Ujság, 1927. május (3. évfolyam, 98-122. szám)

1927-05-01 / 98. szám

„ Wystawa Sztuki Wystawa —kiállítás — Sztuki­­* művészeti— Wegierskiej , magyar Magyarok Varsóban, magyarok mindenütt... — Varsói levél Irta Herczeg Géza Varsó, április. Ebben az «északi Páris»-ban, ahogy a lengyelek fő- és székvárosukat becé­zik, annyi minden volna, ami feltűnik, hogy egy cikk lélekzetvételére el se lehet mondani. Feltűnő-e, hogy nekem elsősorban, először, a tizenhatórás utazás után, mindjárt az első ne­gyedórában, a pályaudvartól a hotelig vezető úton, mégis csak, vagy inkább csak, a magyar trikolór tűnt fel, amely a város közepén, egy nagy palota homlokzatán, a főbejárat fölött, a középen, mint díszhelyen, jobbról-balról fél­akkora piros-fehér lengyel zászlóktól övezve, méltóságteljesen lobog a hideg szélben. Mintha tudná, hogy miről van szó. Arról van szó tudniillik, hogy ez a lobogó nem a zászlók köznapi rendeltetésének céljá­ból lobog, hogy ez a magyar zászló a varsói centrumban nem egy követség exterritoriális jogait hirdeti, nem is valami ünnepnapot jelez, amelynek udvarias tudomásvételét szokták je­lenteni a zászlók az idegenben, ez a magyar trikolór egy magyar hódítást jelez. A néhai Höfer-jelentések stílusában: a magyar képző­művészet egy rohamra bevette Varsót... Akárkinek az ötlete volt, igen jó idea ez a kiállítás. Két okból: mert észrevették Lengyel­­országot Magyarországon és mert észrevétették Lengyelországot Magyarországgal. Minden va­lószínűség szerint Beli­ska Sándor magyar kö­veté az érdem, hogy ez a kiállítás létrejött, amint hogy az ő munkájának az eredménye, hogy a kis- és nagy-entente felé valahogy még tapogatódzó, a németekkel szemben határozot­tan bizalmatlan, az osztrákokkal éppen hogy felmelegedő, de mindenesetre nagy jövőjű és rendkívül erőshitű­ és akaratú Lengyelország Magyarország felé igaz barátsággal és — ami kevesebbnek hangzik, de lényegesen több — nagy érdeklődéssel fordul. (Kár, hogy Bethlen István gróf tervezett varsói utazását olyan prompt határozottsággal megcáfolták. De nem kár, ha a cáfolat éppen az ellenkezőjét jelenti. Itt úgy vettem észre, pedig alkalmam volt min­den valamire való személyiséggel beszélni, hogy nagyon szeretnék, ha a cáfolat tévedett volna.­ De hagyjuk a politikát, menjünk el inkább a reprezentatív magyar képzőművészeti kiállí­tásra, amely a tavaszi varsói hivatalos tárlat keretében éppen e napokban nyitott meg. A köztársaság elnöke — Professor Ignác Mos­­cicki, akinél való fogadtatásomról legközelebb beszámolok — vállalta a magyar kiállítás fő­védnökségét. Mellette lengyel részről Rakowski bíboros-hercegérsek, Zaleski külügyminiszter, Dobrucki kultuszminiszter és magyar részről Klebelsberg Kuno gróf közoktatásügyi minisz­ter a fővédnökök. A rendező komité elnöke Belitska követ, tagjai a lengyel politikai, iro­dalmi és művészi világ kitűnőségei és magyar oldalról néhányan, azok, akiknek a nevével mindig találkozunk, ha a magyar művészet külföldi propagálásáról van szó. A piros-fehér-zöld szegélyű, lengyel és fran­cia nyelven írott katalógusban Ybl Ervin mi­niszteri titkár igen érdekes ismertető cikket írt a magyar művészet fejlődéséről. Érdekes meg­tudni, hogy a varsói magyar kiállítás, amelyet a Képzőművészeti Tanács rendezett, a 16-ik külföldi reprezentációja a magyar művészet­nek a háború óta. A varsói magyar kiállítás propaganda jelentősége mellett egyúttal mű­­vészetpolitikai udvariassági aktus is, mert a budapesti Nemzeti Szalonban rendezett len­gyel grafikus kiállítást viszonozza. Ami termé­szetesen nem jelenti azt, hogy a magyar fő­város viszont ne igyekezzék