Ujság, 1925. július (1. évfolyam, 1-17. szám)

1925-07-12 / 1. szám

VASÁRNAP, 1925 JÚLIUS 12 ÚJSÁG Ripka Ferencet 146 szótöbbséggel főpolgármesterré választották. Békességet és kenyeret akar szerezni Ripka a főváros népének. Szeretetet és egyenlő jogot sürget Vázsonyi. Viharos jelenetek a főpolgármester-választó közgyűlésen. Wolffék végig Ripka Ferenc ellen harcoltak. A főváros autonóm szervének, a törvény­­hatósági bizottságnak megalakulásával meg­szűnt Ripka Ferenc dr. kormánybiztosi misz­­sziója. A községi választás lezajlott, hullámai elültek s ma már­­ a főváros váci­ utcai parla­mentjében vívják a pártok a döntő csatát Budapest megmentéséért. Ebben a helyzetben megérett az idő arra, hogy a kormánybiztost a főpolgármester váltsa fel hivatalában. Ma volt ez a főpolgármesterválasztó ünnepélyes, rendkívüli közgyűlés, amelyen a három jelölt közül Ripka Ferenc vitte el a pálmát, a tör­vényhatósági bizottság többsége reá adta le szavazatát és így őt ültette a nagynevű elő­dök: Ráth Károly, Márkus József, Fülep Kál­mán, Heltai Ferenc és Bárczy István örökébe. WOLFFÉK HARCA RIPKA ELLEN. A szavazás során a demokratikus biok, a Ripka-párt tagjai és a Wolff-párt egy része lelkesen sorakozott­ fel Ripka Ferenc mellé. A főpolgármesterválasztást tudvalévően több megbeszélés előzte meg. Ezek alkalmából a demokratikus biok minden frakciója, így a szocialisták is kijelentették, hogy Ripkát kí­­vánják a főpolgármesteri székben látni. Egyedül Wolfféknak nem tetszett ez a megol­dás és mindvégig kitartóan hadakoztak az ellen, hogy Ripka legyen Budapest főpolgár­mestere. Ma délután három órakor, közvetle­nül a közgyűlés összeillése előtt, értekezletet tartottak és ezen hozták meg döntő határoza­tukat, amely szerint szabad kezet biztosítanak a párttagoknak a tekintetben, hogy a főpol­gármester-jelöltek közül kire adják le szava­zatukat. Eckhardt Tibor ugyan amellett erős­­ködött, hogy az Egységes Keresztény Községi Párt teljesen vonuljon vissza és tartózkodjék a szavazástól. Eckhardt javaslatát természete­sen még szavazásra sem bocsátották s igy ez a halva született idea önmagában fojtódott meg. Wolff Károly maga amellett erősködött, hogy a párt Ripka Ferencet támogassa. Végül is abban egyeztek meg, hogy nem teszik pártkérdéssé a tagok állásfoglalását. A három jelölt közül ilyenformán Ripka Ferencet 228 érvényes szavazat közül 187­ szavazattal főpolgármesterré választották. Kozma Jenő dr.-ra, a Ripka-párt tagjára, akit második helyen jelöltek, négy szavazat jutott, míg Kollár Lajos, a közgyűlés régi és becsült tagja, 37 szavazatot kapott. A közgyűlés ünnepi keretek között zajlott le, ezt az ünnepélyességet csupán kisebb inci­dens zavarta meg, amit kétségtelenül a Wolff­­párt provokált ki s a helyzet zűrzavarában igyekezett is ezt meglehetősen kihasználni. E beugratásból származó incidens jelentőségét azonban teljesen leszállította Vázsonyi Vilmos­nak az a nyilatkozata, hogy az incidensnek ré­szükről semmilyen tekintetben nem volt tün­­tetésszerű jellege. FELVONULNAK A VÁROSATYÁK. Bár a közgyűlés időpontját csak délután 4 órára tűzték ki, kevéssel három óra után meg­indult az áradat az új városháza váci­ utcai épü­lete felé. Hatalmas tömegek jöttek, kiváncsi ér­deklődök, akik jelen akartak lenni ezen az ünne­pélyes aktuson. A karzatra igyekvők nagy töme­gében itt-ott feltűnt egy-egy ismert városatya és városanya profilja. Az ismertebbek és nevesebbek autókon és kocsikon érkeztek, akiket a díszbe öl­tözött portás mély tisztelettel üdvözölt az új vá­rosháza kapujában. Egész autó- és kocsitábor gyülekezett össze a Váci­ utcának ezen a frontján, míg az épülettel szemben a kiváncsiak és érdeklő­dők­ százai helyezkedtek el, hogy szemtől-szembe