Ujság, 1926. május (2. évfolyam, 98-120. szám)

1926-05-01 / 98. szám

2 Káin. írta Gergely Sándor. A műhelyek csábítottak, jórákig bámész­kodtam az asztalosnál, amikor a fát szeletelte és gyalulta, a cipészmester dikicsét tiszteltem és a friss bőrtalpszag kedvenc illatom volt. A szabó műhelyében örökkévalóságig ténfereg­­tem és ünnepet ült örömöm, ha uj posztóba mélyedt a villogó olló. Műhely volt az egész falu, a föld, amibe belevájt az eke, a levegő, ahová belehasított a madár iramodó szárnya, minden, minden..., de a legcsodálatosabb, furcsa illatú, forgatagos hely, ahová mindig nagy várakozással mentem: a falu végén kö­­rrülárkolt helyen, patakparton állott. Nagy, fehérszörű­, csavartszarvú ökrök válltak ajtaja előtt. Néha rám bámészkodtak, kinyújtották nyelvüket és bőgtek. Egy-egy társuk tűnt el mellőlük, be a műhelybe. Bi­­­­zonyára azt búcsúztatták... Számláltam őket és izgatottságom megnőtt. Az ökrök lassan fogytak, igen hamarosan odakerülhe­tek az­­ajtóhoz, elfogy­­minden állat, benn fek­szik a kövön, a mesterek darabolják őket. Kék volt az ég, az ágáló füvek fölött friss Szél fújt, igen, a tavasz itt van, anyám ígérte, nemsokára mezítláb járhatok, húsvét fia elmúlt. Cipőmet nézegettem, a mély árkot méregettem, a nagy műhelyből nagyot bő­gött felém az utolsó ökör... egyetlen intés­sel átugrottam a mélységet és máris feltárult elém nagy szórakozásom minden vigalma: bajuszos emberek hajlongtak az ökrök fölött, késeket, bárdokat csattogtattak és darabol­ták, szeletelték a húst, a kampókra akasz­tották a nagy combokat. Ilyenkor nyögtek és a nadrágszíj­jukon igazgattak egyet. Lassan befelé merészkedtem. A véres latyakban egymás mellett sorakoztak az összehajtogatott ökörbőrök. A kövér mesterre néztem. — Bácsi, szabad? —■ és megfogtam az ' 'ökörbőr szarvát és kifelé vonszoltam a sú­lyos terhet. Nehéz volt, a göngyölegből két­felé meredt a szarv, hátranéztem, nagyokat nyögtem, a legények neveltek, pihenőben a nadrágomat nyomkodtam és lassan, fújtatva, lihegve az ajtó felé húztam terhemet. —• Mészáros leszek — mondtam hangosan és ráültem a piszkos holmira. Benn csak zengett a kábító zene: csontok ropogtak, késeket köszörültek és nagyokat nyögtek a legények... J0h igen, ez a falu legszebb műhelye, más ez, mint a csirizes suszterszoba, vagy gyalupad. Előbb iskolába járok, aztán késeket vesz az apám, minden fejsze és konyhakés, ami otthon van, az enyém lesz, aztán kapok egy ökröt... Nem, az­­ ökör nagy, van otthon egy kecskénk, olyan szépen mekeg, majd azon tanulok minden nap ... ültem a véres bőrön, kezem a szarvakon és játszópajtásomon, ezüstszerű bolondos kecskénkre gondoltam. És egyszerre csak látom, apám jön, madzagon mellette a pajtás és mekeg. Feléjük szaladtam, át az árkon. Kis, ritkás szakállt viselt a pajtás és sáros pofával fúrta a füvet. Kéllábra állt és vállal­bra akaszkodva, arcomhoz dörzsölte pofáját, így ölelkeztem vele mindig. Apám állt egy ideig, s aztán megfogta a madzagot. .