minél előbb meg­hívni a lengyel képzőművészeket egy reprezen­tatív kiállításra, amelyre, hogy éppen elegendő anyaguk és kedvük volna a lengyeleknek, nem is nagyon titkolják. Nem állják meg, hogy két­­három teremben kóstolóba be ne mutassák mindenképen érdekes és originális műveik egy kis kollekcióját, amely, ha a magyar reprezen­tatív kiállítás mértékét nem is éri el, dicső­séggel áll meg a tőszomszédságában. A magyar kollekciót rendkívül ízlésesen gruppírozták. Azt hiszem, Déry Béláé az érdem. Munkácsy Mihály vázlata «A falu hőse» című festményhez, ki Krisztusa feje áhitatosan megcsodált remekei a kiállításnak. Mednyánszky László báró két képe közül különösen a « Szomorúság» című magával ra­gadó és a nagy művészt, mint az ecset igazi költőjét mutatja be. (Szegény Mednyánszky, várjon álmodta-e, amikor őszen, öregen, tö­rődötten, fiatalabban, mint a legfiatalabbak bandukok­ velünk a háború országútjain, Dub­lin, Ivangorod körül, várjon sejtette-e, hogy nem is olyan sokára, képei, háborús víziói, a szabad Lengyelország fővárosában, Varsóban kerülnek kiállításra.) A magyar kiállítás állandóan tele van. Szinnyei-Merse Pál parkrészlete előtt megbű­­völve állnak a nagy mester szinpompájától el­ragadtatott lengyelek. Élvezet elnézni, amint betűzik a katalógus­ban: «Pawel Sziny—nyej—mer—se.» Megta­nulják a nevét. Meg­ Csók István nevét se fe­lejtik el, aki itt feltűnik eredeti szinpazarlásá­­val. Mészöly Géza, Benczúr Gyula vásznait is megcsodálják. Székely Bertalant is megértik. Glatz Oszkár „Vasárnapija, Iványi Grün­­wald Béla gyönyörű tájképe, Nádler Róbert fa­lusi háza talán a legmagyarosabb vásznak. Különösen Iványi­ Grünwald falusi hídja vará­zsol egy darab igazi, hamisítatlan magyar le­vegőt a messzi idegenbe. Knopp Imre, Nagy Sándor („Anyai csók“), Mészöly Géza, Fényes Adolf, Bosznay István, Perlmutter Izsák, Vaszary János, Déry Béla, Márffy Ödön, Csánky Dénes, Katona Nándor, Udvary Géza, Batthyány Gyula gróf képeit, talán azért, mert reprodukciójuk benne van a katalógusban, be­szélte meg a sajtó a legnagyobb részletességgel és nagy elismeréssel. Érdekesek Áldor László képei. A fiatal Batthyány Gyula gróf két vászna, «Az ifjúság tava” és a „Mese», mint két gobelin úgy hat­nak, furcsán és originálisan. Hatvany Ferenc báró itt is, mint a bécsi kiállításon, feltűnik finomságával és színelőkelőségével. Hermann Lipót balatoni képe nagyon tehetséges. Gyö­nyörűek Pentelei Molnár csendéletei; mesterük originalitását messzire hirdetik Rippl-Rónai József képei; hét képpel szerepel a «Ripli». Szőnyi Istvánnak négy képe közül talán a fürdőképe a legszebb. Zádor István hortobágyi rajzai igen kvalitásosak. A szobrászok is szépen képviseltették ma­gukat. Horvai János hat darabbal szerepel, az egyre tehetségesebb, egyre bravúrosabb Kis­­faludi-Strobl Zsigmond hat bronzot és egy márványt állított ki. Horthy Miklós kormányzó két bronzprofilja közül Kövesházi Kalmár Elzáé az érdekesebb, Ligeti Miklósé az erő­teljesebb. Beck ö. Fülöp, Lux Elek, Teles Ede, Szentgyörgyi István tűnnek még föl. Igen gazdag az iparművészeti kiállítás is. A herendi porcellá­ngyár, Zsolnay pécsi gyá­rának porcellán- és keramikvázái szép dara­bok. Vincenty-Löw Ágnes gobelinjei nagyon tetszenek. Az egész kiállításnak­ magas nívója és nagy művészi becse van és még magasabb po­litikai és még nagyobb erkölcsi jelentősége. A magyar művészek komoly és kétségkívül igen hasznos és rövidesen eszkomptálható dicsősé­get szereztek itt a magyar névnek, amely a külföldön — érdekes és jóleső megfigyelni — a legkeresettebb márka lett és örvendetes, hogy a magyar