Új Világ, 1978. január-június (7. évfolyam, 1-25. szám)

1978-01-06 / 1. szám

1978. január 6. fókusz Csak játék? Az ajándékozás ünnepe az évben az az időszak, amikor a felnőttekben is felébred a nosztalgia és nem kell sok csábítás, hogy játszani kezdjenek. Az apák hasravágják magukat a földön, elfelejtik a kegyetlen világot, ahol örökös és véres hajsza folyik és néhány önfeledt órára ártatlan vasúti forgalmisták lesznek. Csemetéjük talán már régen megunta és mást vett a kezébe, ők még mindig a villanyvonat száguldását figyelik. Ilyenkor a társasjáték is könnyebben az asztalhoz vonzza az egész évben megélhetést jelentő kapcsolatok után rohanó üzletembert. A szabadideje is több, az ünnep varázsa is elcsábítja. Ez a játékban való újjászületés akaratlanul felvet néhány kérdést. Mi a játék? Mindegy, hogy mi, csak jó szórakozás vagy pusztán időtöltés legyen? Van-e mélysége, rejtett tartalma, célja, rendeltetése? Az emberi életben semmi sem egyszerű többé. A játék sem. A rossz, az ártás megjelenik mindenütt. A játékban is. Friedrich Froebel német pedagógus ebben a kérdésben szaktekintélynek számít. Őt tartják a mai óvoda vagy napközi otthon megalapítójának. Az ő felfogása szerint a játék is eszköz a nevelés kezében és ismereteken kívül nemcsak szórakozást kell nyújtania vagy gyakorlati gondolatokat ébresztenie, hanem észrevétlenül a magasabbrendű emberi ideálok felé kell terelnie a gyermeket. A gyermeklélektan legújabban bebizonyította, hogy az első két esztendő milyen döntő az új emberke életében és egyénisége későbbi kialakulásában. Például ha nem kap elég figyelmet, szeretetet ebben az időszakban, magába zárkózott, esetleg gonosz lesz, ahonnan csak egy lépés az erőszak és a törvénytelen akciók elfogadása. Froebel már a múlt században megfogalmazta, hogy a játéknak rendkívüli jelentősége van a fejlődésben. Amint a későbbi iskolai években szerzett matematikai ismeretek a logikus gondolkodásra és a helyes következtetésre vezetik rá az ifjú embert, úgy segítenek a későbbi ügyesség és rátermettség kialakulásában az úgyszólván az első hónapoktól kezdve a gyermek kezébe adott helyes játékszerek: labdák, kockák, hengerek, gyöngyök, hajtogatott papíralakzatok. Néhány éves korban a játékoknak már meg kell tanítaniok a gyermeket a kapcsolatra, ami őt ezekhez köti, a kezdeményezésre, később pedig a közösségi életre, a kölcsönös segítségnyújtásra, együttműködésre. Itt azután két ágra oszlik a játék filozófiája. Vannak, akik azt bizonygatják, hogy az élet alapjában ma sem barátságos együttműködés, hanem harc, végeredményben ugyanúgy, mint évszázadokkal vagy ezredekkel ezelőtt és minden embernek már ifjúkorában meg kell tanulnia a módszereket, amelyek alkalmazásával később megvédheti magát, mert erre elkerülhetetlenül sor kerül. Tehát nem elegendő a széplelkűségre, nemességre és finomságra való nevelés, ami megállaná a helyét, ha mindenki ezt a szabályt követné. Ettől azonban még távol vagyunk. A szelíd, magasrendű ideálokkal teletömött gyermeket élete későbbi szakaszában eltapossák a primitívek és erőszakosak. A fennmaradás, a túlélés parancsa tehát mást is követel. Felmerül a kérdés, hogy a helyes játékszer kategóriájába tartoznak-e a harci eszközök, fegyverek és hogy egyáltalán helyes­­e annak a gondolatnak a korai elsajátítása, hogy a célra sokszor hatalmi erővel kell törni? Minden háború után, amikor a véres öröklés gőze még a levegőben terjeng, elharapózik a csömör és az émelygés mindentől, ami katonai, vagy fegyverek alkalmazásával van kapcsolatban. Így született meg a második világháború után is a népszerűvé vált dal: "kicsi fiam, ne játssz ólomkatonát..." A tapasztalat szerint azonban a helyes egyensúly néhány esztendő múltán helyreáll. Bármilyen elszomorító, a fegyver ma is része az emberi életnek. Semmiesetre sem lenne helyes az elv, amely teljes kiszolgáltatottságra nevel, amiben nincs része a kötelességszerűen felébredő önvédelemnek. Ha ezt a gondolatot megfelelő korban elsajátítja a gyermek, semmiesetre sem káros. Itt azonban nagy feladat vár a pedagógiára, a szülői otthon és az iskola értelmében egyaránt, amely a kérdést megtartja a helyes úton. E sorok írójának megítélése szerint sokkal veszedelmesebbek azok a