Ujság, 1927. május (3. évfolyam, 98-122. szám)
1927-05-01 / 98. szám
„ Wystawa Sztuki Wystawa —kiállítás — Sztuki* művészeti— Wegierskiej , magyar Magyarok Varsóban, magyarok mindenütt... — Varsói levél Irta Herczeg Géza Varsó, április. Ebben az «északi Páris»-ban, ahogy a lengyelek fő- és székvárosukat becézik, annyi minden volna, ami feltűnik, hogy egy cikk lélekzetvételére el se lehet mondani. Feltűnő-e, hogy nekem elsősorban, először, a tizenhatórás utazás után, mindjárt az első negyedórában, a pályaudvartól a hotelig vezető úton, mégis csak, vagy inkább csak, a magyar trikolór tűnt fel, amely a város közepén, egy nagy palota homlokzatán, a főbejárat fölött, a középen, mint díszhelyen, jobbról-balról félakkora piros-fehér lengyel zászlóktól övezve, méltóságteljesen lobog a hideg szélben. Mintha tudná, hogy miről van szó. Arról van szó tudniillik, hogy ez a lobogó nem a zászlók köznapi rendeltetésének céljából lobog, hogy ez a magyar zászló a varsói centrumban nem egy követség exterritoriális jogait hirdeti, nem is valami ünnepnapot jelez, amelynek udvarias tudomásvételét szokták jelenteni a zászlók az idegenben, ez a magyar trikolór egy magyar hódítást jelez. A néhai Höfer-jelentések stílusában: a magyar képzőművészet egy rohamra bevette Varsót... Akárkinek az ötlete volt, igen jó idea ez a kiállítás. Két okból: mert észrevették Lengyelországot Magyarországon és mert észrevétették Lengyelországot Magyarországgal. Minden valószínűség szerint Beliska Sándor magyar követé az érdem, hogy ez a kiállítás létrejött, amint hogy az ő munkájának az eredménye, hogy a kis- és nagy-entente felé valahogy még tapogatódzó, a németekkel szemben határozottan bizalmatlan, az osztrákokkal éppen hogy felmelegedő, de mindenesetre nagy jövőjű és rendkívül erőshitű és akaratú Lengyelország Magyarország felé igaz barátsággal és — ami kevesebbnek hangzik, de lényegesen több — nagy érdeklődéssel fordul. (Kár, hogy Bethlen István gróf tervezett varsói utazását olyan prompt határozottsággal megcáfolták. De nem kár, ha a cáfolat éppen az ellenkezőjét jelenti. Itt úgy vettem észre, pedig alkalmam volt minden valamire való személyiséggel beszélni, hogy nagyon szeretnék, ha a cáfolat tévedett volna. De hagyjuk a politikát, menjünk el inkább a reprezentatív magyar képzőművészeti kiállításra, amely a tavaszi varsói hivatalos tárlat keretében éppen e napokban nyitott meg. A köztársaság elnöke — Professor Ignác Moscicki, akinél való fogadtatásomról legközelebb beszámolok — vállalta a magyar kiállítás fővédnökségét. Mellette lengyel részről Rakowski bíboros-hercegérsek, Zaleski külügyminiszter, Dobrucki kultuszminiszter és magyar részről Klebelsberg Kuno gróf közoktatásügyi miniszter a fővédnökök. A rendező komité elnöke Belitska követ, tagjai a lengyel politikai, irodalmi és művészi világ kitűnőségei és magyar oldalról néhányan, azok, akiknek a nevével mindig találkozunk, ha a magyar művészet külföldi propagálásáról van szó. A piros-fehér-zöld szegélyű, lengyel és francia nyelven írott katalógusban Ybl Ervin miniszteri titkár igen érdekes ismertető cikket írt a magyar művészet fejlődéséről. Érdekes megtudni, hogy a varsói magyar kiállítás, amelyet a Képzőművészeti Tanács rendezett, a 16-ik külföldi reprezentációja a magyar művészetnek a háború óta. A varsói magyar kiállítás propaganda jelentősége mellett egyúttal művészetpolitikai udvariassági aktus is, mert a budapesti Nemzeti Szalonban rendezett lengyel grafikus kiállítást viszonozza. Ami természetesen nem jelenti azt, hogy a magyar főváros viszont ne