képzőművészet az élére állt annak a régiónak, amely a külföldön a ma- Külföldi napilapok ..........................................................................iiiiiiiiiimiiimii és folyóír­atok árusítása az ÚJSÁG fiókkiadó­­hivatalában, VII. ker., Erzsébet-körút 43. (Royal-szálló épületben) minden külföldi napilap, heti­lap vagy folyóirat kapható! Ugyancsak felveszünk elő­fizetéseket bármely külföldi lapra Pedagógiai emlék -írta Erdős Renée Egy napon — miután már tizedszer hal­lottam jóbarátaimtól, hogy «gyöngén» neve­lem a gyermekeimet, mint aféle művész, túl­sokat gyönyörködök bennük, túl sokat elné­zek nekik, magamra szabadítom őket stb. •—■, mondom, egy napon elhatároztam, hogy va­lamelyiknek egy pofont adok. Hogy ez a va­lamelyik a kisebbik leány lesz Veronica, ezt rögtön az első sugallat alatt éreztem! A kis Veronica-Cristina, a sűrű szőke hajával, a teli, piros mosolygó arcával, amin három gödröcske is támad a nevetéstől. Veronica, a zömök, erős derekával, izmos térdecskéivel, örökös jókedvével, hatalmas étvágyával az örökké repülő, mindig valami újat kitaláló, mindamellett komoly, érett, megfontolt há­­rom és féléves kisleány, akit én úgy nevezek «embertársam». Hogy miért éppen ő? Miért nem a másik, a hallgatag, különös, ritkán nevető, álmo­dozó, kitanulhatatlan lény, a nagyobbik? F­urcsa dolog, de magam sem tudnék reá hir­telen válaszolni! Ez csak úgy jött valami jó­zan ösztönből, valami természetes megoldás­képpen és talán egy kis gyávaság is volt benne s néminemű kényelemszeretet. .Meg akartam óvni magamat attól a lelki kompli­kációtól, ami beáll, egészen bizonyosan be­áll, ha a nagyobbiknak adom a pofont. És emlékeztem kétéves korára, amikor először csaptam a kezére, azért, mert bele­nyúlt a levesébe ... Akkor még a magas gyermekszékben ült, előtte a leveses tányér és zsupsz, belemártotta mind az öt ujját. Én fogtam ezt a kis leveses kezet és megütöttem — először életemben és életében. Mire a gyermek elvörösödik, rám néz, valami leír­hatatlan tekintettel, fölemeli balkezét és fe­lém nyújtja, nem sírva, de reszkető hangon szól: — Ezt is üsse meg, anyuska! Én pedig csak állok előtte, megszégyenül­ K*elten, dobogó szívvel és nézek rá és nem tu­dom mit szóljak, mit tegyek és akkor meg­fogadom magamban, hogy soha többé meg nem ütöm a gyermeket! Ezt a fogadást persze nem lehetett megtartani. És bizony Cornelia kisasszony a Perugino szemével, a della Rob­­bia angyalaihoz hasonlító fejével és alakjá­val, sokszor kapott egy kis ütést arra a ré­szére, amely a természettől erre a célra kije­löltetett. Oda se neki! Később fel se vette. Nem ja­vult meg tőle, engedelmesebb sem lett s sze­szélyeivel föl nem hagyott, mig nem ezek a büntetések is elmaradtak és én sokszor gon­doltam magamban: — Lám, milyen bolondság a gyermeket veréssel nevelni! Olyat úgy sem üt rá az em­ber, hogy az neki fájjon! És ha hátul kopog­tatják őt, végül is természetesnek találja, sőt néha egyenesen odajött hozzám és szól: — Anyu, verjen meg, mert kiöntöttem a kakaó­mat! Szóval ez a dolog nem vált be! A két gye­rek nő és nő és látom magam is: mindent megenged magának, ami jól esik. Már nem akarnak főzeléket enni, rákaptak az édes­ségekre, minduntalan vizet kérnek, azzal pancsolnak. A kicsi mint egy hörcsög neki­ront a nagyobbiknak és meg akarja harapni, a nagy egyszerűen belemarkol a kicsi hajába és húzza kegyetlenül — szóval minden úgy megy a gyerekszobában, mintha két fiú lenne ott, sőt megesett az is, hogy a prerafaelita kisasszony ráordított a kicsire. Azt a kutya­fádat, úgy megváglak, ha el nem viszed innen a pojácádat! És hozzá a kicsi tele