játékok, amelyek önzésre, a mások felett való uralkodásra nevelnek. Elismerem azonban, hogy ezen a téren is megoszlanak a vélemények és sok szülő és pedagógus céltudatosan neveli üzleti vagy politikai zsarnokká a gyermeket, mert szerinte ez az érvényesülés útja. Ebben a kérdésben azonban remélhetően egyetértést kapok azoktól, akik velem együtt Albert Camus filozófiáját vallják: "Ne járj előttem, mert nem feltétlenül követlek; ne kövess, mert nem biztos, hogy vezetlek; ha mellettem jössz azonban, jó barátok lehetünk." Az angol nyelv különbséget tesz "játék" és "játék" között. Az egyik csupán ártatlanul szórakoztató vagy az egyént észrevétlenül nevelő, a másik pedig a vetélkedés szellemét képviseli. A vetélkedés önmagában elismert pozitív része az emberi életnek. Ha a mérkőzés végeredményét azonban a győző a mások felett való uralkodásra akarja felhasználni, feltétlenül káros. Minden kétségen kívül ebbe a kategóriába tartozik a "Monopoly" nevű társasjáték (otthon Capitaly-nak ismerték a háború előtt), amely a lelketlenség, a minden áron való vagyonszerzés, a másik kegyetlen eltiprásának a szellemét ébreszti és számos esetben megtörtént, hogy tragikusan egymás ellen fordította a családtagokat. Ezzel a játékkal óvatosság ajánlatos.­­ új . Lecsapott a gőzkalapács. A U.S. munkásfront Cézárja kárhoztatja a washingtoni kormány külkereskedelmi politikáját, követeli az Egyesült Államok ipari védelmét az országba beözönlő, esetenként törvényellenes külföldi versenyárucikkek guillotinkésétől. George Meany, az Amerikai Munkásszövet­ség és az Amerikai Szakszervezeti Szövetség elnöke ultimátummal is szolgált. Felhívta a Carter kormányt, hogy az elkövetkező négy évben teremtsen évenként négymillió új munkaalkalmat, dzsebot, ebben az országban. Egy minden akadályt elsöprő, mindent átfogó, életképes kormányprogramot követel, amely megvalósítja a mindenkire kiterjedő munkalehetőség — "full employment" — ígéretét. E célpontnál akár egyetlen jottával is kevesebbet nem fogad el... Elégtelen itt Carter elnöknek az az ígérete, hogy törvényhozásilag igyekszik támogatni a "teljes foglalkoztatottság" programját. Ahhoz, hogy a bizalom helyreálljon az országban — üzente Meany — a kormánynak négy éven keresztül hetenként 76.000 új dzsebot kell teremtenie egy ötezermillió dollár bevetését igénylő, legszélesebbre méretezett közmunka­program keretében. A 83 éves munkásvezér energikus szónoklata az AFL-CIO tizenkettedik, kétévenkénti konvencióján, a Los Angeles-i Bonaventure termében, 1000 delegátus, külföldi vendégek és a sajtóképviselők jelenlétében hangzott el. Hubert H. Humphrey minnesotai terminális rákbeteg szenátor Washingtonból telefonon bátorította az AFL-CIO delegátusait józan szavakkal. Ha nem forszírozzák ki minden erejükkel Carter elnöktől és a Kongresszustól a nemzet gennyező problémáinak végrehajtó megoldását, az a munkásfronti győzelem, amelyet az elnökválasztás évében vívtak ki, nem tesz egyéb üres váznál. A fentieket senki fia sem akaszthatja a bűnös közömbösség szegére. Legkevésbé akkor, amikor társadalmunkat a nyolcadik főbűn, az eszeveszett sietség terminális nyavalyája fenyegeti. Gőgünk, gyűlöletünk, irigységünk, élvezethaj­hászásunk, falánkságunk, zsugoriságunk és munkakerülésünk ámokfutói lettünk. Hiúságunk vásárában észre sem vesszük, hogy olyan egészen fiatal generációt nevelünk fel, amelynek "aranyifjai" a munkának még a fogalmát sem ismerik! És megdöbbenve tapasztalják, hogy amikor a kényszerűség parancsolja, mily emberfelettien nehéz, vagy mi több, lehetetlen alkalmazáshoz jutni. Washingtonban történik. 