—■ Te maradj itt — és rám nézett. Magamhoz szorítottam mekegő fejét és si­­­­mogattam. — Beviszi apa, oda? — kérdeztem és öröm­­ kaptatott fejembe —. Aztán szétvagdalják? De apám csak nézett és nem törődött örö­mömmel. A kecske ellenkezőit, nekifeszült a földnek, csöremeresztelte szarvas koponyá­ját ... Álltam szétvetett lábakkal és néztem a harcot. Lassan az ajtóig értek. Már ott álltak a legények kökényesen és kezükben kés meg köszörüktő ... Eljött a műhelybe a kecske, mindjár­t tanulni fogok rajta! Nyugtalanul tip­­ródtam a fü­vett és haragudtam apámra, aki ideparancsolt az árok mellé, amikor odabenn a kecske van és én tanulhatnék. Hirtelen a műhely belsejéből visítani hal­lottam a pajtást. Nagyon fájhat valamije. Utána hosszú-hosszu mekegés. Valami belémsajgott, homályosan ... át­ugrottam az árkot, feledkezve apai parancs­­­­ról, beiram­odtam az ajtón és ott feküdt a kőpadlón a pajtás, nagy kék szeme nyitva, nyakán piros nyilas, vérrel... Valami fájt bennem és a szakállas bácsik csak fenték a kést és nevettek. A pajtás, a jó pajtás! Leguggoltam. Meg­tapogattam. Nem mozdult. Az egyik bácsi nyúzni kezdte. — Fáj ez neki? — ültem és apámra néztem. — Nem. Nem fáj... — Bácsi, igaz, nem fáj neki? De az nem felelt. Csak röhögött és nyúzta a pajtás bőrét. A kecske meg se mozdult, igen, az ökrök se bőgtek már, amikor leszedték ró­luk a bőrt. — Bácsi, adjon egy kést, én segítek. Apám elhúzott. Mérges arccal tuszkolt ki­felé, de én toporzékoltam: — Én mészáros leszek. Én tanulni akarok. Papa egy kést adjon. A legény otthagyta a kecskét. Hozzám jött. Fölém hajolt. Nagy bajuszát láttam és nagy szeme rám nézett. Kezében a kés. Nézett. Olyan volt, mint az ördög. Nevetett és öklével a fejemet nyomkodta. — Hát gyere — a pajtáshoz szaladtam, a legény felém tolta a kecske bőrét — fogd és húzd — szájából kiszedte a kést és újra neki állt a fejtésnek. Sercegett a kés... Szép fehér húsa volt a pajtásnak és meleg a bőre. Húztam és mindig jobban és jobban előtűnt a húsa... Jó, csen­des a pajtás, most nem meleg és nem rugda­­lózik... — Bácsi, én is! — Már meguntam a tét­lenséget, én is metélni akartam, de a legény csak felemelte röhögő fejét és tovább dolgo­zott. A fejhez ért, lassabban mozgott a kés ... óh boldogság, felémádta a villogó acélt és csizmaszárából másikat húzott elő, térdelve fenni kezdte és rám nézett — bácsi, én is? — Nem — olyan volt a hangja, mint a bikáé és újra nekiesett a pajtásnak. Csak fogtam a bőrt. Már majdnem kibuj­­tatta ez az ügyes ember a kecskét. De most csak egy kézzel fogtam, a másikban a kés. Hahó ... A legény feje alattam mozgott, nagy­szerű ... A kést büszkén a számba raktam és úgy álltam ott. Körülnéztem. A kampók körül dolgoztak bárdokkal az emberek, csak az apám állott az ajtóban és mosolygott... Igen, most már tanulok, már nyúzom a bőrt és számban a kés, mint a többi bácsiéban ... A legény felállt. Ott feküdt a bőr, elszaba­dultam A kecske fehér volt, mint a hó. Kampóra került. A bőrt összegöngyöltem és farkánál vonszoltam kifelé. Egyszer sem pi­hentem. Könnyű volt a pajtás bőre... Ráül­tem és úgy hallgattam a bárdok csapkodását. De a kecskét csak kis ütésekkel verték. És a legény egyszer sem nyögött. Mögéje kerültem. — Ezt én is tudom — mondtam gőgö­sen —, ez kicsi, ezt én is tudom — és mert nem felelt, dühösen folytattam —, holnap megpróbálom. — Mit próbálsz?