van daccal, rendít­hetetlen akaratossággal, szeszéllyel, ami min­denre terjed. Például paradicsomleves van ebédre. Meglátja és szól: ■— Én húslevest akarok enni! — De ha nincs húsleves — mondom neki —, majd holnap lesz! Most egyél paradicsom­­levest. — Én húslevest akarok enni! Kitálalom a levesét és kérlelem őt. Egyél kicsi, nézd milyen szép piros leves és cukor is van benne és még tehetsz is bele cukrot, ha nem elég édes. Csak egyél. — Én húslevest akarok enni. És ül az asztalnál és elmondja­­hússzor egymásután: Én húslevest akarok enni. A hajamszála az égnek áll. Mérges va­gyok. Kivitetem őt büntetésül a másik szo­bába. Ott lefekszik a földre, a sarkával a pad­lót veri és kiabálja még hússzor egymásután: Én húslevest akarok enni! Ilyenkor én mit teszek? Mérges vagyok ugyan, de nem nagyon. Elkezdek kiabálni: «Hozzák ide a kalapomat és a kabátomat, elmegyek hazulról! Nem ebédelek együtt ilyen rossz kölyökkel, aki így bosszant!» Erre még nagyobb orditás következik. — Ne menjen el, ne menjen el. Nem aka­rom hogy elmenjen! — Fogsz tehát hallgatni? Megeszed a le­­veskédet? —­ Én húslevest akarok enni! És akkor már a könnyei folynak, mint a záporeső! Arcán a Niobidák fájdalma. Szidom, mert bosszant, hogy ilyen ostoba­ság miatt agyonsirja magát! Magamhoz szo­rítom, vigasztalom a húsleves miatt! Érzem, hogy a szíve hevesen ver az izgalomtól. Egyre bosszúsabb leszek. Egy hosszú ora­­tióba fogok: — Nézd, a húsleves nem is jó! Az árt a kis­gyermeknek! A paradicsomleves a jó. És mekkora cukrot teszek bele! És utána milyen jót kapsz! És hozok neked valamit a városból! Magam is értem, hogy ez az eljárás nem helyes. Más anyuska ilyenkor már mű­ködésbe lépne és ellátná azt a bizonyos ré­szecskét! De részint máson jár az eszem, ré­szint sajnálom, hogy a levese kihűl, részint túl akarok lenni már mindenen, így a sok ígéretre mégis csak visszaül az asztalhoz, de nem eszik. A könnyei még hulldogálnak és arcán a fájdalom borongása egyre tart. Rá­kiáltok: •— Egyél már! Miért nem eszel: Kihűl a leveskéd! — Én bocsánatot akarok kérni — mondja és leugrik a székéről, odajön hozzám, térdre­­borul, megcsókolja mind a két kezem, egy­ben megcsókoltatja velem mind a két kezét és szent a béke. Nagy darab cukrot tesz a le­vesbe és szépen megeszi, amikor már egészen kihűlt. Ez így nem jól van, gondolom magamban ilyen és hasonló eseteknél. Ezt a dolgot más­képpen kellene elintézni. És mások is azt mondják, hogy ez a csöppség túlságosan uralkodik rajtam és mindenkin, a megvesz­tegető bájával, a szeszélyeivel, a kitartásával — s ha ez így folytatódik, egy rosszul nevelt leányt találok egy napon a házamban. De azért még próbálok mindenfélét, mi­előtt a legdrasztikusabbhoz folyamodnék. Például azt mondom, ha engedetlenkedik. — Jaj, de szomorú vagyok! Istenem, de szomorú vagyok! — Mért vagy szomorú — kérdi ő nevetve. — Mert ilyen gyermekeim vannak! Ilyen rossz és engedetlen gyermekeim. Ki is cse­réllek benneteket, írok a gólyának, hogy jöj­jön értetek és vigyen vissza a kék tóba! És hozzon nekem más két gyereket. Két fiút. —, A fiúk még rosszabbak — feleli ko­­­molyan és meggyőződéssel a nagyobbik. A kicsi azt kérdi, hogy kosárba viszi-e őket vissza a gólya és milyen az a kosár? Ez sem jó. Néha a cigányokkal is fenye­getőzöm, de ezzel is csak magamnak ártok, mert élénken eszembe jut gyermekkorom, melyet a cigányoktól való félelem annyiszor tett szomorúvá. Ekkor határozom el a pofont. Gondolom ártani nem fog. És hátha használ! Mihelyt legközelebb alkalom adódik, a kicsit meg fogom pofozni. Az alkalom, amint előre is sejhelő, nem váratott magára