Állami Könyves Kálmán gimnázium, Újpest, 1926

Magunkról — magunknak. (Búcsúszó a távozó nyolcadik osztályhoz.) Legyen minden magyar utód Különb ember, mint apja volt! Vörösmarty. A természet örök rendje szerint évente beköszönt hozzánk a kedvnevelő szép tavasz, az évszakok évszaka, az Úristen boldog mosolya. Kitolja a földből kandi fejecskéjét a kedves hóvirág, a nevető kökörcsin, az igénytelen százszorszép ; a rétek nehézzöld bársonyba, piros-fehér­­sárga köntösbe burkolódznak. A néhai jó vitéz Balassa Bálint is örömmel kiált hozzá : Te nyitod rózsákat meg illatozásra, Néma fülemüle torkát kiáltásra. Fákat is te öltöztetsz sokszínű ruhákba! Ó, mi boldogság ez a halandó embernek! Ilyenkor megenyhül a szív keserűsége, a gyűlölet mérges kígyói lehullanak, szelíd engesztelődés simítja el a homlokredőket. Gyermeki bizakodás, bűvös igézet lopakodik a szívbe s megindul az emberi jóság zengő patakja. . .Aztán.. .aztán... még azon hamarjában, szinte a kikelet első órájában meglebben az enyészet sötét szárnya, megindul a halál misztériuma. Még fakad a zöld levélke a fák ringó karjain, még részeg mámorral tobzódnak a lepkék a virágesőben, s már itt-ott kiütközik a zöld koszorúból egy-egy­­argácska folt, a hervadás rőt rozsdája, a lombhullás barna árnya. Az elmúlás halk fuvallata suhan át a kacagó lombokon... Még csak az imént jöttetek — mint ámuló fiúcskák, mint drága tavaszi ígéret ■— a komor iskolafalak közé. A kerekre tágult nagy gyermek­szemek ezer kérdőjelével álltatok a mély titokkal szemben, mely itt várt reátok, melyet feltáruló lelketek minden kívánságával kifürkészni, meg­érteni s biztos tulajdonotokká tenni akartatok. Az illúziók tarka madár­serege röpködött bámész szemetek előtt, az ősemberi vágyak csalfa reménykedése fűtötte apró szíveteket. Azt gondoltátok, hogy itt mindent megtaláltok, amit titokra éhes lelketek felsőbbrendű szépségről és jóságról megsejdített, hogy itt szépecskén életekbe hull a boldogság az­anyaimáj­a... Bevonultatok, mint a tavasz. A feltétlen hit, a biza­kodó szeretet, a gyermeki nagy álmélkodás, a zajos reménykedés fakadó bimbói voltatok; apáitok virágoskertje, a dalos kikelet, Isten homlokának ragyogó derűje ! Aztán lassan múlt a tavasz. Hulldogáltak a hervadó levelek, a nagy ígéretrózsa gyenge szirmai... Elapadt az illúziótápláló hűs harmat, lepergett az áldott gyermekség hamvas hímpora... elfújta a szél, a kibontakozó valóság, a rideg megismerés fagyos lehellete. Igen, drága !*

Next