láthassák a városi politika egyéniségeit. Az ünne­pélyes alkalomra való tekintettel a kapuban díszbe öltözött rendőrök és rendőrtisztek helyez­kedtek el. A közgyűlési terem ugyancsak ünnepi képet öltött. A hatalmas üvegcsillárok vakító fényt árasztottak. Az elnöki emelvény két oldalán ég­színkék, aranysujtásos díszruhájú városi hajdúk álltak­ őrt, nemzetiszinű és városi zászlóval ke­zükben, ezzel is jelképezve azt, hogy a főpolgár­mesternek egy személyben úgy az állami, mint a városi érdekek védelmezőjének kell lennie. A padsorok mindjobban benépesedtek városatyák­kal, akiknek nagy része fekete ünneplőbe öltözött erre az alkalomra. Még a békevilágot reprezen­táló Ferenc József-kabát is látható volt egyik­­másik városatya alakján. WOLFFÉK SIPŐCZ MELLETT TÜN­TETNEK. Még négy órakor is folytonosan érkeztek a törvényhatósági bizottság tagjai. Igen sokan nyári üdülésüket szakították meg, csakhogy jelen lehessenek e fontos közgyűlésen. Jófor­mán teljesen benépesedtek úgy a bal-, mint a jobboldali padok, a teremben élénk mozgoló­dás vált úrrá, a városatyák halk csevegése zsibongássá erősödött, a karzatról kiváncsiak tömege bámészkodott le a nyüzsgő hangya­­bolyra, amikor negyed ötkor végre feltűntek a főváros vezetőségének tagjai. Sipőcz Jenő polgármester, Folkusházy Lajos és Buzáth­ János alpolgármesterekkel együtt bevonult a közgyűlési terembe és sietve igyekezett az el­nöki emelvény felé. Egy pillanat alatt elhal­kult a zsibongás. Wolffék ezt a néma csendet felhasználták arra, hogy Sipőcz polgármester mellett tüntessenek. Élénk tapsba kezdtek, amit Fényes László közbekiáltása csendesí­tett le: — A villamosigazgatónak tapsolnak? Óriási zaj kerekedett erre, a Wolff-párt tagjai kórusban követelték Fényes rendreuta­sítását. AZ ELSŐ CSATÁROZÁS. Sipőcz szigorúan megrázta az elnöki csen­gőt és ezzel megkezdődött az ünnepi közgyű­lés. Mindenekelőtt bejelentette, hogy kik ma­radtak távol, majd felolvasta a belügymi­niszter leiratát, amelyben Rakovszky Iván értesíti a közgyűlést, hogy a kormányzó Ripka Ferenc dr.-t kormánybiztosi teendői alól kiváló szolgálatai elismerése mellett fel­mentette. Jelezte, hogy az ülés egyetlen tár­gya a főpolgármesteri állás betöltése. Lob­­mayer Jenő tanácsnok felolvasta a belügymi­niszter vonatkozó leiratát. Ezután újból Si­­pőcz Jenő szólalt meg: — A kijelölésre vonatkozó legmagasabb kéziratot ezennel felbontatlanul bemutatom. Nagy borítékot emelt a levegőbe, amely, a főpolgármesteri állás jelöltjeinek nevét rej­tette magában. Csettent az olló. — Ezennel felbontom! — jelentette ki a polgármester és felnyitotta a borítékot. A jobboldal erre felállott és amikor látták, hogy a baloldal ülve marad, hangosan tiltakoztak ez ellen és éles hangon kiáltottak át a túlsó táborba: — Felállni, felállni! Percekig farkasszemet nézett a két tábor és a jobboldalról jövő kiáltozásokra még han­gosabban válaszolt. Pillanatok alatt zajos in­cidens keletkezett. Wolffék lármás akciójára Peyer Károly élesen süvített feléjük: — Fogjátok be a szátokat, sokkal okosabb lesz. Kezdődik a leszámolás! Wolffék soraiból erre többen felugrottak helyükről és ezt kiáltották feléjük: — Kommunisták, vörösök! Nagy István (Wolff-párti)­ a padot verte és mindenkit túlharsogva követelte, hogy, ilyen körülmények között oszlassák fel a köz­gyűlést, mert az munkaképtelen lesz. Eckhardt Tibor kapott a szón: — Igenis oszlassák fel. Tessék megadni a tiszteletet! — Mi van a hamis ezresekkel? — kiáltot­ták erre a szocialisták. Percekig hullámzott és kavargott az izga­lom, amit a dühödt üzenetváltások csak erő­sítettek. A Wolff-párt a kormányzó éltetésé­vel tüntetett. A demokratikus biok oldaliról ezt kiáltották: Éljen a bűnös Budapest! A Wolff-párt állva