sokáig. Egy délután ők készülőben voltak a sétára. Én a szobámban, a kályha mellett egy finom könyvet olvasok, ami nagyon érdekel. A na­gyobbik már készen van és kimegy az elő­szobába, hogy ott fölvegye a kabátját és a sapkáját. A kisebbiknek még a kamasnija van hátra. Nem engedi a világ minden kin­cséért, hogy a német leány, Johanna húzza fel. Torkaszakadtából kezd kiabálni: Anyu, húzza fel a kamásnit. — Csitt — szólok át hozzá —, egy szót se! — Anyu, h­úzza fel a kamásnit! A kisasszony küszköd vele! Erőszakkal rá akarja adni. Nem lehet. A kicsi jobbra­­balra veti magát a lábaival, rugdos s végre a kisasszony lihegve, ziláltan, kipirult arccal megjelenik a küszöbön. — Nagyságos asszony, én nem bírok vele. Egy férfi sem bírja ezt a gyereket lefogni, olyan erős. Kétszer a hasamba rúgott. Nem is merek hozzá nyúlni. — Úgy — gondolom magamban — elér­kezett a pillanat! És leteszem kezemből a fi­nom könyvet, bemegyek és előbb még rette­netes szemeket csinálva, rákiáltok: — Engeded Johannától felhúzni a ka­­másaidat? — Anyu húzza fel! — Úgy? Anyu? Nesze! És ott volt! Ott volt a kis kerek, keimény arcán, a felhevült, dacos, bájos arcán az első pofon. Az első mozdulata az volt, hogy az arcához kapott és rám bámult nagy csodál­kozó szemekkel. Egyszerűen nem értette, nem értette­­, hogy ez lehetett. Nem is hitte talán. Csak percek múlva szakadt föl belőle valami rettenetes megbántott, keserves, szo­morú sírás és nem vette le rólam a szemét. ÚJSÁG VASÁRNAP, 1927 MÁJUS 1 FttrMíjstík­sa selyemáruk és divatselymek Budapest, IV. Petőfi Sándor­ utca 6 (Belvárosi Színház épületében) gyár névnek dicsőséget szerez. Hogy a varsói leghíresebb színház, Szyty­m­án népszerű Teatr Polski­ja Molnár Ferenc «műsor-színháza» és hogy idei szezonját a «Játék a kastélyban* mentette meg, az éppen olyan természetes, minthogy a napokban mu­tatják be Fodor László «Navarrai Margit»­ című darabját, vagy hogy a «Csárdáskirálynő » és a «Cirkuszhercegnő» állandó műsor dara­bok. A moziban a Gyurkovics lányok. A helyi­ségekben magyar zene és még a varietékben is magyar programra, (Illan és Alexy* álnév alatt természetes, hogy a világhírű Alexy Ernő és nővére táncolnak... És igy tovább. Nem a vengerkák, hanem a «sztuki wegierski* repce­,­zentálja a magyar nevet a külföldön. Beszél­gettem ezekről a jelenségekről Dobrucki köz­oktatásügyi miniszterrel. Elragadtatással nyi­latkozott a magyar kiállításról. «Rendkívüli fejlettséget mutat a magyar képzőművészet. Elmondhatja otthon, mindjárt az első napon sok kép fogyott el és azon leszünk, hogy mi­nél kevesebb képet vigyenek vissza...* ... Körülbelül tizenegy esztendeje, talán éppen ebben a hónapban, a Hofer-jelentés hí­rül adta, hogy egy magyar népfölkelő had­nagy Breszt-Litovszk várára kitűzte a magyar, zászlót. A lobogó a varsói műcsarnok homlok­zatán, kevesebb vérbe került és mégis több a jelentősége. Ezúttal mi vettük be Varsót, nem a németek. Új főispán Hedai Lőrinc dr. egységesparti képvise­lőt Heves vármegye főispánjává nevezte ki a kormányzó. Értesülésünk szerint Fási Gyula fog fellépni képviselőnek a most elárvult szepsi­i kerületben. KECSKEMÉT, SOPRON ÉS GYŐR ÜDVÖZLETE BETHLEN ISTVÁN GRÓFNAK Kecskemét, Győr és Sopron törvényhatósági bizottságai legutóbb tartott közgyűlésükön elha­tározták, hogy Bethlen István gróf miniszterelnö­köt Olaszországban elért sikerei alkalmából táv­iratilag üdvözlik. /Ve fárassza sssesnél 2 .^55. Az uj „Ultra-^ szín“szemüve-W fáradtság és káp* ^ r elkötelezettség ° UkUlIelharU)bk a C C.HMURA J csimura cégnél SssSs. sívZfi Ferenciek­ tere a jvvva— --'í--* —.—Tisza István u. 7

Next