Ujság, 1926. szeptember (2. évfolyam, 197-221. szám)
1926-09-01 / 197. szám
SZERDA, 1926 SZEPTEMBER 1 ÚJSÁG MILYENEK LESZNEK A PENGŐ BANKJEGYE AZ ÖT-, TÍZ-, HÚSZ- ÉS ÖTVEN PENGŐSÖKÉ ! MÁR KINYOMTATTÁK S A LEGKÖZELEBBI JÖVŐBEN FORGALOMBA HOZHATJÁK — A NAGYOBB ÉRTÉKÜEKNEK MÉG CSAK A SZÍNÉT SEM ÁLLAPÍTOTTÁK MEG — AZ UJ BANKJEGYEK RAJZBAN, NYOMTATÁSBAN, SŐT PAPIROSOKBAN IS TELJESEN MAGYAROK ! Azt mondjuk, milyenek lesznek, pedig egy részük az első kibocsátásnak teljes mennyiségében ki vannak nyomtatva s várják, hogy a Nemzeti Bank pénztárain át forgalomba kerüljenek. Egy részüket, a nagyobb értékjegyeket, még csak most fogják nyomtatni a Markó utcai pénzjegynyomdában. Rajzukat Helbing Ferenc iparművészeti iskolai tanár készítette, ugyanaz, ki körülbelül huszonöt éve minden papírpénz- és bélyeg-tervpályázatnál vagy első díjat nyert, vagy megbízást. Mióta az új bankjegyek kibocsátása aktuálissá vált, külön művészeti bizottság irányítja a tervezést s ugyanez a bizottság ügyel fel a kivitelre is.Vagyis: elbírálja a művészi terveket s az is gondjai közé tartozik, hogy a reprodukció tökéletes legyen. A bankjegynyomásnál ez nem kisebb fontosságú érdek az előbbinél, mert minél tökéletesebb a technikai munka, annál nehezebb hamisítani a bankjegyet. A művészeti bizottság tagjai: Petrovics Elek, a Szépművészeti Múzeum igazgatója, Lyka Károly a Képzőművészeti Főiskola tanára, Nadler Róbert festőművész, Czakó Elemér államtitkár, az egyetemi nyomda főigazgatója és Isoth Miksa iparművész. A bankjegyeknek általában két főtípusa van forgalomban: az amerikai és a francia, más szóval a dollár- és a franktípus. Ez utóbb említett típusban inkább a figurális kompozíciónak van szerepe, a dollártípus pedig inkább gyakorlati fogásokat tart szem előtt, amennyiben a szerinte készült bankjegy könnyen felismerhető, nehezen hamisítható, számokra és feliratokra helyez súlyt, nem pedig a színhatásokra. Az új magyar bankjgy megtervezése és előállításs inkább a dollárelveken nyugszik, formája is hosszúkás, mint a dollárbankjegy, amellett szerencsésen egyesíti a művészi elveket is, helyet biztosít a magyarság reprezentatív személyi és tárgyi ábrázolásainak. Az új bankjegyek első oldalán a magyarság személyi reprezentánsai, hátoldalukon a magyar kultúra emlékei tűnnek szembe. Az ötpengős bankjegy első oldalát Kossuth Lajos, a tízpengősét Deák Ferenc, a húszpengősét Széchenyi István, az ötvenesét II. Rákóczi Ferenc, a százasét Mátyás király, az ezresét pedig Szent László király arcképe (ez utóbbinak a győri székesegyházban levő ezüsthenmája szerint) fogja díszíteni. Az ötpengős hátoldalán a Halászbástya, a tízpengősén a parlamenti palota, a húszpengősén a Lánchíd, az ötvenesén Mészölynek a Szépművészeti Múzeumban levő Balatoni tája, hogy a magyar kultúra tájrajzilag is képviselve legyen, a százason a királyi vár. A rajzok rézmetszetben készülnek, de a technikának ez a módja egyelőre csak a nagyobb értékű bankjegyeken szerepel, a kisebb értékűek egyelőre gumminyomással készülnek, mert gyorsan és nagy tömegben van szükség reájuk, de ezeknek eredetijeik is rézmetszetben készülnek. Minden bankjegyen a rézmetszet-rajz alá egy-egy szinben úgynevezett védő alapnyomatot alkalmaznak, hogy a bankjegyet rajz, vagy fototechnika útján minél nehezebben lehessen hamisítani. Ez a védőalnyomat egyúttal megadja a bankjegy szinbeli karakterét is. Az ötpengősnek barna, a tízesnek zöld, a húszasnak kék, az ötvenesnek lilás lesz a vezető szinakkordja. Ezek a kisebb értékjegyek (5 pengőstől 59 pengősig) már készen is vannak s a legközelebbi jövőben forgalomba hozhatók. A nagyobb értékűek rajzát is elfogadták már, csak a