hallgatta a polgármes­ t­­er bejelentésének további részét. A demokra-­­ tikus biok liberális szárnyának néhány tagja­­ szintén felállott. Ez sem elégítette ki a faj­védőket. Állandó közbeszólásokkal nógattál a baloldalt a felállásra, mire Vázsonyi Vilmos igy kiáltott fel: — Én Őfelsége titkos tanácsosa vagyok és még akkor sem álltam fel, amikor a királyi fi Ripka Ferenc dr., az új főpolgármester. '*] 'A közgyűlési terem. Veres rajza. ' Otthon. Milyen boldogság most nekem Smaragdzöld, hamvas szőnyegen Végigterülni nesztelen!... Mily élvezet — e csönd —■ tanyán Tűnődni ádáz harc után Hunyó nap édes alkonyán!... Itt elsimul a gondredő, Itt nincs kin: életörlelő Suhanva száll a vén Idő. Fejem fölé kék menny borul Áttetsző, tiszta sátorul — S fénykéve permetegre hull... A parti fák, a messzi fák Mikéntha azt kiáltanák: Itt vagy hát régi, hű barát! Köröttem sürgő madarak Arcom surrantva rajzanak Csobogva hiv a kis patak.. S én balga álmokat szövök — Az ég alatt — a föld fölött Uj révbe ért az üldözött... Oh mily gyönyör e változás — Nem jó ajkamra semmi más: Csak hő imádság... s halk fohász ... Vályi Nagy Géza. — A betörő. Irta: Kálnok! Izidor. — Lépjen elő a vádlott — mondotta a tekintetes királyi törvényszék nagyságos el­nöke, aki egy-két héten belül már méltóságos úr lesz. A vádlott felugrott, összeütötte bokáit és mélyen meghajolt. Csak most vetett rá egy tekintetet a tekintetes királyi törvényszék nagyságos elnöke, aki most várja a méltósá­gos címet. — Nagyon elegáns. Legújabb divatú covereot-ruha, lakkcipő, selyemharisnya, pompás nyakkendő . . . Mondja csak, fiatal­ember: ebben a dresszben követte el urasá­­god a betöréses lopást? A vádlott lesütötte a szemét: —■ Igen, nagyságos elnök úr, ebben . . . Nincs más . . . A méltóságos cím küszöbén álló elnök most szigorúvá köszörülte a hangját: —■ Hallotta a vádat? A büntetőtörvény­­könyv 336. szakaszának harmadik bekezdése szerint minősülő betöréses lopással van vá­dolva. Bűnösnek érzi magát? — Nem, nagyságos elnök úr, nem én va­gyok a bűnös. Az idők, a körülmények, a társadalmi viszonyok a bűnösek. A háború­ban különb bűnöket követtem el kényszerű­ségből. Embert öltem, prédát szedtem, lop­tam és rekviráltam. S akkor nem börtön járt ezekért, hanem vitézségi érem, signum lau­­dis és előléptetés . . . —. Ezt sokszor hallom, ezt a gonosz és léha összehasonlítást. Ezért külön büntetést érdemel. Egészen más az, amit a hazafiság és kötelességtudás parancsol, mint amit az önzés és haszonvágy és gonoszság diktál. Mondja el röviden, hogyan és milyen körül­mények közt követte el a betörést . . . Az alig harmincéves fiatalember újra meghajolt, s eleinte akadozva, utóbb folya­matosan elkezdett beszélni. ■— Amikor hazakerültem, eleinte jól ment a dolgom. Mondhatnám, nagyon is jól. Jó állást kaptam, szép fizetést, nagyszerű ellá­tást. Társaságba hívtak, mindenütt becézget­­tek. Noha voltaképpen senkim se volt ebben a nagy városban, se szüleim, se rokonaim, se barátaim, mindenki felkarolt. Úgy éltem, mint egy kis király. Vendégségbe hívtak, tejbe-vajba fürösztöttek, érdememen felül megbecsülték bennem a hadviseltet. A főnö­köm a lányát is hozzám akarta adni, kár, hogy csúnya volt szegényke és egy kicsit púpos. — Ne lássa, hogy a rendes embert meg­becsülik. — Utóbb sokkal rendesebb lettem, dolgo­sabb és szerényebb, mégse becsültek meg. Úgy van az, nagyságos elnök úr, hogy amíg az embereknek jó dolguk van, addig szeretik a felebarátaikat. Gazdag országban a szegény­nek is jó dolga van,­ szegény országban a gazdag is rossz ember. A gondterhelt ember utálja a szegénységet. Egyszerre csak elkezd­tek leépíteni, fukarkodni, gyűlölködni ebben a szép városban. Minden gyártás abbamaradt, csupán a