igyekezzék minél előbb meghívni a lengyel képzőművészeket egy reprezentatív kiállításra, amelyre, hogy éppen elegendő anyaguk és kedvük volna a lengyeleknek, nem is nagyon titkolják. Nem állják meg, hogy kéthárom teremben kóstolóba be ne mutassák mindenképen érdekes és originális műveik egy kis kollekcióját, amely, ha a magyar reprezentatív kiállítás mértékét nem is éri el, dicsőséggel áll meg a tőszomszédságában. A magyar kollekciót rendkívül ízlésesen gruppírozták. Azt hiszem, Déry Béláé az érdem. Munkácsy Mihály vázlata «A falu hőse» című festményhez, ki Krisztusa feje áhitatosan megcsodált remekei a kiállításnak. Mednyánszky László báró két képe közül különösen a « Szomorúság» című magával ragadó és a nagy művészt, mint az ecset igazi költőjét mutatja be. (Szegény Mednyánszky, várjon álmodta-e, amikor őszen, öregen, törődötten, fiatalabban, mint a legfiatalabbak bandukok velünk a háború országútjain, Dublin, Ivangorod körül, várjon sejtette-e, hogy nem is olyan sokára, képei, háborús víziói, a szabad Lengyelország fővárosában, Varsóban kerülnek kiállításra.) A magyar kiállítás állandóan tele van. Szinnyei-Merse Pál parkrészlete előtt megbűvölve állnak a nagy mester szinpompájától elragadtatott lengyelek. Élvezet elnézni, amint betűzik a katalógusban: «Pawel Sziny—nyej—mer—se.» Megtanulják a nevét. Meg Csók István nevét se felejtik el, aki itt feltűnik eredeti szinpazarlásával. Mészöly Géza, Benczúr Gyula vásznait is megcsodálják. Székely Bertalant is megértik. Glatz Oszkár „Vasárnapija, Iványi Grünwald Béla gyönyörű tájképe, Nádler Róbert falusi háza talán a legmagyarosabb vásznak. Különösen Iványi Grünwald falusi hídja varázsol egy darab igazi, hamisítatlan magyar levegőt a messzi idegenbe. Knopp Imre, Nagy Sándor („Anyai csók“), Mészöly Géza, Fényes Adolf, Bosznay István, Perlmutter Izsák, Vaszary János, Déry Béla, Márffy Ödön, Csánky Dénes, Katona Nándor, Udvary Géza, Batthyány Gyula gróf képeit, talán azért, mert reprodukciójuk benne van a katalógusban, beszélte meg a sajtó a legnagyobb részletességgel és nagy elismeréssel. Érdekesek Áldor László képei. A fiatal Batthyány Gyula gróf két vászna, «Az ifjúság tava” és a „Mese», mint két gobelin úgy hatnak, furcsán és originálisan. Hatvany Ferenc báró itt is, mint a bécsi kiállításon, feltűnik finomságával és színelőkelőségével. Hermann Lipót balatoni képe nagyon tehetséges. Gyönyörűek Pentelei Molnár csendéletei; mesterük originalitását messzire hirdetik Rippl-Rónai József képei; hét képpel szerepel a «Ripli». Szőnyi Istvánnak négy képe közül talán a fürdőképe a legszebb. Zádor István hortobágyi rajzai igen kvalitásosak. A szobrászok is szépen képviseltették magukat. Horvai János hat darabbal szerepel, az egyre tehetségesebb, egyre bravúrosabb Kisfaludi-Strobl Zsigmond hat bronzot és egy márványt állított ki. Horthy Miklós kormányzó két bronzprofilja közül Kövesházi Kalmár Elzáé az érdekesebb, Ligeti Miklósé az erőteljesebb. Beck ö. Fülöp, Lux Elek, Teles Ede, Szentgyörgyi István tűnnek még föl. Igen gazdag az iparművészeti kiállítás is. A herendi porcellángyár, Zsolnay pécsi gyárának porcellán- és keramikvázái szép darabok. Vincenty-Löw Ágnes gobelinjei nagyon tetszenek. Az egész kiállításnak magas nívója és nagy művészi becse van és még magasabb politikai és még nagyobb erkölcsi jelentősége. A magyar művészek komoly és kétségkívül igen hasznos és rövidesen eszkomptálható dicsőséget szereztek itt a magyar névnek, amely a külföldön — érdekes és jóleső megfigyelni — a legkeresettebb márka lett és örvendetes, hogy a magyar