­­— nevetett a legény. — Otthon holnap én fogom levágni a kecs­két — és a kampóra függesztett pajtás rom­jaira mutattam. — Hát van nektek még egy? — Csak egy van, bácsi. Ez az egy — bolt­dog voltam, hogy ilyen sokat beszél velem ez, a nagy ember. Újra nekiállt a lenesnek és nevetett. Olyan foga­­volt, mint a lónak. Mintha ló nevetne ... — Ezt ma nem vágod. Ezt te megeszed. Nevettem. Hogy én a pajtást!... De nem­ törődött velem senki... a kampókról nagy, feh­ér ökörfejek néztek rám.. A szemük meg se mozdult. Igen, ez mindig így van. Ha a mű­helyben megdolgozzák az ökröket, akkor csöndesek, csak mielőtt idejönnek, még az­ ajtó előtt kikötve is, bőgnek és kidugják a nyelvüket. Itt a szögre kerülnek,,kocsira rakj­ják őket és a másik napon újra idekerül­­nek ... Valami kavargás szállt a fejemben. Igen, ezeknek a bőre ott künn van. A fejük a kampón és másnap mégis jönnek, a bőr a fe­jükön ... Ki csinálja ezt? Ki rakja vissza rá­juk a bőrt? Hol az a műhely? Oda is el kéne menni. .. Apám megfogta a kezemet. Mentünk haza­felé. A furcsa, titokzatos műhelyre gondoltam és nem mertem kérdezősködni. Apám szakál­las arcát vizsgálgattam. — Papa... papa, mi lesz a kecskével? —­ hirtelen megás­­tam­ és féltem — az a bácsi azt mondta: megesszük. •— Apám nem felelt, csak nézett, sokáig. Aztán mesélt, hogy nem szabad többet ebbe a műhelybe mennem. Kisgyerek­nek nem való. — De mi lesz a kecskével? Én, papa, ta­­nulni akarok ... Reszkettem és futva tartottam lépést apám­mal. Hallgatott és én ijedten, kapkodva fél­tem valamitől. — Pi­pa — sikoltoztam —, mi van a pajtással? Eleresztettem a kezét. Rohantam. Végig az utcán, be a kapun, neki a kis ólnak, fellép­tem az ajtaját és visítva, fuldokolva tántorodt­­ám vissza: a kis istálló üres volt. Felém­­­vágott a csendes sötétség és hirtelen élesen, tisztán láttam: pajtás nem jön vissza sose, a kampókon lóg és sohasem fog a vállamra ug­rani játékos kedvében. Elment, el ... mint az ökrök .. . Kezemben az ól kilincse, reszketni kezdtem és elvágódtam a földön__Pajtás, a szakállas pajtás fájdalmas mekegését hallot­tam aléle bukásomban ... És lábadozó beteg­ségem után meghalt számomra minden mű­hely, a csattogó ollók, zugó kalapácsok, nyisszanó kések, csapkodó bárdok lármájában sokáig szakállas pajtásom mekegését hallot­tam. ÚJSÁG SZOMBAT, 1926 MÁJUS 1 Pesthy Pál új rend a vagyonfelügyelők kijelölésénél. Csak hadviselt ügyvédek lehetnek ezentúl vagyonfelügyelők. — Háborús szolgálatuk szerint három kategóriába sorozzák az ügyvédeket. — Ráutaltságuk szerint és kamarai bejegyzésük sorrendjében jelölik ki őket. Emlékezetes az Újság olvasótábora előtt az a cikksorozat, amelyet a vagyonfelügyelő­­­ségek ügyéről írtunk Márk Sándor ügyvéd el­tűnése után. Akkor felfedtük mindazokat a visszásságokat, amelyek joggal elkeseríthették­­az ügyvédséget, mert az igazságságügyminisz­­ternek ama rendelkezése helyett, hogy a va­­gyonfelügyelőségek a háborító szolgálatiéye­­sítés miatt gyakorlatukban megkárosított fis­kálisoknak juttassanak, más szempontok ér­vényesültek. Kellő befolyással és titokzatos öszeköttetések révén nagy vagyonfelügyelősé­­geket nem a háború rokkant ügyvédei, a harc­téri szolgálatuk miatt klientélájukat vesztett­­ügyvédek között oszlottak ki, hanem vagy igen nagy irodája bankügyészek, nagyvállalatok jogtanácsosai vagy pedig egészen fiatal ügy­védek között. Megtörtént éppen Márk Sándor esetében, hogy a svéd­ Testvérek tízmilliárdos­­kényszeregyezségét annak a fiskálisnak osztot­ták ki, akit a kamara többször fegyelmi bün­tetésekkel sújtott, pedig vagyonfelügyelő csak fedhetlen előéletű ügyvéd lehet. Az Újság­nak a vagyonfelügyelők kijelö­lése körül történt sérelmekről írott cikkei nemcsak az érdekelt ügyvédség sorában keltett nagy feltűnést, hanem illetékes helyen is megtette a kivánt hatást.