koldusok gyártása virágzott fel. Engem is kidobtak az állásomból. És ami­kor munkáért, segítségért, támogatásért for­dultam az ismerősökhöz, egyszerűen becsap­ták előttem az ajtót. Amíg nem szorultam rá, ötfogásos ebédekkel traktáltak, amikor, rászorultam, senki se adott egy karéj kenye­ret. Lassan-lassan kikoptam mindenből. Nyo­morogtam. Koplaltam. Csak a jó ruháimtól nem tudtam megválni. Éreztem, ha piszkos és rongyos leszek, akkor végem van. Mo­noklival a szememen akartam a nyomor elé nézni . . . — Rövidebben. Sokkal rövidebben . . . — Már a vége felé járok. Nem tudtam el­helyezkedni. Semmi se sikerült. A lakásomból kidobtak, mert nem tudtam fizetni. Ebben az egy rend ruhában hajléktalan lettem. Már két napja nem ettem. Bolyongtam a kültel­keken, s nem mertem a piszkos fűbe, a poros padokra ledülni, mert féltem, hogy szennyes és gyűrött lesz egyetlen viselő ruhám. Az éh­ségtől ájuldoztam. Éreztem, hogy össze fo­gok esni és éhen fogok halni ... — Nagyon terjengős az előadása. Fogja rövidebbre — szólt az elnök. — Bolond­ éhen akarsz halni? Megdög­leni az utca piszkában? Lopj, rabolj, gyil­kolj! Embernek nem szabad éhenhalni! Ezek­kel a gondolatokkal bementem a villába, amely előtt éppen állottam. Lesz, ami lesz! Kéregetni fogok-e, vagy rabolni?, még nem tudtam. Nem emlékszem biztosan, nyitva volt-e az ajtó vagy zárva, de vegyük a sú­lyosabbat, hogy zárva volt. Nekidültem, ki­nyílott. Az előszobában nem volt senki. Az első szobában se. A másodikban se találtam senkit. Vagy nem laknak itt, vagy nincs itthon senki. Tehát lopni fogok és nem kéregetni. Az ebéd­lőben száraz süteményt találtam. Azt hamar megettem. Azután valami táskát kerestem. Találtam és megtöltöttem. Az egyik szekrény be volt zárva, azt fel kellett törnöm. Hogy miket raktam a kofferbe, nem emlékszem rá pontosan. De tudom, hogy olyan dolgokat raktam össze, amiket könnyen lehet eladni. Ruhaneműt, nippeket, selyemharisnyákat, batisztzsebkendőket. Az éjjeli szekrényen ék­szerek is voltak: gyűrűk, egy karkötőóra, apróságok. Elraktam mindent. Legalább ak­kora zsákmányt akartam, amiből egy-két hónapig meg lehet élni. — Ez elmondhatja bővebben is. Ez fon­tos a kárösszeg megállapítása szempontjából. S mondja csak, arra nem gondolt, hogy meg­lephetik? Mit csinált volna, ha valaki jön? — Nem tudom. Csak annyit tudok, hogy nem féltem. Olyan asszonyos volt az egész lakás. Csupa szelídség. Semmi férfiasság. Mintha itt nem szoktak volna férfiak meg­fordulni. Annyira nem gondoltam a meg­lepetésre, hogy leültem egy asztalka mellé és olvasgatni kezdtem az ott heverő régi élc­­lapokban. Egy viccen jószót is nevettem, még most is emlékszem rá. Egy paripa volt lerajzolva, amelynek egészen kurtára volt levágva a farka. S a kislány, aki nézi a lo­vat, kérdezi a mamájától: «Anyuska, ennek a szép állatnak hátul van a bubifeje?» . . . Az elnök elmosolyodott és szigorúan rá­szólt a hallgatóságra: — Ne tessék nevetgélni, mert kiüríttetem a termet!... Folytassa! — szólt aztán a vád­lotthoz . . . — Annyira biztonságban éreztem maga­mat, nagyságos elnök úr, hogy elhatároztam, hogy ebben a kedves, barátságos lakásban meg fogok fürdeni. Szennyesnek, piszkosnak éreztem testemet és lelkemet. Le akartam mosni magamról a betörő tolvajt. S elszántan nekiindultam megkeresni a bájos villa fürdő­szobáját. — Hallatlan szemtelenség! — morogta halkan az elnök. — Hamar megtaláltam és bátran benyi­tottam. S ebben a pillanatban gyökeret vert a lábam. Az ezeregyéjszaka egy tündérmeséje tárult elém. A pazar fürdőszoba márvány­­medencéjében egy gyönyörű, szőkehajú asz­­szony lubickolt. Az álmaim tündére. Egy tündérkirály álma. Sose láttam szebbet és tökéletesebbet. Milyen más lett egyszerre az éhségem! 3

Next