képzőművészet az élére állt annak a régiónak, amely a külföldön a ma- Külföldi napilapok ..........................................................................iiiiiiiiiimiiimii és folyóíratok árusítása az ÚJSÁG fiókkiadóhivatalában, VII. ker., Erzsébet-körút 43. (Royal-szálló épületben) minden külföldi napilap, hetilap vagy folyóirat kapható! Ugyancsak felveszünk előfizetéseket bármely külföldi lapra Pedagógiai emlék -írta Erdős Renée Egy napon — miután már tizedszer hallottam jóbarátaimtól, hogy «gyöngén» nevelem a gyermekeimet, mint aféle művész, túlsokat gyönyörködök bennük, túl sokat elnézek nekik, magamra szabadítom őket stb. •—■, mondom, egy napon elhatároztam, hogy valamelyiknek egy pofont adok. Hogy ez a valamelyik a kisebbik leány lesz Veronica, ezt rögtön az első sugallat alatt éreztem! A kis Veronica-Cristina, a sűrű szőke hajával, a teli, piros mosolygó arcával, amin három gödröcske is támad a nevetéstől. Veronica, a zömök, erős derekával, izmos térdecskéivel, örökös jókedvével, hatalmas étvágyával az örökké repülő, mindig valami újat kitaláló, mindamellett komoly, érett, megfontolt három és féléves kisleány, akit én úgy nevezek «embertársam». Hogy miért éppen ő? Miért nem a másik, a hallgatag, különös, ritkán nevető, álmodozó, kitanulhatatlan lény, a nagyobbik? Furcsa dolog, de magam sem tudnék reá hirtelen válaszolni! Ez csak úgy jött valami józan ösztönből, valami természetes megoldásképpen és talán egy kis gyávaság is volt benne s néminemű kényelemszeretet. .Meg akartam óvni magamat attól a lelki komplikációtól, ami beáll, egészen bizonyosan beáll, ha a nagyobbiknak adom a pofont. És emlékeztem kétéves korára, amikor először csaptam a kezére, azért, mert belenyúlt a levesébe ... Akkor még a magas gyermekszékben ült, előtte a leveses tányér és zsupsz, belemártotta mind az öt ujját. Én fogtam ezt a kis leveses kezet és megütöttem — először életemben és életében. Mire a gyermek elvörösödik, rám néz, valami leírhatatlan tekintettel, fölemeli balkezét és felém nyújtja, nem sírva, de reszkető hangon szól: — Ezt is üsse meg, anyuska! Én pedig csak állok előtte, megszégyenül K*elten, dobogó szívvel és nézek rá és nem tudom mit szóljak, mit tegyek és akkor megfogadom magamban, hogy soha többé meg nem ütöm a gyermeket! Ezt a fogadást persze nem lehetett megtartani. És bizony Cornelia kisasszony a Perugino szemével, a della Robbia angyalaihoz hasonlító fejével és alakjával, sokszor kapott egy kis ütést arra a részére, amely a természettől erre a célra kijelöltetett. Oda se neki! Később fel se vette. Nem javult meg tőle, engedelmesebb sem lett s szeszélyeivel föl nem hagyott, mig nem ezek a büntetések is elmaradtak és én sokszor gondoltam magamban: — Lám, milyen bolondság a gyermeket veréssel nevelni! Olyat úgy sem üt rá az ember, hogy az neki fájjon! És ha hátul kopogtatják őt, végül is természetesnek találja, sőt néha egyenesen odajött hozzám és szól: — Anyu, verjen meg, mert kiöntöttem a kakaómat! Szóval ez a dolog nem vált be! A két gyerek nő és nő és látom magam is: mindent megenged magának, ami jól esik. Már nem akarnak főzeléket enni, rákaptak az édességekre, minduntalan vizet kérnek, azzal pancsolnak. A kicsi mint egy hörcsög nekiront a nagyobbiknak és meg akarja harapni, a nagy egyszerűen belemarkol a kicsi hajába és húzza kegyetlenül — szóval minden úgy megy a gyerekszobában, mintha két fiú lenne ott, sőt megesett az is, hogy a prerafaelita kisasszony ráordított a kicsire. Azt a kutyafádat, úgy megváglak, ha el nem viszed innen a pojácádat! És hozzá a kicsi