Ujság évkönyve, 1939
Gedő Lipót: Forgóajtó
mert összehúzta, lapos fejét oldalt billentette és szabadjára engedte a lelke mélyén szunnyadó korrekt úriembert. Ilyenkor ömlött belőle a szóáradat, pattogott és patakzott a kis emberkéből a példázat. Meg nem lehetett állítani. Egyáltalán az ő szerepe barátja mellett az volt, hogy egy-egy hasonló cselekedet nyomán, példázatok emlegetésével visszavezesse az élölkalandozó ifjút a társadalmi konvenciók egyenes mesgyéjére. — Mit szólnál hozzá te, hogyha valaki ... — szokta ilyenkor mondani. Furcsa látvány volt a doktor így, amint balkezében a tejesüveget tartotta és erkölcsi prédikációval traktálta röhögő barátját. Ez a felelőtlen röhögés még jobban ingerelte és még akkor is zubogott belőle a szóözön, mikor a hórihorgas legény tenyerével betapasztotta a fülét és sietett le a lépcsőkön. — A kapu előtt várlak. Jó étvágyat doktor úr! — szólt vissza. Amint Lepke egyedül maradt, kezében a tejjel és a zsemlyékkel, arca lassan megenyhült és valóban dilemmában volt, hogy mit tegyen. Megigya-e a maradékot, vagy visszategye az ajtó elé? De még nem dönthetett e súlyos tulajdonjogi kérdésben, a folyosóról a lépcsőházba nyíló ajtóban megjelent, seprűvel kezében, minden pesti házak cerberusa, a vici. Pillanat alatt felfogta a helyzetet. — Megvan a házi szarka! — gondolta. — Igen, hát ez az ember lopkodja el az ajtók elől a tejet. — Áh — rikoltotta, seprűjét ütésre emelve — hát te vagy az, te csibész! — és piszkos házifegyverével nekirontott a doktornak! Lepke a veszedelmet minden várható következményeivel azonnal felfogta és magyarázkodás helyett a tejesüveget és a zsemlyéket a földre dobta. Két-három lépcsőt ugorva rohant a kijárat felé. Még hallotta a rikácsoló ordítást maga mögött. — Fogják meg! Fogják meg! Tolvaj! Rendőr! Szedte hát a lábait. A még mindig röhögő Kaiser! ott találta az utcán. — Rohanjunk, majd aztán megmondom — lihegte elfulladva. — Ne gőzölögj! — kiáltotta utána amannak szavajárását. De a doktor se hallott, se látott, rohant és meg nem állott addig, mig a dunapart egy hatalmas parkjába nem ért. Ott kifulladva ült le az egyik padra. Kaiser nyugodt, hatalmas lépteivel gyorsan utólérte. Letelepedett mellé és .. . Hogy itt kettőjük között miféle beszélgetés zajlott, helyesebben: verte fel a környék hajnali csendjét, erről ne beszéljünk. Elégedjünk meg annyival, hogy mint mindig, végül ezúttal is megbékültek. — Most hová menjünk? — kérdezte a doktor. A festő belenyúlt zsebébe és egy gyűrött röpcédulát húzott elő, amit a pályaudvaron kiszállás után nyomott a kezébe egy suhanc. — Hotel-Neptun, Vertikál-út 94. Szolid családi otthon, penziórendszer, fürdőszobás appartementek, társalgó, játékszoba, kerthelyiség, havibéres szobák. — Megbolondultál? Szállodába menjünk, pénz nélkül?! — Még nem, — válaszolt szokott nyugalmával Kaiser. — Gyere! — adta ki a jelszót merészen, és elindultak a Vertikál-út irányába. II. A Neptun-hotel halljában a portáspult felett függő óra délelőtti féltizet mutatott. A lift fülke előtt három lakó állt és reményteljes pillantásokkal nézett a sodronykötelekre, várva, hogy azok mikor mozdulnak. Maga a lift az ötödik és hatodik emelet között szinte véglegesnek látszó nyugalomban vesztegelt. A három emberből álló kis csoport percről-percre nőtt, növekedett. Egyesek türelmetlenül nyomkodták a hívócsengőt, mások megadva magukat sorsuknak, nekivágtak gyalog a lépcsők rengetegének. Akadtak olyanok is, akik vakmerő optimizmusukban leültek a hallban és vártak. Egy idő múlva, kezében kartonlappal, megjelent a lift előtt József, a liftkezelő és egy rajzszöggel odaerősítette a felvilágosító papírdarabot. Nem működik. Ennek az írásban is megállapított ténynek most már az optimisták is hitelt adtak és feladva szikrányi reményüket s a hallban elfoglalt ülőhelyeiket, lassan elindultak negyedik, ötödik és hatodik emeleten lévő szobáik felé. Libasorban mentek a kanyargó lépcsőkön. Lefelé csak egy ember lépegetett. Alacsony, meréti úriember. A lépcsőfordulóknál magát a falra erősített tükörben elégedetten nézdegélve közeledett a földszint felé. Kerek arcán a reggeli szappan fényessége, szemeiben még a zavartalan tájékozatlanság tündökölt angyali ártatlanságban. Semmiről se volt még sejtelme. Abban a félöntudatos állapotban volt, amely már túl van az álom megbékítő nyugalmán, de még a lélek derűjét nem bolygatták meg a foglalkozással járó apró problémák. Az agy még nem kapcsolta a tegnap eseményeit a ma valóságához. — Mondja, igazgató úr, ez most már mindennap így lesz? — kérdezte pihegve az egyik lakó, aki szembetalálta magát Mulla igazgató úrral. Hogy mi lesz mindennap így, valami jó vagy rossz dolog-e, azt persze nem tudhatta. De finom igazgatói A lépcsőfordulóknál magát a falra erősített tükörben elégedetten nézdegélte .