17-21 éves korhatárú fehér és fekete ifjak jelentkeztek ideiglenes alkalmi "munkára". Számos jelentkezőnek nemcsak hogy nem volt Social Security kártyája, de ilyennek a létezéséről nem is tudott. Hajtási igazolványuk sem volt, semmiféle személyazonossági írással nem rendelkeztek. Washingtonban­­ a közfelfogás szerint a "jó dzsebok" kizárólag az előkelő külsejű hivatalos épületek falai mögött vannak. Kívülről nem láthatók. Vagy pedig olyan funkciókat fedeznek, amelyek a beavatatlanok előtt egyáltalán nem látszanak "munkának". A fiatalok munkatapasztalata legfeljebb a szünidei iratlajstromozásig, vagy iratfűzésig terjed, azontúl semmit sem csinálnak meg abból, amit el kellene végezniük. Maga az alkalmaztatás csupán azért ütődik nyélbe, mert a fiataloknak nagy szükségük van rá, nem pedig azért, mert a munkaadóknak van szükségük az efajta fiatalság munkaerejére. A fiatalok még azt sem tudják, hogyan kell munkához öltözködniök. A fiúk hosszú kabátokban, a lányok túl magas sarkú cipőkben jelennek meg. Senki, tehát a felszisszenő média sem tudja, hogy miben keresse ennek a problémának kútforrását. Talán a tanácsadók mulasztják el a kioktatást, talán a fiatal munkások maguk tapasztalják, hogy munkahelyeiken nem szükséges megerőltetniük magukat azzal, hogy eszüket a munka köszörűkövén élesítsék. Vagy hogy talán nincs atyjuk, testvérük, nagybácsijuk, aki valamely módon rávezetné annak a rejtélynek a nyitjára, hogy hogyan is kell a munka kalapácsát amúgy istenigazában kézbe venni. Mi máris a szürete ennek az áldatlan állapotnak nemzeti vonalon? Az, hogy ezernyi­ezernyi fiatalember — közöttük nem egy intelligens, ambiciózus és a munkát nem kerülő, szebb reményre méltó élet — nő fel közöttünk férfikorba anélkül, hogy megtanították, vagy megtanulta volna, hogy mi a "munka”. Ha ezzel a mizériával házasítjuk össze a másik bennszülött fenomént, amely akkor mutatkozik be, amikor egy high school diplomát lobogtató fiatalembertől azt kérdezi a foreman, hogy mennyi munkatapasztalattal rendelkezik. Hiába erősítgeti a megszeppent "érettségizett" kandidátus, hogy azért keres dzsebot, hogy a megkívánt munkatapasztalatot megszerezze. A foreman szemöldöke felszökik a homlokára, az álláskeresőnek le is út, fel is út. Előfordul az is, hogy a munkapiac azzal a krémmel tetézi a munkát kereső college­ végzett folyamodó eluta­sítását, hogy "túl magas az iskolai képzettsége ahhoz, hogy munkát adhasson neki.” Mi ketyegtette az évszázados európai civilizáció óráit? Nem kis részben az az egészséges céhrendszer, amely ipari vonalon az iparostanonc, az iparossegéd és iparosmester ötvözetét nevelte, intézményesítette és állította bele a nemzeti haladásba. Az iparilag képzett magyar szakmunkás mindenkor és mindenütt a világon megállta és megállja a helyét. A nebulók serkentésére maguk a gyermekük sorsát szívükön viselő szülők kovácsolták a híres jelmondatot: Ha nem tanulsz, elmész suszterinasnak! Egynéhányból kitűnő cipészmester lett, de a nagy többség tovább járt iskolába. Onnan kerültek ki nagy orvosaink, jogászaink, mérnökeink, tanáraink, egyházi téren püspökeink, hercegprímásaink. így lehetett a nobilis magyar nép haladott nemzet, amely ország-világ előtt megérte ezeresztendős fennállását. Szakadatlan munkával. Az elöljáróban láttuk, hogy George Meany munkásvezér­­az amerikai munkanélküliség megoldásának csodatételét Carter elnöktől és a washingtoni Törvényhozástól várja. Oda horgonyozta le reménye horgonyát. Ennél a kritikus fordulatnál jutnak eszembe szavai annak az illusztris magyar üzletembernek Yokohamában, akinek ősei nem sokkal azután, hogy Commodore Perry a múlt század derekán kitáratta a Mikádó országának kapuit a Nyugat számára, szállingózni kezdtek Budapestről a Napkelet felé. Legutoljára néhány évvel ezelőtt beszélgettem vele Yokohamában. Nagyon fel volt dúlva. A szavak csak úgy dőltek belőle. Az amerikai szakszervezetek tönkre teszik a U.S. exportkereskedelmét. Meanyék oly magasságra futtatják fel a hazai munkabéreket, hogy az amerikai exportárucikkek már nem versenyképesek külföldön. Tokióban, Oszakában, Nagoyában és Yokohamában nyüzsögnek a new yorki üzletemberek. Duzzadó irattáskáikból U.S. szabadalmazott kékmásolatok és tervrajzok garmadáit rakosgatják ki árgusszemű japán gyáriparosok és exportőrök mérnökeinek munkaasztalaira. Sok addig hétpecsétes, féltve őrzött U.S. szabadalom csínja-bínjáról hullik le itt a lepel. A new yorkiak blue-printjeik mellett szép summa dollárelőlegekkel siettetik az addig Amerikában készült cikkek most már japáni tömeggyártását, így védekeznek a U.S. businessmenek a U.S. szakszervezetek feltornásztatta munkabérek ellen. Circulus vitiosus: Körbenforgó okoskodás. A new yorkiak furfangja jól jövedelmez nekik, a japán gyárosoknak és a munkapiacnak. Az egyedüli vesztes a munkájából így kiesett amerikai munkás.

Next