szinpróbák folynak még s ezeket is a művészi bizottság lesz hivatva jóváhagyni. A bankjegyeknek nemcsak művészi része és nyomdai előállítása, hanem papirosa is magyar. Diósgyőrön készítették hozzájuk a vizjegyes papirost, mely az N. B. betűket, a Nemzeti Bank monogrammját viseli magán. Helbing Ferenc. Negyedmillió lakástalan mellett sok ezer lakás áll üresen Berlinben Évenkint 82.000 lakás épül — A németek sem tudnak lelépést fizetni — A lakásokért havonkint és szobánkint 80—45 márkát kérnek Az állam lehetetlenné teszi az üzérkedést — Máté Rezső előadása a berlini lakásviszonyokról A Magyar Építőmesterek Egyesületében ma este Máté Dezső építész a berlini lakásviszonyokról és építkezésekről tartott érdekes előadást. Máté Rezső 25 esztendő óta él Berlinben s ott a legelőkelőbb építészek közé tartozik. Mai előadása után az Újság munkatársának számolt be a berlini lakáskérdésről, mely sokban elüt, de igen sokban hasonlít a magyar viszonyokhoz. — Berlinben épp olyan ismert a lakáshiány — mondotta Máté Rezső —, mint nálunk. A német birodalom fővárosában egynegyed millió ember él, akinek nincs lakása. Ez a szám évek folyamán nem hogy fogyna, hanem évről-évre szaporodik, nagyobb lesz. Állandó bevándorlási folyamat van a háború befejezése óta Berlinben. Ez a bevándorlás részben német vidékekről, részben pedig a külföldről történik. Ezzel szemben évenként nyolcezer, jó esetben tizenkétezer lakás épül. Ha a német birodalom továbbra is azokon az elveken haladva csinálja lakáspolitikáját, mint eddig, akkor az építkezések sohasem fogják utolérni a lakástalanok számát. Berlinben azonban eddig még rosszabb volt a helyzet. Építkezésről beszélni sem lehetett mindaddig, amíg az állam nem törvényesítette a lakásadót. Ha már most ennek az adónak teljes összege csakugyan a lakásépítést szolgálná, úgy lehetne remény arra, hogy kellő mennyiségben felépülnek a lakások. Csakhogy a lakásadónak mindössze egyötödrésze kerül valóban az építési akció céljaira. Pedig az összeg teljes felhasználása megoldhatná a lakásproblémát. Ahogyan azonban ezt az egyötödrészt az állam az építkezések céljaira bocsájtja, az mintául szolgálhatna Magyarországnak, mert ezzel a segítséggel megakadályoz minden üzérkedést, lehetetlenné tesz minden nyerészkedést és lehetővé teszi, hogy a lakások valóban ne üzleti célokat szolgáljanak, hanem a lakáshiányt enyhítsék. Ha valaki Berlinben házat akar építeni, mindenképen az államra szorul. Egy állami szerv, a berlini lakáshivatal kapja a házbéradó egyötöd részét. Ugyanez az intézmény vizsgálja felül az összes lakásépítéseket. Ha ezeket a terveket jónak találja, akkor az építtető kölcsönt kap az államtól. Úgynevezett második kölcsönt, mert az első köl,csont az építkezésre a bankoktól kapja. Az állami kölcsön az első három hónapban 1 százalákos kamatot, azontúl pedig 3 százalékot jelent. Csakhogy nem olyan egyszerű ezt a kölcsönt megkapni. Amikor félig áll a ház, bekérik az összes számlákat. Megállapítják abból a ház értékét, ellenőrzik, hogy valóban nem nyerészkedik-e a vállalkozó és csak akkor adják meg a kölcsönt, ha az elszámolások minden tekintetben kielégítők. Ha például valaki magasabb téglaárat számít, akkor kijelentik, hogy ez nincs jól, mert van egy szerv, amelyet szintén az állam állított, az olcsón beszerzi az összes építési anyagokat, lenyomja azoknak árát és rendelkezésre bocsátja az építtetőknek. Aki tehát állami kölcsönt akar, az kénytelen ehhez az állami szervhez fordulni és állami ellenőrzés alatt végeztetni el az építkezést. Abból a 8—12.000 lakásból, amely évente felépül, még másként is kiveszi részét az állam. A lakások ötven százalékát egy állami szervvel