Ujság, 1926. szeptember (2. évfolyam, 197-221. szám)

1926-09-01 / 197. szám

SZERDA, 1926 SZEPTEMBER 1 ÚJSÁG MILYENEK LESZNEK A PENGŐ­ BANKJE­GYE AZ ÖT-, TÍZ-, HÚSZ- ÉS ÖTVEN PENGŐSÖKÉ ! MÁR KINYOMTATTÁK S A LEGKÖZELEBBI JÖVŐBEN FORGALO­MBA HOZHATJÁK — A NAGYOBB ÉRTÉKÜEKNEK MÉG CSAK A SZÍNÉT SEM ÁLLAPÍ­TOTTÁK MEG — AZ UJ BANKJEGYEK RAJZBAN, NYOMTATÁSBAN, SŐT PAPIROSOKBAN IS TELJESEN MAGYAROK ! Azt mondjuk, milyenek lesznek, pedig egy ré­­­szük az első kibocsátásnak teljes mennyiségében ki vannak nyomtatva s várják, hogy a Nemzeti Bank pénztárain át forgalomba ke­rüljenek. Egy részüket, a nagyobb értékjegyeket, még csak most fogják nyomtatni a Markó­ utcai pénzjegynyomdá­ban. Rajzukat Helbing Ferenc iparművészeti isko­lai tanár készítette, ugyanaz, ki körülbelül hu­szonöt éve minden papírpénz- és bélyeg-tervpályá­zatnál vagy első díjat nyert, vagy megbízást. Mióta az új bankjegyek kibocsátása aktuálissá vált, külön művészeti bizottság irányítja a terve­zést s ugyanez a bizottság ügyel fel a kivitelre is.­­Vagyis: elbírálja a művészi terveket s az is gond­jai közé tartozik, hogy a reprodukció tökéletes legyen. A bankjegynyomásnál ez nem kisebb fon­tosságú érdek az előbbinél, mert minél tökélete­sebb a technikai munka, annál nehezebb hamisí­tani a bankjegyet. A művészeti bizottság tagjai: Petrovics Elek, a Szépművészeti Múzeum igazga­tója, Ly­ka Károly a Képzőművészeti Főiskola ta­nára, Nadler Róbert festőművész, Czakó Elemér államtitkár, az egyetemi nyomda főigazgatója és Isoth Miksa iparművész. A bankjegyeknek általában két főtípusa van forgalomban: az amerikai és a francia, más szóval a dollár- és a franktípus. Ez utóbb említett típus­ban inkább a figurális kompozíciónak van sze­repe, a dollártípus pedig inkább gyakorlati fogá­sokat tart szem előtt, amennyiben a szerinte ké­szült bankjegy könnyen felismerhető, nehezen hamisítható, számokra és feliratokra helyez súlyt, nem pedig a színhatásokra. Az új magyar bankjgy megtervezése és elő­­állításs inkább a dollár­elveken nyugszik, for­mája is hosszúkás, mint a dollárbankjegy, amellett szerencsésen egyesíti a művészi elveket is, helyet biztosít a magyarság repre­zentatív személyi és tárgyi ábrázolásainak. Az új bankjegyek első oldalán a magyarság sze­mélyi reprezentánsai, hátoldalukon a magyar kul­túra emlékei tűnnek szembe. Az ötpengős bank­jegy első oldalát Kossuth Lajos, a tízpengősét Deák Ferenc, a húszpengősét Széchenyi István, az ötvenesét II. Rákóczi Ferenc, a százasét Má­tyás király, az ezresét pedig Szent László király arcké­pe (ez utóbbinak a győri székesegyházban levő ezüsthenmája szerint) fogja díszíteni. Az ötpengős hátoldalán a Halászbástya, a tízpengő­­sén a parlamenti palota, a húszpengősén a Lánc­híd, az ötvenesén Mészölynek a Szépművészeti Múzeumban levő Balatoni tája, hogy a magyar kultúra tájrajzilag is képviselve legyen, a szá­zason a királyi vár. A rajzok rézmetszetben készülnek, de a tech­nikának ez a módja egyelőre csak a nagyobb ér­tékű bankjegyeken szerepel, a kisebb értékűek egyelőre gumminyomással készülnek, mert gyor­san és nagy tömegben van szükség reájuk, de ezeknek eredetijeik is rézmetszetben készülnek. Minden bankjegyen a rézmetszet-rajz alá egy-egy szinben úgynevezett védő­ alapnyomatot­ alkal­maznak, hogy a bankjegyet rajz, vagy fototech­nika útján minél nehezebben lehessen hamisítani. Ez a védőalnyomat egyúttal megadja a bankjegy szinbeli karakterét is. Az ötpengősnek barna, a tízesnek zöld, a húszasnak kék, az ötvenesnek lilás lesz a vezető szinakkordja. Ezek a kisebb értékjegyek (5 pengőstől 59 pengősig) már készen is vannak s a legkö­zelebbi jövőben forgalomba hozhatók. A nagyobb értékűek rajzát is elfogadták