­­Pesthy Pál igazságügyminiszter a­Z Újság cikkei után magához kérette a Hadviselt Ügy­védek Országos Szövetségének vezetőségét és arra kérte őket, tegyenek előterjesztést, miként lehetne a vagyonfelügyelők kirendelése terén olyan rendszert meghonosítani, hogy ezeket a megbízatásokat valóban az arra rászorul­tak kapják.­­A szövetség vezetői nyomban át is nyúj­tottak egy memorandumot, amellyel az ügy minden részletéig az igazság, a szociális gon­doskodás és a méltányosság nagy szempontjai szerint oldható meg. Pesthy Pál igazságü­gy­­m­iniszter a hadviselt ügyvédeknek négy hét fölött történt előterjesztése után ma vagyonfelügyelők kirendelése ügyé­ben 16.127/1920. I. M. VIll. szám alatt rendeletet adott ki, amellyel szabályozza a vagyonfelügyelők kirendelését és olyan kívánságokat is honorál, amelyeket az ügyvédi kamara tíz éven keresztül való kérvényezéssel sem tudott elérni. Az új rendelet értelmében a kirendelésekben csak hadviselt ügyvédek részesülhetnek, akikről a kamarának sürgősen, hiteles okmányok felmutatása alapján, jegyzé­ket kell készíteni. A hadviselt ügyvédek három kategóriába so­­rozandók. Az elsőbe kerülnek a volt hadifoglyok és rokkantak, a legutóbbi rokkantszemlék orvosi megállapításai alapján, a máso­dikba a frontkatona-ügyvédek és a har­madikba az egyéb háborító szolgálatot teljesítettek. A három kategóriába osztott ügyvédek kije­lölésénél még figyelemmel kell lennie a bíróság­nak a reáutaltságra és a kamarai bejegy­zés sorrendjére. Eszerint tehát csak az öregebb ügyvédek ki­elégítése után kerülhet sor a háborút járt fiatalabb fiskálisokra. A miniszter fedeletéről értesülve, a buda­pesti ügyvédi kamara vezetősége már ma el­rendelte, hogy a hadviselt ügyvédekről szóló jegyzéknek elkészítéséhez fogjanak hozzá. A jegyzék összeállításának munkájához a ka­mara vezetősége meghívta a Hadviselt Ügy­védek Szövetségének vezetőit, akiknek már régebben összegyűjtötték az ügyvédségre vo­natkozó háborús adatokat. Az új jegyzék el­készülte már csak napok kérdése, úgy hogy a bíróságok már a jövő héten megkapják és kiküszöbölődnek az ügyvédséget elke­serítő visszásságok. Az igazságügyminiszter ma kiadott rende­letének hatása felől kérdést intéztünk Mé­szöly Imre dr.-hoz, a Hadviselt Ügyvédek Szövetségének főtitkárához, aki a következő­ket mondotta: — Az igazságügyminiszter úr új rendelete teljes megnyugvást kelt a hadviselt ügyvédek körében. Pesthy Pál igazságügyminiszter úr őszinte megértéssel és nemes jóindulattal mél­tányolta mindazokat a szempontokat, ame­lyeket a hadviselt ügyvédek kifejezésre juttat­tak s amelyek jogosak és méltányosak azok­kal szemben, kik négy-öt évet irodájuktól tá­vol, hadiszolgálatban töltöttek s most rokkan­ton vagy rongált idegzettel küzdenek a létért. A rendeletben lefektetett két főelv: a reáutalt­­ság és a kamarai bejegyzés sorrendjének al­kalmazása egyébként az ügyvédi kamara év­tizedes kívánsága. Ennek a rendszernek ke­retén belül teljesen szabadon érvényesülhet a bírói függetlenség, melynek legnagyobb tisz­telői a hadviselt ügyvédek, kik a jogért, igaz­ságért s a magyar haza nagyságáért küzdöttek a harctéren. Ebből az alkalomból engedje meg, hogy a szövetség nevében őszinte kö­szönetet mondjak az Ujság­nak a hadviselt ügyvédek törekvéseinek lelkes támogatásáért, térnek haza az orosz művészek és művésznők­. Amikor meglátják Baklanovot, csillogó