bajtársi hűséget, bajtársi “demokráciát” a halálig. Holott a Mo­narchia a végén híg káposztalénél, pené­szes profántnál egyebet már nem adhatott bronz, kis-, nagyezüst, Károly-csapatke­­resztes és arany vitézségi medáliás hősei­nek a Karsztokban és az Isonzónál. Ott, ahol már csak a halál aratott. Ott aludt ki a Monarchia végveszedelmében egymásra­­talált népek bajtársi hűségének a fénye­s örökre. Ez több volt mint történelem. Ez maga volt a megtestesült csoda. A “demokrácia” amerikai evangéliuma nem horpasztotta be az öt földrész emberi­ségének gondolkodását. Elvégre, globáli­san, Jézus Krisztus sokkal átfogóbbat hir­detett Hegyi-beszédében. Franklin Delano Roosevelt külpolitikai mannahullatásában kiemelte, hogy támogatja azokat a népeket, amelyek ellenállnak a támadónak, mert ez­zel elhárítják az ellenségnek Amerika föld­je elleni támadását is. Az emberi jogok biz­tosítják a szabadságot és szüntetik meg a félelmet . . . E szavakat 1941 januárjában intézte a Kongresszushoz. A rákövetkező emberöltőben a volt keleti szövetséges aka­ratából az egész szabad világ be lett fa­gyasztva a félelem szibériai mélyhűtőjébe. Harry S. Truman mondotta 1947 már­ciusában ugyancsak a Kongresszusban, hogy amennyiben az Egyesült Államok el­mulasztja kitenni diplomáciai kirakatába Amerika vezető szerepét, azzal veszélybe sodorhatja a világ békéjét és ugyanakkor alááshatja az amerikai nép jólétét. Dwight Eisenhower elnök az amerikai ügyvédi kamara plenáris ülése előtt mon­dotta, hogy mindaddig, amíg a “béke” el­ismeri azt a status quo-t, amely felöleli az annyi nemzet ellen elkövetett igazságta­lanságokat, a brutális elnyomást és a nem szűnő üldözést, annyi országnak a félelem eszközeivel történő tudatos paralizálását, nem lehet igazi békéről beszélni. És hogy a rabországok népei feletti további basásko­­dást már nem igazolhatja többé az a kifo­gás, hogy az a szörnyűség az államvédelem ügyét szolgálja. Eisenhower ezt a kifaka­­dást 1955 augusztusában tette. Alig egy év­vel rá, az 56-os cserbenhagyott magyar vértanúk odaroskadtukban már odapingál­­hatták Eisenhower akkortájt még “mi­napi” szavait a mellükön fakadt vérrózsák­ból a rab maradt Budapest flaszterköveire. Az ifjú, szép reményű vértanú-elnök, John F. Kennedy, beiktatásánál mondotta: Tudja meg minden nép, amely akár jót, akár rosszat kíván nekünk, hogy az ameri­kai nemzet minden árat megfizet, terhet el­visel, nehézséggel megküzd, minden bará­tot megsegít és minden ellenség előtt meg­veti a lábát azért, hogy az emberek szabad­sága továbbra is éljen és viruljon .Miért kellett őt kitépni a nemzet virányából? Jimmy Carter beiktatásánál a következő­ket üzente: Világunkat egy új lelkűlét hat­ja át. A felszaporodott nemzetek törekvé­seik fokozottabb politikai tudatában helyet és emberi jogokat követelnek a maguk szá­mára a nap alatt. Szabadság szenvedélyük új méreteket ölt. Az Egyesült Államok szá­mára nincs nemesebb vállalkozás, mint ki­nyitni az erőnek a csapjait, hogy azzal is segíthessen egy igazságos, békés és ember­szerető világot kialakítani. . . . Vörösen villong az ég alja. Az em­beriesség és az embertelenség megütkö­zött. Moszkva kiállt a porondra, hogy meg­mérkőzzék a világ véleményével és az em­berjogokért küzdő szovjet gladiátorokkal. A titkos rendőrség most lefogta Anatoly Shcharansky­t, egy 29­ éves komputermér­­nököt, a szovjet disszidensmozgalom egyik zsidó élharcosát a már letartóztatásban lé­vő Alexander Ginzburg, Yuri Orlov, Mikola Rudenko és Oleksa Tihi mellé. A Nobel­­békedíjas Szakharov egyenesen Carter el­nökhöz folyamodott, hogy vegye védelmébe Shwharansky­ t. A legújabb letartóztatásba belerengett az egész szovjet disszidens tár­sadalom. Attól tartanak, hogy a Kreml szé­les arcvonalon zsidó-, kivándorlás- és disz­­szidensellenes támadást indít el, hogy Car­ter elnök emberjogi kiállását és a helsinki okmány vonatkozó emberjogi diktumát a legnyersebben visszautasítsa. Úgy látszik, a kocka el van vetve.

Next