Zeneiskola, Újpest, 1935
vészek gazdag felvonultatása mellett oly pazarul újra és újra megajándékozta, „nem elismerésért, hanem azért a kultúráért küzdött, melyet átérzett s amelynek erejét hittel hirdeti“, így írja róla egy 60-ik születési évfordulóját aposztrofáló szép megemlékezés. Nekünk nem lehet hivatásunk komponáló, hangszerelő gazdag művészetét és dirigensi tudását elemezni, bár az utóbbi szerepében sokszor csodálhattuk nagyvonalú elgondolással, előkelő ízléssel vezető biztonságát. De emlékekben annál gazdagabban idézhetjük sokoldalú artisztikumát, melyet Újpest előtt annyiszor kizárt. Mert az ő művészi valója nyilatkozott meg akkor, ha a finom ítéletű poétát és önálló tolmácsolót hallhattuk, de akkor is, ha odaadó alárendeléssel simulóan kellett a mástól vezetett szólam koloritját aláfesteni. Benne mindig teljes harmóniát tartva kristályosodott ki az ember és művész a nagyszerű muzsikussal. És mind ebben, mind a pedagógusmesterben egyformán vesztegettek meg egyéni kvalitásai: a megértő jószívűség, közvetlen nyíltsága és derűs lelkivilágot eláruló kedélye. Egyesületünk pedig mindvégig s különösen az utóbbi évtized gondjaiban áldozatkész támaszt, munkaerőt tudott benne, ki nem egyszer maga törte fel valamely nehéz probléma göröngyös útját. Az elmondottak halvány vonásaival nem reprodukáljuk mindannak az értékét, amit mi Szikla Adolfból az elmúlt 25 éven át magunkénak vallhattunk s csak nemes hagyományon alapuló kötelezettség lerovása az, midőn egyik volt és a művészet egy más ágazatában nagyra hivatott tanítványát, ifj. Eigner Tivadart felkértük képmásának székházunk számára való megörökítésére. Legyen e sikerült portrait maradandó momentuma az ünnepelt egyéniségének, — ez a tárgy pedig szimbolikus emléke a Zeneművelő Egyesület megújuló köszönetének, egyszerűségében is őszinte elismerésének. Aggházy Tibor e. v. alelnök.