Zeneiskola, Újpest, 1918

I. Növendékeinkhez! Minden művészetek legszebbike és legmagasztosabbika a zene, mint az emberi lélek jóságának igaz tükre. De a legnehe­zebb is valamennyi művészet között. Mert míg a képzőművé­szeteknél az alkotó művész remekeiben mindenki egyaránt gyö­nyörködik, mert a festészet, szobrászat az életben található jelen­ségeket, dolgokat, személyeket jeleníti meg idealizált alakban,­­ addig a zene anyagát tekintve is, egy ideális szellemi világ­ból merít. A zene építő eszköze, a zenei hang nincs meg készen a természetben, azt előbb létrehozni, formálni kell. És csak azután kezdődhetik meg az alkotás munkája, így nemcsak az alkotó tevékenység elvontabb, nehezebb a zene terén, hanem annak megértése, értékelése is. Míg a nagyközönséget arra nem kell nevelni, hogy egy szép képben, szoborműben, esetleg költemény­ben gyönyörködjék, addig a zenében nemcsak alkotó és repro­­ducáló művészeket kell nevelnünk, hanem közönséget is, mely ezt a magasztos művészetet értékelni, élvezni tudja. Természetesen ennek a kívánalomnak tudatával már régen bír a culturemberi­­ség, mikor egymásután hívja életre a különféle zenei iskolákat, egyleteket, dalköröket és más zenét művelő társulásokat. Ezek között a legfontosabbak a zeneiskolák, mert szerve­zetük egyaránt alkalmas a zene művelőinek és élvezőinek kikép­zésére, így a zeneiskolák hivatása kettős: jó alkotó és repro­­ducáló művészeket nevelni és a közönség érdeklődését, szeretetét felkelteni a művészetek e legnemesebbike, de egyszersmind leg­­nehezebbike iránt. Természetesen nem mindenki aki tanul, hiva­tott arra, hogy a zeneművészetnek herosa, vagy legalább is har­cosa legyen. Ezek azután selectió útján kerülnek oly milienbe, amelyben szárnyaikat kibonthatják, és lesznek dicső képviselőivé a magyar alkotó, vagy reproducáló zeneművészetnek. A többieket, a nagyobb tömeget azután a zene megértése, megértése és sze­­retete állítja a culturemberek sorába. Mert kinek alkosson, kinek reproducáljon a művész, ha nem azoknak a lelkes művészked­ 1*

Next