már, csak a szinpróbák folynak még s ezeket is a mű­vészi bizottság lesz hivatva jóváhagyni. A bankjegyeknek nemcsak művészi része és nyomdai előállítása, hanem papirosa is magyar. Diósgyőrön készítették hozzájuk a vizjegyes pa­pirost, mely az N. B. betűket, a Nemzeti Bank monogrammját viseli magán. Helbing Ferenc. Negyedmillió lakástalan mellett sok ezer lakás áll üresen Berlinben Évenkint 8­­2.000 lakás épül — A németek sem tudnak lelépést fizetni — A lakásokért havonkint és szobánkint 80—45 márkát kérnek Az állam lehetetlenné teszi az üzérkedést — Máté Rezső előadása a berlini lakásviszonyokról A Magyar Építőmesterek Egyesületében ma este Máté Dezső építész a berlini lakásviszonyok­ról és építkezésekről tartott érdekes előadást. Máté Rezső 25 esztendő óta él Berlinben s ott a legelőkelőbb építészek közé tartozik. Mai elő­adása után az Újság munkatársának számolt be a berlini lakáskérdésről, mely sokban elüt, de igen sokban hasonlít a magyar viszonyokhoz. — Berlinben épp olyan ismert a lakáshiány — mondotta Máté Rezső —, mint nálunk. A német birodalom fővárosában egynegyed millió ember él, akinek nincs lakása. Ez a szám évek folyamán nem hogy fogyna, hanem évről-évre szaporodik, nagyobb lesz. Állandó bevándorlási folyamat van a háború be­fejezése óta Berlinben. Ez a bevándorlás részben német vidékekről, részben pedig a külföldről történik. Ezzel szemben évenként nyolcezer, jó esetben tizenkétezer lakás épül. Ha a német birodalom továbbra is azokon az elveken haladva csinálja lakáspolitikáját, mint eddig, akkor az építkezések sohasem fogják utolérni a lakás­­talanok számát.­­ Berlinben azonban eddig még rosszabb volt a helyzet. Építkezésről beszélni sem lehetett mindaddig, amíg az állam nem törvényesítette a lakásadót. Ha már most ennek az adónak teljes összege csakugyan a lakásépítést szolgálná, úgy lehetne remény arra, hogy kellő mennyiségben felépülnek a lakások. Csakhogy a lakásadónak mindössze egyötödrésze kerül valóban az építési akció céljaira. Pedig az összeg teljes felhasz­nálása megoldhatná a lakásproblémát. Ahogyan azonban ezt az egyötödrészt az állam az épít­kezések céljaira bocsájtja, az mintául szolgál­hatna Magyarországnak, mert ezzel a segítséggel megakadályoz minden üzér­kedést, lehetetlenné tesz minden nyerész­kedést és lehetővé teszi, hogy a lakások valóban ne üzleti célokat szolgáljanak, ha­nem a lakáshiányt enyhítsék. Ha valaki Berlinben házat akar építeni, min­­denképen az államra szorul. Egy állami szerv, a berlini lakáshivatal kapja a házbéradó egyötöd részét. Ugyanez az intézmény vizsgálja felül az összes lakásépítéseket. Ha ezeket a terveket jó­­­nak találja, akkor az építtető kölcsönt kap az államtól. Úgynevezett második kölcsönt, mert az első köl­,­csont az építkezésre a bankoktól kapja. Az ál­lami kölcsön az első három hónapban 1 száza­­lákos kamatot, azontúl pedig 3 százalékot jelent. Csakhogy nem olyan egyszerű ezt a kölcsönt megkapni. Amikor félig áll a ház, bekérik az összes számlákat. Megállapítják abból a ház értékét, ellenőrzik, hogy való­ban nem nyerészkedik-e a vállalkozó és csak akkor adják meg a kölcsönt, ha az elszámo­lások minden tekintetben kielégítők. Ha például valaki magasabb téglaárat számít, akkor kijelentik, hogy ez nincs jól, mert van egy szerv, amelyet szintén az állam állított, az­ olcsón beszerzi az összes építési anyagokat, le­nyomja azoknak árát és rendelkezésre bocsátja az építtetőknek. Aki tehát állami kölcsönt akar, az kénytelen ehhez az állami szervhez fordulni és állami ellenőrzés alatt végeztetni el az épít­kezést. Abból a 8—12.000 lakásból, amely évente felépül, még másként is kiveszi részét az állam. A lakások ötven százalékát egy állami