I. számú polgári fiúiskola, Újpest, 1913
I. Kirándulás a Magas-Tátrába. Ki a természetbe! Milyen szépen cseng e szó! Benne van a fölkelő és lenyugvó napsugár, a messze szálló felhő, a síkon és hegyeken vezető virágos és fák koszorúzta út. Ez a szó jelenti a pacsirta dalát, a zuhogó hegyi patak nagyszerű zenéjét, a sötétlombú fenyvesek sejtelmes suttogását. A tengerszemek sima tükrén visszaverődik a hófedte bércek ragyogó képe. Egy-egy csöndes esti alkonyatkor, ünnepi áhitatban úgy érezzük, hogy önkéntelenül hálát rebegünk a Teremtőnek, akinek harmonikus alkotásait igazi hódolattal csodáljuk, így tanulják meg a gyermekek Isten imádását, igy szívják magukba a vallás gyógyító és megtartó erejét. Állandó a panasz, hogy az iskola elzárkózik az élettől s egy régi, kopott világot őriz rideg falai között. Odáig már eljutottunk, hogy szemléletre igyekszünk (amennyire a hiányos iskolafölszerelések engedik tanítani mindent, de a valósággal való megismertetéstől még sokan fáznak. Növényt, állatot, ásványt, vidéket, régi emlékeket mutogatunk képből, vetítéssel, praeparátumokban, de ez még nem elég. Fű, fa, virág, víz, hegy, város és tájék szólaljon meg szemtől-szembe, lássuk a valóságot! Régi vágya egyes paedagógusoknak, hogy kapcsolatot teremtsenek az iskola és természet közt. Ám a társadalom s a szülők konzervatív felfogásán megtörik sok becsületes akarat. Mióta hódító útjára indult a munkára nevelés gondolata, belátjuk, hogy csak az az ismeret értékes, amit a tanulók bizonyos fáradság, munka árán szereznek. Ha az élet nem tud beférkőzni az iskolába, keressük fel mi az életet, a természetet! Vigyük ki az ifjúságot a szabadba, hogy a maga lábán tudjon megállni s ne csak nézzen, hanem lásson is!