tele van daccal, rendíthetetlen akaratossággal, szeszéllyel, ami mindenre terjed. Például paradicsomleves van ebédre. Meglátja és szól: ■— Én húslevest akarok enni! — De ha nincs húsleves — mondom neki —, majd holnap lesz! Most egyél paradicsomlevest. — Én húslevest akarok enni! Kitálalom a levesét és kérlelem őt. Egyél kicsi, nézd milyen szép piros leves és cukor is van benne és még tehetsz is bele cukrot, ha nem elég édes. Csak egyél. — Én húslevest akarok enni. És ül az asztalnál és elmondjahússzor egymásután: Én húslevest akarok enni. A hajamszála az égnek áll. Mérges vagyok. Kivitetem őt büntetésül a másik szobába. Ott lefekszik a földre, a sarkával a padlót veri és kiabálja még hússzor egymásután: Én húslevest akarok enni! Ilyenkor én mit teszek? Mérges vagyok ugyan, de nem nagyon. Elkezdek kiabálni: «Hozzák ide a kalapomat és a kabátomat, elmegyek hazulról! Nem ebédelek együtt ilyen rossz kölyökkel, aki így bosszant!» Erre még nagyobb orditás következik. — Ne menjen el, ne menjen el. Nem akarom hogy elmenjen! — Fogsz tehát hallgatni? Megeszed a leveskédet? — Én húslevest akarok enni! És akkor már a könnyei folynak, mint a záporeső! Arcán a Niobidák fájdalma. Szidom, mert bosszant, hogy ilyen ostobaság miatt agyonsirja magát! Magamhoz szorítom, vigasztalom a húsleves miatt! Érzem, hogy a szíve hevesen ver az izgalomtól. Egyre bosszúsabb leszek. Egy hosszú oratióba fogok: — Nézd, a húsleves nem is jó! Az árt a kisgyermeknek! A paradicsomleves a jó. És mekkora cukrot teszek bele! És utána milyen jót kapsz! És hozok neked valamit a városból! Magam is értem, hogy ez az eljárás nem helyes. Más anyuska ilyenkor már működésbe lépne és ellátná azt a bizonyos részecskét! De részint máson jár az eszem, részint sajnálom, hogy a levese kihűl, részint túl akarok lenni már mindenen, így a sok ígéretre mégis csak visszaül az asztalhoz, de nem eszik. A könnyei még hulldogálnak és arcán a fájdalom borongása egyre tart. Rákiáltok: •— Egyél már! Miért nem eszel: Kihűl a leveskéd! — Én bocsánatot akarok kérni — mondja és leugrik a székéről, odajön hozzám, térdreborul, megcsókolja mind a két kezem, egyben megcsókoltatja velem mind a két kezét és szent a béke. Nagy darab cukrot tesz a levesbe és szépen megeszi, amikor már egészen kihűlt. Ez így nem jól van, gondolom magamban ilyen és hasonló eseteknél. Ezt a dolgot másképpen kellene elintézni. És mások is azt mondják, hogy ez a csöppség túlságosan uralkodik rajtam és mindenkin, a megvesztegető bájával, a szeszélyeivel, a kitartásával — s ha ez így folytatódik, egy rosszul nevelt leányt találok egy napon a házamban. De azért még próbálok mindenfélét, mielőtt a legdrasztikusabbhoz folyamodnék. Például azt mondom, ha engedetlenkedik. — Jaj, de szomorú vagyok! Istenem, de szomorú vagyok! — Mért vagy szomorú — kérdi ő nevetve. — Mert ilyen gyermekeim vannak! Ilyen rossz és engedetlen gyermekeim. Ki is cseréllek benneteket, írok a gólyának, hogy jöjjön értetek és vigyen vissza a kék tóba! És hozzon nekem más két gyereket. Két fiút. —, A fiúk még rosszabbak — feleli komolyan és meggyőződéssel a nagyobbik. A kicsi azt kérdi, hogy kosárba viszi-e őket vissza a gólya és milyen az a kosár? Ez sem jó. Néha a cigányokkal is fenyegetőzöm, de ezzel is csak magamnak ártok, mert élénken eszembe jut gyermekkorom, melyet a cigányoktól való félelem annyiszor tett szomorúvá. Ekkor határozom el a pofont. Gondolom ártani nem fog. És hátha használ! Mihelyt legközelebb alkalom adódik, a kicsit meg fogom pofozni. Az alkalom, amint előre is sejhelő, nem váratott magára