szemmel sietnek feléje valamennyien, szótlanul megszorít­ják a kezét, azután leülnek az asztalához é­s mindegyiknek van egynéhány szava hozzá. Baklanov asztala rövidesen az érdeklődés kö­­zéppontjába kerül. — Beteg vagyok — mondja —, már hónapok óta nagy fájdalmaim vannak. Az előzmény hab mérgezés, amit minden valószínűség szerint akkor kaptam, amikor februárban hazatértem Ameriká­ból. A hajón nem volt semmi bajom, de mihelyt szárazföldre léptem, rettenetes görcsök jelentkez­tek. Megijedtem és Párisban azonnal megvizsgál­tattam magam egy híres orvostanárral, mert a szenvedéseim nem szűntek meg. Voltam Olaszor­szágban, de nem lettem jobban. Pestre jöttem,­ mert már a külföldön hallottam Rosenthal pro­fesszorról, akivel mindenáron meg akartam ma­gam vizsgáltatni, hogy pontos diagnózist kapjak végre valahára magamról. Baklanov felesége — egy orosz bárónő — Ví­­ruboffal van elfoglalva, de azért férjének minden egyes szavára figyel és közbe is szól: — Ha a professzor azt állapította volna meg, hogy a férjem beteg — azonnal elutaztunk volna Budapestről és a hétfői fellépésből sem lett volna semmi. Miután azonban nyolc napig kell várni a diagnózisra, nincs semmi akadálya annak, hogy az uram énekeljen. Amerikai élményekről beszélgetünk ezután Baklanovval, aki a télen a chicagói nagyoperá­ban énekelt a világ leghíresebb művészeiből álló együttessel. Nagyon el van ragadtatva Chicagótól, sokkal jobban tetszik neki, mint­­Newyork. Azt mondja, hogy szédítő arányokban fejlődik. Meg­esik, hogy egész utcák tűnnek el egyik hétről a másikra, de csak azért, hogy sokkal hatalmasabb felhőkarcolókat építsenek az elpusztított házak helyér­e. Műsorán néhány modern francia zene­szerző is szerepel újabban, így elsősorban Ravel, akinek egy bűbájos és nagyon pikáns operájá­ban aratott tomboló sikereket az Óceánon túl. Baklanov budapesti fellépése után Miskolcon és Szegeden is énekelni fog. Alig várja már, hogy Miskolcon legyen, mert itt vásárolni akar magá­nak egy hordó tokaji bort, amiért őszintén lel­kesedik súlyos gyomorbaja ellenére. Reméli, hogy az orvosprofesszor a tokaji bort orvosságszámba fogja venni. (v. gy.) Baklanov elsősorban a gyomorbaja miatt jön Budapestre. Nyolc napig ittmarad, mert csak akkorra állapítják meg a pontos diagnózist Baklanovra nehezen fognak ráismerni azok, akik régebben látták ezt a nagyszerű művészt. Tavaly, amikor az ősz elején utoljára itt, járt, még tekintélyes emberpointje volt, m­ost,karcsú lett és sápadt lett az arca nagyon. A jókedve is mintha elhagyta volna egy idő óta. Baklanov beteg. Tulajdonképpen ennek köszönhetjük, hogy hétfőn ismét gyö­nyörködhetünk felséges bari­tonjában. A Britannia-szálló halljában csupa halkszavu, csöndes ember sürög-forog mostanság. Oroszok. A moszkvai művészszínház tagjai. A művészet igazi aszkétái. Nem érintkeznek senkivel sem egy­máson kívü­l. Az egyik öröme a másik öröme, az egyik szomorúsága a másik bánata. Baklanov feleségének és Virubojnak, az orosz­ társulat egyik legszimpatikusabb tagjának, a társaságában van. Beszélgetnek. Két óra felé jár az idő, egymásután Műtárgyak eladása Szombaton, vasárnap és hétfőn a Szinházi Biot boltjában. Erzsébet-körulSti magángyűjtemény kiárusítása: Olajfestmények: Mednyánszky, Hippi-Rónay, Iványi-Grim­­­wald, Katona, Székely Bertalan stb. stb. Iparművészeti tárgyak, porcellánok, perzsaszőnyegek

Next