szerv­vel építteti fel, mely önköltségi áron dolgo­zik, az általa készített lakások minden lelé­­pés, építési hozzájárulás nélkül jutnak la­­kástalanoknak. Mert a lelépés Berlinben sem ismeretlen. Szo­bánként 200—1000 márkát kérnek lelépés fejében az uj házaknál s a bérek szobánként és havon­ként 30—45 márkát jelentenek. Berlinben ez óriási összeg, az emberek 90 százaléka nem tudja megfizetni a lelépést és 95 százaléka nehéz mun­kával tudja csak előteremteni a 30—45 márkás szobánkénti és havi béreket. így állt elő, hogy Berlinben ma már eljutottak odáig, hogy ez­rével állanak üresen a lakások. Negyedmillió lakástalan mellett sok ezer üres la­kás igazolja, hogy mindaddig, amíg az építtetők rá nem jönnek arra, hogy nem lehet csak üzleti ésszel gondolkozni, addig nem lehet üzlet a házi­­uralkodás. Különösen Berlinben nem, ahol a há­ború megindulása óta nyolcvan százalékkal emel­kedett az építkezés ára. Ennek a következménye, hogy Berlin is kezdi magára ölteni a kertváros­i jelleget. Mindinkább tért hódít egy új típus, az olcsó és kis házak típusa. Kertecske közepén, kétszobás kis ház, a technika minden vívmányával felsze­relve, ízlésesen, hatásosan összeállítva, beépített bútorokkal, 5000 márka. Ez most a berliniek ál­ma, mindenki ilyesmire vágyik s akinek ez az 5000 márka nem hiányzik, az építtet is magának. f 1ARD1GRAS H mii Mimiin S •iiiiiiiiiuimiiiiiiimiiiiiiiuiiiiuiiáiiuiiiuuiiuiiiimiiiuiiimuiiiiiiiiiiiiu IRTA U GASTON LEROUX (46) Supia nyakig belemerült az írásaiba. Tulajdon­képpen pedig nem dolgozott, hanem, mint mondani szokás, a „máját ette“. Az a kötnivaló Titin megint rettegésben tartotta az egész családot. Egyszerre odakinn megszólal a csengő és a szo­bába hallatszott a szobalány visítása: — Antoinette kisasszony! Csakugyan ő volt, megjelent, még­pedig Titin barátunk kíséretében! A család felugrált, mind elébeszaladtak, és el­képedve meredtek a kislányra. Nem a menyasszonyi ruhájában jött meg, hanem a festői nizzai viseletben, amit eldugott völgyek mélyén, rejtett falvakban az igazi nizzai szépségek viselnek. A viruló délfrancia lányok, akiket nem a Bella Nissa divatosztálya ruház. — Én vagyok, mit bámultok, nem ismertek meg? Csak nem hittétek, hogy a menyasszonyi ruhámban kocsizom haza? — Hová tetted, mit csináltál a ruháddal? — kér­dezte azonnal Lupiáné. — Odaadtam ajándékba Hardigrasnak.­­— Hardigras olyan ruhát adott neki, amilyet tudott — szólt közbe Titin. — A ruhatára nem kis­asszonyoknak való, hiszen tudják ... — Parasztlánynak vagy hercegnőnek, minden­képpen ennivaló — bókolt Hippotaché, aki a kislányt majd elnyelte szemmel. — Gyere be velem! — parancsolta Lupia és nyi­totta a szobája ajtaját. Senki csókkal, öleléssel nem üdvözölte Toinettát. Vissza is fordult Titin felé: — Ugy­e megmondtam? Ugy­e mondtam, hogy csak terhükre leszek? Pedig a terhükre vagyok már, hátha visszafordulnánk Hardigrashoz, Titin? Hippotadé odarohant Toinettához és forrón meg­csókolta a kezét. — Az istenért, csak nem a halálomat akarja, Antoinette? — Megtiltom, hogy Antoinettenek szólítson, nem vagyok még a felesége, jegyezze meg! — Gyere be velem! — ismételte erélyesen Lupia úr és egy kicsit meglökte a lány karját. — Hja, hogyha gorombáskodik velem! — felelte a kislány furcsán, komikusan, fenyegetően. Erre Titin is megszólalt. A legbékésebb, legszelí­debb hangján: — Nem illik erőszakoskodni, Lupia úr!... Megengedi, hogy én is bemehessek a kisasszonnyal. Lupia úr, annál inkább, mert pár szónyi üzenetet is hoztam, de fontos üzenetet: Hardigrastól! Most, hogy Antoinettet visszakapta, Supia úr nem volt már az a békülékeny, engesztelődésre készséggel hajlandó ember, mint a rendőrfőnök szobájában. Volt bizonyos, hogy