sokáig. Egy délután ők készülőben voltak a sétára. Én a szobámban, a kályha mellett egy finom könyvet olvasok, ami nagyon érdekel. A nagyobbik már készen van és kimegy az előszobába, hogy ott fölvegye a kabátját és a sapkáját. A kisebbiknek még a kamasnija van hátra. Nem engedi a világ minden kincséért, hogy a német leány, Johanna húzza fel. Torkaszakadtából kezd kiabálni: Anyu, húzza fel a kamásnit. — Csitt — szólok át hozzá —, egy szót se! — Anyu, húzza fel a kamásnit! A kisasszony küszköd vele! Erőszakkal rá akarja adni. Nem lehet. A kicsi jobbrabalra veti magát a lábaival, rugdos s végre a kisasszony lihegve, ziláltan, kipirult arccal megjelenik a küszöbön. — Nagyságos asszony, én nem bírok vele. Egy férfi sem bírja ezt a gyereket lefogni, olyan erős. Kétszer a hasamba rúgott. Nem is merek hozzá nyúlni. — Úgy — gondolom magamban — elérkezett a pillanat! És leteszem kezemből a finom könyvet, bemegyek és előbb még rettenetes szemeket csinálva, rákiáltok: — Engeded Johannától felhúzni a kamásaidat? — Anyu húzza fel! — Úgy? Anyu? Nesze! És ott volt! Ott volt a kis kerek, keimény arcán, a felhevült, dacos, bájos arcán az első pofon. Az első mozdulata az volt, hogy az arcához kapott és rám bámult nagy csodálkozó szemekkel. Egyszerűen nem értette, nem értette, hogy ez lehetett. Nem is hitte talán. Csak percek múlva szakadt föl belőle valami rettenetes megbántott, keserves, szomorú sírás és nem vette le rólam a szemét. ÚJSÁG VASÁRNAP, 1927 MÁJUS 1 FttrMíjstíksa selyemáruk és divatselymek Budapest, IV. Petőfi Sándor utca 6 (Belvárosi Színház épületében) gyár névnek dicsőséget szerez. Hogy a varsói leghíresebb színház, Szytymán népszerű Teatr Polskija Molnár Ferenc «műsor-színháza» és hogy idei szezonját a «Játék a kastélyban* mentette meg, az éppen olyan természetes, minthogy a napokban mutatják be Fodor László «Navarrai Margit» című darabját, vagy hogy a «Csárdáskirálynő » és a «Cirkuszhercegnő» állandó műsor darabok. A moziban a Gyurkovics lányok. A helyiségekben magyar zene és még a varietékben is magyar programra, (Illan és Alexy* álnév alatt természetes, hogy a világhírű Alexy Ernő és nővére táncolnak... És igy tovább. Nem a vengerkák, hanem a «sztuki wegierski* repce,zentálja a magyar nevet a külföldön. Beszélgettem ezekről a jelenségekről Dobrucki közoktatásügyi miniszterrel. Elragadtatással nyilatkozott a magyar kiállításról. «Rendkívüli fejlettséget mutat a magyar képzőművészet. Elmondhatja otthon, mindjárt az első napon sok kép fogyott el és azon leszünk, hogy minél kevesebb képet vigyenek vissza...* ... Körülbelül tizenegy esztendeje, talán éppen ebben a hónapban, a Hofer-jelentés hírül adta, hogy egy magyar népfölkelő hadnagy Breszt-Litovszk várára kitűzte a magyar, zászlót. A lobogó a varsói műcsarnok homlokzatán, kevesebb vérbe került és mégis több a jelentősége. Ezúttal mi vettük be Varsót, nem a németek. Új főispán Hedai Lőrinc dr. egységesparti képviselőt Heves vármegye főispánjává nevezte ki a kormányzó. Értesülésünk szerint Fási Gyula fog fellépni képviselőnek a most elárvult szepsii kerületben. KECSKEMÉT, SOPRON ÉS GYŐR ÜDVÖZLETE BETHLEN ISTVÁN GRÓFNAK Kecskemét, Győr és Sopron törvényhatósági bizottságai legutóbb tartott közgyűlésükön elhatározták, hogy Bethlen István gróf miniszterelnököt Olaszországban elért sikerei alkalmából táviratilag üdvözlik. /Ve fárassza sssesnél 2 .^55. Az uj „Ultra-^ szín“szemüve-W fáradtság és káp* ^ r elkötelezettség ° UkUlIelharU)bk a C C.HMURA J csimura cégnél SssSs. sívZfi Ferenciek tere a jvvva— --'í--* —.—Tisza István u. 7