építteti fel, mely önköltségi áron dolgozik, az általa készített lakások minden lelépés, építési hozzájárulás nélkül jutnak lakástalanoknak. Mert a lelépés Berlinben sem ismeretlen. Szobánként 200—1000 márkát kérnek lelépés fejében az uj házaknál s a bérek szobánként és havonként 30—45 márkát jelentenek. Berlinben ez óriási összeg, az emberek 90 százaléka nem tudja megfizetni a lelépést és 95 százaléka nehéz munkával tudja csak előteremteni a 30—45 márkás szobánkénti és havi béreket. így állt elő, hogy Berlinben ma már eljutottak odáig, hogy ezrével állanak üresen a lakások. Negyedmillió lakástalan mellett sok ezer üres lakás igazolja, hogy mindaddig, amíg az építtetők rá nem jönnek arra, hogy nem lehet csak üzleti ésszel gondolkozni, addig nem lehet üzlet a háziuralkodás. Különösen Berlinben nem, ahol a háború megindulása óta nyolcvan százalékkal emelkedett az építkezés ára. Ennek a következménye, hogy Berlin is kezdi magára ölteni a kertvárosi jelleget. Mindinkább tért hódít egy új típus, az olcsó és kis házak típusa. Kertecske közepén, kétszobás kis ház, a technika minden vívmányával felszerelve, ízlésesen, hatásosan összeállítva, beépített bútorokkal, 5000 márka. Ez most a berliniek álma, mindenki ilyesmire vágyik s akinek ez az 5000 márka nem hiányzik, az építtet is magának. f 1ARD1GRAS H mii Mimiin S •iiiiiiiiiuimiiiiiiimiiiiiiiuiiiiuiiáiiuiiiuuiiuiiiimiiiuiiimuiiiiiiiiiiiiu IRTA U GASTON LEROUX (46) Supia nyakig belemerült az írásaiba. Tulajdonképpen pedig nem dolgozott, hanem, mint mondani szokás, a „máját ette“. Az a kötnivaló Titin megint rettegésben tartotta az egész családot. Egyszerre odakinn megszólal a csengő és a szobába hallatszott a szobalány visítása: — Antoinette kisasszony! Csakugyan ő volt, megjelent, mégpedig Titin barátunk kíséretében! A család felugrált, mind elébeszaladtak, és elképedve meredtek a kislányra. Nem a menyasszonyi ruhájában jött meg, hanem a festői nizzai viseletben, amit eldugott völgyek mélyén, rejtett falvakban az igazi nizzai szépségek viselnek. A viruló délfrancia lányok, akiket nem a Bella Nissa divatosztálya ruház. — Én vagyok, mit bámultok, nem ismertek meg? Csak nem hittétek, hogy a menyasszonyi ruhámban kocsizom haza? — Hová tetted, mit csináltál a ruháddal? — kérdezte azonnal Lupiáné. — Odaadtam ajándékba Hardigrasnak.— Hardigras olyan ruhát adott neki, amilyet tudott — szólt közbe Titin. — A ruhatára nem kisasszonyoknak való, hiszen tudják ... — Parasztlánynak vagy hercegnőnek, mindenképpen ennivaló — bókolt Hippotaché, aki a kislányt majd elnyelte szemmel. — Gyere be velem! — parancsolta Lupia és nyitotta a szobája ajtaját. Senki csókkal, öleléssel nem üdvözölte Toinettát. Vissza is fordult Titin felé: — Ugye megmondtam? Ugye mondtam, hogy csak terhükre leszek? Pedig a terhükre vagyok már, hátha visszafordulnánk Hardigrashoz, Titin? Hippotadé odarohant Toinettához és forrón megcsókolta a kezét. — Az istenért, csak nem a halálomat akarja, Antoinette? — Megtiltom, hogy Antoinettenek szólítson, nem vagyok még a felesége, jegyezze meg! — Gyere be velem! — ismételte erélyesen Lupia úr és egy kicsit meglökte a lány karját. — Hja, hogyha gorombáskodik velem! — felelte a kislány furcsán, komikusan, fenyegetően. Erre Titin is megszólalt. A legbékésebb, legszelídebb hangján: — Nem illik erőszakoskodni, Lupia úr!... Megengedi, hogy én is bemehessek a kisasszonnyal. Lupia úr, annál inkább, mert pár szónyi üzenetet is hoztam, de fontos üzenetet: Hardigrastól! Most, hogy Antoinettet visszakapta, Supia úr nem volt már az a békülékeny, engesztelődésre készséggel hajlandó ember, mint a rendőrfőnök szobájában. Volt bizonyos, hogy