az önkéntes vallomását is meg­bánta. Olyan ellenfél volt Supia úr, aki nem érti, hogy lehet engedni kényszer nélkül is és hogy a jóérzés, az emberiesség érzése visszafoghatja sokszor a már­­már ütésre emelt kezet. Titinben most már csak a legyőzött ellenfelet látta. Meg volt győződve róla, hogy nem adta volna ki Antoinettet a megtorlástól való félelme nélkül. Azt is elfelejtette, hogy Titin önként mondott le a büntetlensége zálogáról. Lupia ur Titin­ben megint csak a vakmerő leányszöktetőt, fényes üzleti kombinációja meghiusítóját látta... — Titin úr — mondta a legszárazabb, legkelle­metlenebb hangján —, megérti, hogy a történtek után egyáltalában nem tartóztatjuk. Azt is csodáljuk, hogy a történtek után volt bátorsága a megjelenésével meg­tisztelni! — Teljesen érthetetlennek tartom! — sietett a csodálkozásban osztozni Hippotaclé. — Kedves herceg, engedje, hogy most már én mondjam el a véleményemet, ha már ez az úr fel­merészkedett idáig. Titin úr, vegye tudomásul, ha igazán érzett valamikor barátságot a gyámleányom iránt, ez a szégyenletes tette álmában sem juthatott volna eszébe! ön a hibáját, amennyire lehetett, jóvá­tette, mert hiszen Visszahozta körünkbe Agagnose kisasszonyt, de nem teheti jóvá, hogy hallatlanul ár­tott neki, mert a történtek után, ha a herceg nagy­lelkűségét nem ismernék, nem tudom, meddig keres­hetne, amíg találna valakit, aki elvenné! — Erre ne legyen gondja, keresztapa! Nincs már szükségem senkire, aki elvegyen — felelte Toinera­­ és hanyagul végigdőlt egy széken.­­ A herceg kétségbeesett mozdulatot tett, Lupia pe­dig tajtékozva rohant a kislánynak. — Elhallgatsz rögtön, szerencstelen! Kis oktalan vagy és tulajdonképen megérdemelted, ami történt. —• Lehet — felelte egykedvűen a „bájos Antoi­­nette“ —, azért még sincs már kedvem férjhez menni. — Én pedig azt mondom, hogy igenis, férjhez­­megy! — üvöltötte Lupia. — Elég volt mostanig a bolondér­iáidból! Nem vállalom tovább a felelősséget, hogy itt tartsalak a házamban .. .— Hagyott volna ott, ahol voltam!... — Nem szeret már, istenem, nem szeret! ■—• só­hajtotta kétségbeesetten a herceg. Amire Antoinette­­ből kitört a feltartóztathatatlan nevetés: — Úristen, ez még azt hiszi, hogy valamikor sze­rettem! Mit szólsz már ehhez, Titin? Titin szerényen leült egy karosszékbe, amivel egyáltalában nem kínálták. — Csak annyit mondok, hogy nekem semmi okom megsértődni, az egész Hardigras dolga, intéz­s­zék el vele, ha akarják. És annyit mondok, hogy ne­kem eszem ágába sem jut ide feljönni, ha nem hozok véletlenül üzenetet, ugyancsak az említettem Hardi­grastól. Az üzenetet átadom, utána pedig megyek is, mert cseppet sem lélekemelő idegennek résztvenni az ilyen megható családi jelenetben. Lupia megölte volna a tekintetével. Ennyi nyu­galom kihozta a sodrából. Nem tudta tovább türtőz­tetni magát. — Takarodj innen! Takarodj!­­— kiáltotta. — A Hardigrasodnak pedig mondd meg, hogy nem va­gyok kiváncsi az üzenetére, de ha jelentkezni merne még egyszer, elbánok vele, elbánok! Kidobom innen, hogy a lába nem éri a földet! És ne kerüljön soha a szemem elé a gyűlöletes képe, amely sokkal jobban hasonlít a tiedre, semhogy mással össze lehetne téveszteni, mert én izgalmat nem ismerek, én könyör­telenül odaállítom a bírái elé, hogy egyszer és min­denkorra véget vessenek a gyalázatos merényleteinek.­­Megértetted, Titin?! — Nem vagyok süket, Lupia úr — felelte Titin nyugodtan és csendesen ment az ajtó felé. — Át fo­gom neki adni pontosan az üzenetet. Addig — örül­tem a szerencsének Lupia úr és a viszontlátásra! -- Titin! — kiáltotta Antoinette, akit Lupia vas­­erővel tartott a helyén —, add át Hardigras úrnak az üdvözletemet! «—.Meglesz, Toinetta! 3

Next