Polgári leányiskola és nőipariskola, Újpest, 1888
I. Néhány őszinte szó az anyákhoz leányaikról. Megvallom egészen őszintén, hogy akkor, midőn a nevelésről volt szó, nem voltam soha az iskola hatalmának bálványimádója, és nem hittem vakon ebben a tekintetben, mint mások, az iskolának mindenhatóságában; tagadtam mindenkor, hogy az iskola a szülői ház erős és hathatós támogatása nélkül nevezetesebb, vagy csak jelentékeny nevelési eredményeket is fölmutathasson, és ellene mondott legjobb meggyőződésemnek azoknak a törekvése, kik a „nevelvetanítás“ paedagógiai elvének alapján öntetszelgésből, hiúságból vagy legjobb esetben tájékozatlanság-, vagy gyakorlathiányból az iskola nyakába igyekeztek varrni minden teendőt, ami a gyermek szívére, szellemére, kedélyére, gondolat- és érzelemvilágára, szóval egész lelkületére képző, fejlesztő és nemesítő hatást gyakorolhat. A gyakorlat embere vajmi hamar átlátja az ilyen törekvésnek képtelen és hiú voltát; mindennapi tapasztalatai gyorsan rávezetik, hogy olyan elmélettel áll szemben, mely csak az íróasztal híres paedagógjainak agyában születhetett és csak azok tollából sarjadzhatott. A kevésbbé tapasztalt, kire a hangzatos phrázisok még bírnak vonzó erővel, talán könnyebben rámegy a lépre, de hasznaveszett próbálgatásai csakhamar visszatérítik őt is a helyes gondolkodás országátára, mert kénytelen belátni, hogy az elmélet emberei csak a hiúság bálványának tömjéneznek theóriájukkal; hogy állításaikat meghazudtolja a gyakorlati élet; hogy amit hirdetnek, az hamis tan; amit tanítanak, annak ellentmond a tapasztalás; bizonyítgatásaik pedig logikai alap nélkül való hiú erőlködés, csengő érez és pengő czimbalom. Nem szeretném, ha szavaim félreértetvén, arra magyaráztatnának, hogy a nevelő hatás gyakorlásának lehetőségét a gyermek életére, az iskolától általában megtagadtam. 1.