az önkéntes vallomását is megbánta. Olyan ellenfél volt Supia úr, aki nem érti, hogy lehet engedni kényszer nélkül is és hogy a jóérzés, az emberiesség érzése visszafoghatja sokszor a mármár ütésre emelt kezet. Titinben most már csak a legyőzött ellenfelet látta. Meg volt győződve róla, hogy nem adta volna ki Antoinettet a megtorlástól való félelme nélkül. Azt is elfelejtette, hogy Titin önként mondott le a büntetlensége zálogáról. Lupia ur Titinben megint csak a vakmerő leányszöktetőt, fényes üzleti kombinációja meghiusítóját látta... — Titin úr — mondta a legszárazabb, legkellemetlenebb hangján —, megérti, hogy a történtek után egyáltalában nem tartóztatjuk. Azt is csodáljuk, hogy a történtek után volt bátorsága a megjelenésével megtisztelni! — Teljesen érthetetlennek tartom! — sietett a csodálkozásban osztozni Hippotaclé. — Kedves herceg, engedje, hogy most már én mondjam el a véleményemet, ha már ez az úr felmerészkedett idáig. Titin úr, vegye tudomásul, ha igazán érzett valamikor barátságot a gyámleányom iránt, ez a szégyenletes tette álmában sem juthatott volna eszébe! ön a hibáját, amennyire lehetett, jóvátette, mert hiszen Visszahozta körünkbe Agagnose kisasszonyt, de nem teheti jóvá, hogy hallatlanul ártott neki, mert a történtek után, ha a herceg nagylelkűségét nem ismernék, nem tudom, meddig kereshetne, amíg találna valakit, aki elvenné! — Erre ne legyen gondja, keresztapa! Nincs már szükségem senkire, aki elvegyen — felelte Toinera és hanyagul végigdőlt egy széken. A herceg kétségbeesett mozdulatot tett, Lupia pedig tajtékozva rohant a kislánynak. — Elhallgatsz rögtön, szerencstelen! Kis oktalan vagy és tulajdonképen megérdemelted, ami történt. —• Lehet — felelte egykedvűen a „bájos Antoinette“ —, azért még sincs már kedvem férjhez menni. — Én pedig azt mondom, hogy igenis, férjhezmegy! — üvöltötte Lupia. — Elég volt mostanig a bolondériáidból! Nem vállalom tovább a felelősséget, hogy itt tartsalak a házamban .. .— Hagyott volna ott, ahol voltam!... — Nem szeret már, istenem, nem szeret! ■—• sóhajtotta kétségbeesetten a herceg. Amire Antoinetteből kitört a feltartóztathatatlan nevetés: — Úristen, ez még azt hiszi, hogy valamikor szerettem! Mit szólsz már ehhez, Titin? Titin szerényen leült egy karosszékbe, amivel egyáltalában nem kínálták. — Csak annyit mondok, hogy nekem semmi okom megsértődni, az egész Hardigras dolga, intézszék el vele, ha akarják. És annyit mondok, hogy nekem eszem ágába sem jut ide feljönni, ha nem hozok véletlenül üzenetet, ugyancsak az említettem Hardigrastól. Az üzenetet átadom, utána pedig megyek is, mert cseppet sem lélekemelő idegennek résztvenni az ilyen megható családi jelenetben. Lupia megölte volna a tekintetével. Ennyi nyugalom kihozta a sodrából. Nem tudta tovább türtőztetni magát. — Takarodj innen! Takarodj!— kiáltotta. — A Hardigrasodnak pedig mondd meg, hogy nem vagyok kiváncsi az üzenetére, de ha jelentkezni merne még egyszer, elbánok vele, elbánok! Kidobom innen, hogy a lába nem éri a földet! És ne kerüljön soha a szemem elé a gyűlöletes képe, amely sokkal jobban hasonlít a tiedre, semhogy mással össze lehetne téveszteni, mert én izgalmat nem ismerek, én könyörtelenül odaállítom a bírái elé, hogy egyszer és mindenkorra véget vessenek a gyalázatos merényleteinek.Megértetted, Titin?! — Nem vagyok süket, Lupia úr — felelte Titin nyugodtan és csendesen ment az ajtó felé. — Át fogom neki adni pontosan az üzenetet. Addig — örültem a szerencsének Lupia úr és a viszontlátásra! -- Titin! — kiáltotta Antoinette, akit Lupia vaserővel tartott a helyén —, add át Hardigras úrnak az üdvözletemet! «—.Meglesz, Toinetta! 3